Alkalmatlan szavak Kulcsár Ferencről

Minden soromat leírtam, így ezt is, hogy minden soromat leírtam, nem beszélve a megszólításról. Ugyanis azt az invitálást kaptam alig néhány napja, hogy ma itt Kulcsár Ferencről szóljak, belefűzvén valamelyes szíveslátást a Parnasszus róla szóló fejezetéhez, legyek rövid, mondták, négy-öt perc, leírnom sem kell. Hát ez az, ami nem megy, annak jó vége nincs, ha én csak úgy szabadon elkezdek beszélni, röviden, így, hogy immár fecsegő vénember lettem. No de Önök is, ti is, ahogy itt körül pillantok – aki nem hiszi, forduljon felvilágosításért családtagjaihoz. 

Leírtam tehát, de így is többszörös körökben érek majd Kulcsár Ferenchez, ezt előre bocsátom, hiszen elsőként – kérve Turczi Istvánt, hogy közismert szerénysége belém ne fojtsa a szót – arról szólnék: én személy szerint roppant hálásan és tisztelettel köszönöm neki, valamint valamennyi alkalmi és rendszeres munkatársának a Parnasszus tematikus évfolyamait. Nagy ötlet, ám ezen túl, rettentő hasznos kiadvány-sorozatot hozott létre. Tudom, el szokás ezt mondani, nem is tartalmatlan szavakkal, őszintén is gondolva a dicséretet, ám kevés szót hallottam eddig a miértről. Hogy miért annyira fontos és kiemelkedő ez a vállalkozás?

Nos, azért, mert úgy nagyjából három típust ismerünk az efféle életmű-influenza vírusból. Kismonográfia a még élő alkotóról, elismerő hangvételeit nem forszíroznám, azt sem állítom, hogy érdemtelenül szórják a piros pontokat, de hát azért – valljuk be – mindig csapdahelyzet az egyes nemzedékek legjobbjairól írni, hisz a jogosan kivívott rangjukat nézve nagyot nem lehet tévedni, ezért nem is tévedett Szepes Erika, vagy Kabdebó Lóránt Turczi Istvánról írva, ahogyan Filep Tamás Gusztáv és Tőzsér Árpád Tóth Lászlóról, avagy Vilcsek Béla írván mindhármukról. S majd jön az életmű-összegző nagy-monográfia, és – mert a legvégén lesz még egy dal – a tankönyv-fejezet; ez utóbbi már tartalmaz némi kritikai felhangot időnként, majd szinte csak azt, nemzeti alaptanterve válogatja. 

Nos, az említettek hullámverésében rendkívül jól esik egy hűtött unikum kíséretében valamely unikális Parnasszus-szám, mely az épp terítéken lévő alkotót kortársi, baráti, ha úgy tetszik, kávéházi fölolvasások főszereplőjévé teszi. Az alkotó lelép a posztamensről, s mi ugyan látjuk, hogy a galambok változatlanul ott ücsörögnek a vállán, lenne mintha régi tízfilléres az a váll, vagy akár egy régi vashatos, ott, kicsit lejjebb, azzal a lyukkal a közepén…; ám mégis: halhatatlan barátainkról, ismerőseinkről szólnak ezek a lapszámok, a legrosszabb tapasztalatom velük kapcsolatban az, hogy kidobhatatlanak. Nincs az a kinőtt könyvespolc, amelyen a legszigorúbb szelektálás közepette sem üldögélnének a legbékésebb, legjámborabb, mondhatni tökéletes biztonságban. Kritikám, ha van, legfeljebb annyi a szerkesztő felé: néhány szerző lehetne aktívabb, gyakoribb szereplője. 

Nem, nem, hervadjanak le azok az elsietett mosolyok, nem önmagamra gondolok, sokkal inkább Kabdebó Lórántra, akiből az utolsó cseppig ki kellene facsarni mindent, amit tud és megérez a költészetről; tudom, hogy folyton panaszkodik, nyögdécsel, ebben csak én teszek túl rajta, de azt is tudom, hogy – hála egy korábbi Parnasszus-számnak – a talán legkerekebb, legnagyobb ívű pályaképet írta meg Juhász Ferencről; már csak össze kellene rakni egy kötetbe azokat, amiket eddig publikált itt, vagy ott; mármint Juhászról, mert amúgy a Parnasszus-esszék megjelentek tőle egy igen izgalmas összefoglaló kötetben. S ami – a Juhász-pályakép – ezzel a Parnasszusban megjelenttel lett nagyon kerek, nagyon pontos.

Persze, tudom én, hogy könnyen beszélek – nem egyszerű egy-egy lapszám passzusait, tematikáját megtalálni, pláne most, hogy ismét itt az összegzések nyakán egy fura alaptanterv-attitűd, amibe – hisz miért ne tenné – beleszűrődik a politika. Lám, leírva is bőbeszédű vagyok, mondom a lényeget, avagy szűkítem a köröket: az a helyzet, kedves barátaim, hogy a hatvannyolcasoknak „reszeltek”. Már ha jól figyeltem. Azt azért nem állítanám, hogy mennek a levesbe, hogy ti, kedves jó emberek itt, Laci, Imre s Feri, immár amonnan figyelve, s ti sem, akik még itt ültök, e lapszámot ünnepelvén, de hát a történet ismét a jól ismert kanyart vette be, előbb egy politikai szlogen hangzik el, s utóbb követi azt a nemzedék-váltásnak, vagy paradigma-váltásnak nevezett dominóelv-szerű változás. 

Ez mindig óriási feladat, valóságos született Herkulesek kellenek hozzá a muszáj-Herkulesek helyett s ellen, hatalmas sóhajok közepette hallgatjuk a „kizökkent az idő kereke, ó kárhozat, hogy én születtem helyre tenni azt”, vagy a „rossz hepén gördült az idő kereke, ó kárhozat, hogy én születtem jó hupára tenni azt” szlogeneket és ennek variánsait – de a lényeg a lényeg: jönnek az új nekigyürkőzések, s közben kiderül, hogy az elérhetetlen föld valóban elérhetetlen s az egyszemű éjszaka valóban egyszemű. De valóban úgy kell ezt a metaforát értelmeznünk, ahogyan Tőzsér Árpád írta anno a híres-neves antológia előszavában: ez a szem „Egyszerre fejez ki hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat. Az utána következő versek az éjszakát egyfajta társadalmi gyökerű magány (és pesszimizmus), az egyetlen szemet pedig a költészet jelképévé emelik.” Kifejezte bizony, hívebben az eljövendő időkhöz annál is, mint azt a költők megsejtették. Mert a történet, mint a föld, fordul egyet saját tengelye körül, de továbbra is „barlangjában őrzi foglyait az egyszemű éjszaka”. Miként Tóth László jegyezte le, s ahogy Kulcsár Ferenc kérdezte: „Hol vagytok, ó, szárnyaim, / örökszép hajnalok? / Miért nem nyíltok rám, /nagy égi ablakok?” 

Tudta, persze, a választ, rátalált a szárnyakra, rá az ablakokra, hatalmas röptéket írt le, fél évszázadot kellene itt összefognom, de ennyi időt érzékeltetni ön- és közveszélyes. Ez az időnek úgy általában is rendes szokása. De hát tényleg, szólhatok-e olyasmiről, amiről az itt jelen lévők ne tudnának jóval többet nálam, s főleg annyit, hogy már nem szeretnék ugyanazt újra hallgatni. Szólhatok-e kiragadott sorokról egy immár befejezett és csak remélem, hogy ismert életmű kapcsán? Mondjam-e, hogy hűséges maradt ahhoz, amit a már emlegetett antológiában papírra vésett, ércnél maradandóbban: „Vers kell / Közel a halálomhoz / Közel az életemhez / … S visszaadom látását a sötétnek”. 

Megpróbálta. Megtette. Leírta, milyen a sötét. Milyen vagy, sötét félelem. Mondom, olvassák őt, sok verse költészetünk maradandó kincse, értéke, éposza; mint például ez: „Emlékszel, / huszadik század? / Eszedet vette pusztító lázad. / Fejvevő pribék, porkoláb voltál, / bűnös bensődből kihajoltál, // s lefejezted önmagad. / Nem öleltél – öltél. / Bakó voltál, böllér. / Véres kézzel  / dédelgettél, / hiénahússal etettél: / kifosztattak benned / elevenek és holtak, / megaláztattak általad / eljövendők s voltak.” S majd mellé illeszti a rezignáltabb összegzést: „Csak csönd és ragyogás. / Csak öröm és bánat. / Elrobogott, mint gyorsvonat, / a huszadik század. // Csak fény és ölelés. / Csak napkelet és napnyugat. / Új évezred, síneiden / röpíted sorsomat.” S meglehet, hogy valóban csak az egyszemű éjszaka látásában bízhatunk, ha belebámulunk e sorok káprázatába, s elmorzsoljuk a képet: napkelet és napnyugat röpíti sorsunkat, a szekér robogva halad, de állni látszék az idő, s őrzi barlangjában a foglyokat.

Mondom, olvassák őt, amíg tudják s lehet, iratkozzanak fel ennek érdekében a várólistákra, mert – újabb anekdota, idefűzöm – saját könyvtáram évek óta dobozokban lévén, próbáltam beszerezni néhányat (különösen a Napkitöréseket szerettem volna újra olvasni) úgy kutyafuttában, de sem új, sem antikváriumi példány a budapesti boltokban, saját keresőlistáik szerint, nincs. De addig is remek a Vilcsek-hármaskönyv s még remekebb ez a Parnasszus-szám, Koncsol után valamilyen korfestőbb mondókával nehezen tudtam volna előállni, Tóth Laci ihletett (azt hiszem, erre mondják túlzások nélkül is) pályaképe Kulcsárról sokkal jobb, mint amit én követtem volna el, noha a sarokpontokat egyformán látjuk, azokra építettem volna magam is, de hiába, ha a kövek belső világáról ő sokkal többet tud. Vilcsek itt olvasható írása magában hordozza azt az unikális jelleget, miként Varga Imréé, amire mondandóm elején utaltam; különösen megrendítő Varga Imre belső szomorúsága, aki biztosan örökre megőrzi Kulcsár egyik személyes gesztusát; azt, midőn Kulcsár a Balassi-kard átvételekor fontosnak tartotta fölemlíteni a másokkal szembeni adósságot, így az egészen addig elmaradt József Attila-díjat – Varga Imrének. Remek összeállítás, túl sokat nem tudnék hozzátenni, ám van valami, amit szeretnék még szóvá tenni.

Számomra érdekesen hangzanak olykor bizonyos mondatok. Nem tudom, egy tényt cáfolnak, vagy azt erősítik, önkéntelenül? Idéznék egyet a hasonló mondatok közül: „Meg aztán felvidéki v. szlovákiai (magyar) irodalom, olyan egyáltalán nincs. Annyira van, mint Szondy utcai (magyar) irodalom: tehát úgy van, hogy nincs...” Ezt véletlenül Kukorelly Endrétől emeltem ide, valamely évbéli szlovákiai magyar költők antológiájának általa írt szerkesztői utószavából. Értem ezt a mondatot, vallom is igazát, de tudom s érzékelem, azt kell mondjam, mióta az eszemet tudom, hogy – van. Ha másból nem, a versekből tudom, Tóth László egyik örök motívumából, a se itt se ott, mindig két határ között a senki-földjén gyökerező attitűdjéből, vagy ahogy éppen Kulcsárról írja, „mi már nem valamely többé-kevésbé behatárolható kultúra  – hanem határtalan kultúrák gyermekei vagyunk.” S idézi itt Kulcsár Ferenc két sorát: „Úton vagyunk. És micsoda úton! A másság egyazon útján”.  A ragaszkodás a magyar örökséghez természetesen a legsúlyosabb kötés és a legkönnyebb – mégis, a képviselete, megfogalmazása, az érte és érvényessége miatt vívott küzdelmük sokkal szigorúbb mércével mér. Nem tudom, így van-e, csak azt, hogy itt kellene elkezdeni egy hosszú-hosszú beszélgetést, de meg sem kísérlem. 

Témát váltok. Bár – témát váltok, csakugyan…? Minden jelentős költő írt nagy ívű, hatalmas verspannókat, amolyan klasszikus antológia-darabokat. Kulcsár Ferenc is. De ő számomra mégis egy mozaik, egy kirakós játék egyik fontos, karakteres darabkája. Ez a játék a magyar költészet mai napig tartó huszadik századának atomjaira szakított egésze; hadd mondjak, zárszóként is, erre egy példát. Pár napja, talán egy hete Pásztor Béla versgyűjteményének bemutatóján jártam, szép este volt, s szolgálni fogja remélhetőleg Pásztor Béla újabb fölfedezését; mert ez olykor, húsz, negyven évenként mindenkivel megesik, de jó lenne, ha kapaszkodót is találna az emlékezet néhány új hajtása. Nos, lapozgatva a kötetet, ráfutott a szemem Benjámin László régről oda emelt visszaemlékező soraira (Benjáminnak amúgy, mielőtt minden lezúdul a fürdővízzel együtt, érdemes lenne eltűnődni a Tengerek fogságában című kötetén), nos, Pásztorral kapcsolatban Govrik Elemért említi, aki egyébként karpaszományos tizedesként esett el 1942-ben (vagy 43-ban, ha másba lapozunk bele) s Benjámin – persze korábban – Govrikkal küldte el néhány versét Pásztornak. 

Nos, a lényeg: sok évtizede megemlítettem Govrik nevét Vas Istvánnak, akkoriban került kezembe a kötete, feltűnt a versek minősége, s ha már hosszasabb dialógusba keveredtünk, egy hirtelen ötlet kapcsán megkérdeztem: az Egy szerelem három éjszakájának egyik mellékalakja nem lehet Govrik? Vagy nem tudta, vagy újabb köröket akart velem futtatni, vagy csak bosszantotta, hogy valóságos személyekkel akarom kitölteni s így kisebbíteni az ábrázolt drámai jelenet lényegét, no, nem bonyolítom, a lényeg itt az, hogy kis tűnődés után azt mondta, lehet, de lehet Pásztor Béla is – kérdezzem meg Hubayt. Akivel jóval többet beszélgethettem, szerencsés voltam, de meglehetősen szívélyes volt ő is, hiszen sokáig közöttünk maradt, ám ezt valahogy soha nem jutott eszembe megkérdezni. 

Így a konkrét kérdésemre nincs konkrét válaszom, csak azt tudom elmondani az említett kirakós játékról, hogy a máig tartó huszadik század magyar költészetének első világháborújából sok, túl sok hősi halottat tarthatunk nyilván. Hatalmas volt a véráldozatunk. Ki ilyen, ki olyan nációból. A második világháború alatt volt, aki karpaszományosként, s volt, aki munkaszolgálatosként vesztette el az életét, ugyanazon baráti társaságból, ugyanazon véráztatta időben, s egyazon por lepi be életük, személyiségük konkrét tényeit, sorsukat az ezen vagy azon oly szívesen pörlekedő utókor elvonatkoztató emlékezete. Bár persze születnek róluk versek, legyen a lírai fonal utolsó megszólalója ismét Kulcsár Ferenc, egy sora a Világárvaságból: „megállíthatatlan fekete rettenet korotojak krinyica páncéltörő ködvető jéggé fagyot puskazávár vérfoltos hómező tépett zászlók tört szuronyok lelőtt bakák leírt bakák éjfekete hófehér világárvaság” 

S amikor a mai – kétségkívül eltagadható, de kétségkívül létező – hidegháborúra pillantok, amelybe az indulat olykor azokat is belekeveri, akiktől ez mindig is kellő s megfelelő távolságra maradt volna, nos, arra gondolok olykor-olykor: a hidegháborúnak is vannak áldozatai. Ne higgyük, hogy nincsenek. Ne tegyünk úgy, de tegyünk azért, hogy ne legyenek. Ne gondoljuk, hogy a hatvannyolcasok igazának valóban „reszeltek” volna, s ne gondoljuk, hogy az elérhetetlen föld elérhetetlen, s hogy az egyszemű éjszaka csak rosszat jelenthet. Jelezheti a virrasztó éji felleg jelenlétét is, miközben, igen, érettünk fohászkodik minden költő, így Kulcsár Ferenc is, már az öröklétből kérve: „Zabolázd meg Uram sokszínű lovaid  / Hisz barlangba ér már így is a kezünk”.

Ne ez legyen s maradjon az egyszemű éjszakák elérhetetlen földje.

Tamási Orosz János