Kényelmetlen darab Ébert Tiboré: az Esterházy. Legalább annyira az, mint amennyire kényelmetlen volt (?) Esterházy János jelenléte a történelem színpadán. Egy különös magyar arisztokrata, aki kisebbségi politikusként szállt szembe mindenfajta diktatúrával: Hitlerével, Benešével, Sztálinéval; a többségi erő embertelen fitogtatásával. Amely, ha filozófiai síkokhoz közelítünk a kérdés felvetésével, egyértelműen többségi félelem és gyengeség: hiszen népek leigázására, kitelepítésére, kiirtására, de akárcsak egypártrendszerre, monolitikus hatalomgyakorlásra, tankdiplomáciára csak múlandó hatalmak vállalkoznak. Akik nagyonis tisztában vannak e múlandósággal; fiaikat és unokáikat – a dörzsöltebbje! – talán épp ezért neveli a „megtagadva megőrizni” politikájának elsajátítására…

Mondom: kényelmetlen darab Ébert Tibor egyfelvonásosa. Épp úgy, ahogyan az az író teljes (eddig megismert! s a megjelent művek gyarapítására talán jó alkalom lehetne az író idei hetvenedik születésnapjának köszöntése!!) életműve; hiszen valami nagyon fontosról sohasem feledkezett meg: éspedig arról, hogy a nyelv hagyományai és szabályai, a szavak anonimmé fokozott hangalakja mindig másodlagos értékű a tartalom, a gondolat kifejezésével szemben. Mert ha csupán a szavak testével játszadozunk, akkor mintha az utcasarki lányok vagy orfeumi táncosnők nyújtotta felszínes, öncélú gyönyörökbe merülnénk; nem juthatunk át, Orfeuszként, e szóalvilági labirintuson. Ébert stílusa, írói oeuvre–je többnyire a posztmodern tág kereteibe volt sorolható; ugyanakkor mindig is kilógott abból az állásfoglalások kőkemény, szigorú, nyílt kimondásával. Áll ez akár az „automatikus avantgarde–ig” elmenő versszöveg–alkotására is. Releváns bizonyíték erre a Diktatúra című szöveg, amelyben csak ez a szó pulzál, dobban, lüktet; kiterjeszkedik vagy önmagába fordul, szótagjaira hull vagy transzparenssé feszül; miközben a monotonnak tűnő szövegből egyre jobban belénk kúszik a félelem, egyre inkább reánk hurkolódik a kiszolgáltatottság pányvája. Hatása így erőteljesebb sok „sültrealista” műnél is. De áll ez élményasszociációkból épülő novelláira, avagy kollázstechnikával készült, önéletrajzi ihletésű regényfolyamára. Amelyről néhányan azt mondták: nem szerves egésszé összeálló jelenetek, epizódok csupán. Ami persze nem igaz: hiszen nem feltétlenül a cselekmény az, ami összeköthet teret és időt; de ha igaz is lenne: hát nem éppen az a különös regényesség jellemzi a trianoni magyarság történetiségét, hogy élete foszlányokká fakad, epizódokká hull, létkatedrálisa folytonos törmelékhalmaz csupán, amelyben Kőmíves Kelemenként küzd a falakért – megannyi testvérvért és könnyet keverve annak habarcsába!?

Esterházy Jánosét például. Aki magyar arisztokrataként egymaga tiltakozott a szlovák parlamentben a zsidótörvények ellen; amikor kellett, ugyanazt tette, amit Budapesten a svéd Wallenberg, vagy amit Krakkóban a mára hollywoodi hőssé avanzsált német  Schindler – de a magyar Esterházy Jánosról mindmáig vonakodva, kényszeredetten beszél a szlovák (és a magyar!) utókor. Tettei kevésnek – vagy éppen elegendőnek! – bizonyultak ahhoz, hogy ne kerülje el a moszkvai Ljubjanka hírhedt celláit; az ólombányát; de élt még ott is, egészen 1956 tavaszáig. Vajon hírét vette–e annak, hogy a legyőzött fasizmus romjain egy mégoly alattomos és kegyetlen diktatúra épül!? Amelyben nincs szükség arisztokratákra, nincs szükség polgárokra, és nincs szükség önrendelkező nemzeti kisebbségekre sem, hiszen az internacionalizmus bűvkörében a kis országok önrendelkezése is látszólagos csupán.

Kényelmetlen darabot írt Ébert Tibor. Talán ezért bukdácsolt annyit a mű megismertetése. Ugyan műsorra tűzte a komáromi színház; (pardon: komárnoi…); 1993–ban három díjat nyert vele a társulat Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján; az ünneplés mámorában fővárosi bemutatót ígért a szerzőnek egy jeles színházi direktor, mindmáig beváltatlanul; de a Kisvárdán készült tévéfelvételt is csak most, 1996 áprilisában mutatta be a televízió, a huszadikáról huszonegyedikére virradó éjszakán. Az időpont kiválasztása egyszerre kényelmes, bizarr, és telitalálat.

Kényelmes, mert hiszen minél kevesebbre szűkítjük le a lehetséges nézők számát, annál biztosabban védhető ki a darab okozta kényelmetlenségek visszahárulása. Bizarr, hiszen ez a legenyhébb jelző arra, hogy a hitlerizmus ellen tettekkel is küzdő Esterházy épp Hitler születésnapján kísértsen a képernyőn. És telitalálat, ha pusztán a darabból indulunk ki: hiszen mikor jelenjenek meg a szellemek, ha nem a kísértetek órájában…?

Mert ez a darab cselekményének középpontja is. Egy színdarab próbájára készülődő színészt látunk az első pillanatokban, halljuk a Hamlet sorait, amolyan játék a „játék a játékban” módján, hiszen a néző tudja, hogy nem Shakespearre váltott jegyet, tehát máris fokozza kíváncsiságát a jellegzetes pirandellói szituáció, a „játék a játékban” (avagy shakespeare-i: hiszen a Hamlet is színház a színházban, tudjuk ezt.) Ugyanakkor mintha egy mindenre kiterjedő skizofrénia jeleit tapasztalnánk: a próbáló színész fokozza a játékot, hiszen két szerepet mond az első percekben, önálló karakterekkel, s háromszorossá válik így a játék. Majd Hamlet szavaira vált – s belép a színre Esterházy János szelleme. A játék továbbra is „e szellemben” folyik előttünk. Megjelennek a tragédia negatív karakterei, Ophéliaként szól a kedvesét kutató, érte küzdő özvegy, Esterházy János özvegye; a történet maga tehát tulajdonképpen – rémesen egyszerű: „Tele van a darab betéttel, fegyelmezetlenebb, mint nyomában a nagy tragédiák.” (Cs.Szabó László a Hamletről.) És ugyanő: „Hamlet mi vagyunk, Hamlet én vagyok.”

Sokak számára e felismerés pillanatában válhat kényelmetlenné Ébert játéka. Amikor rádöbbenünk: nem egy színdarab próbája zajlik a színen, hát persze, hogy nem. Hanem maga a történelem, az a néhány évtized záporozik ránk, amelyben elhallgattuk és elhallgattattuk az arisztokrata hősöket. Amelyben hozzászoktunk egy másfajta diktatúrához. Amelyben a polgári életeszmény holocaustjához asszisztáltunk, meg sem értve a „kizökkent idő” tragédiáját. Lefegyverzően elegáns az az erő, amellyel a szerző elvárja a nézőtől saját, megélt történelme pontos ismeretét, kendőzetlen bevallását. Nem magyarázza, csupán érzékelteti azt a folyamatot, ahogy a valahai polgári ellenállás – Esterházy barátai – hozzá–, és beleidomulnak az új rend nomenklatúrájába, elárulva régi eszményeiket, elárulva volt barátaikat. De azt sem részletezi, hogy miért oly tragikus jelkép például Ágcsernyő neve. Nekünk kell tudnunk azt, hogy ott (pardon: Ciernában…) határoztatott el a Varsói Szerződés haderőinek bevetése a Prágai Tavasz ellen. Pszichológiai folyamatokat érzékeltetnek a színészek, mesterien megírt lehetőségeket kapva erre, miközben „…egy ál dicsőség / Káprázatáért a kész sírba mennek, / Ugy, mint az ágyba; vínak egy rögért, / Melyen a küzdők száma el se fér”.

Ítéletét minden diktatúrák fölött mondja ki Ébert Tibor. De kimondja azt a kétszínűek, gyávák és megalkuvók fölött is. Ítélete a lehető legsúlyosabb: mert lassan rádöbbenünk arra, hogy a darab egyetlen hús–vér, élő szereplője a halott Esterházy szelleme. Mindenki más festett kulisszák feslett–feslő panoptikumfigurája csupán. Heltai Jenő klasszikus színpadi meséjén fordít itt a szerző: az Egy fillérén. Abban, mint tudjuk, a haldokló író életét hosszabbítaná meg az ördög, azzal, hogy találjon valakit, egyetlen olyan, hozzá közel álló személyt, aki kiemelne ezért – érte! – egyetlen fillért egy forró olajjal teli üstből. Ébert meséjében mindenki belenyúl – önmagáért – ebbe az üstbe, kivéve Esterházy Jánost. És mindenki életben is marad, bár egyikük élete sem annyira valóságos, mint a halott Esterházyé. 

Túlélhetjük–e önmagunk halálát önmagunk erkölcsi feláldozásával? A kérdés roppant egyszerű.

És roppant kényelmetlen.

Tamási Orosz János