Jókai Mór a magyar Verne?

Százötven évvel ezelőtt, 1875-ben közölte az Üstökös c. lap Jókai Mór „Egész az északi pólusig! vagy: Regény egy a hajón hátramaradt matróz feljegyzései után (1876)” c. művét. A következő évben önálló kiadványként, két kötetben meg is jelent a regény. Az a regény, melyről az irodalomtörténészek egy része azt tartja, hogy „verneiáda” a javából, hiszen az Üstökösben ilyen alcímmel jelent meg: „Jules Verne oktatásai szerint írta Kakas Márton”. Nos, azonban éppen ez az utalás az, ami miatt az irodalomtörténészek másik része nem hiszi, hogy e munkája lapján Jókai megérdemelné a „magyar Verne” címet.

Mert mi is volt az Üstökös? Az Üstökös című hetilapot 1858-ban Jókai Mór alapította és még 1875-ben is ő volt laptulajdonos és a felelős szerkesztő. A lap cikkeinek nagyrészt ő volt a szerzője. Igaz, nem Jókai néven, hanem Kakas Márton néven. Nem véletlen ez az írói álnév, hiszen a szerkesztő sosem titkolta, hogy az Üstökös „humorisztikus hetilap”. S valóban a lapban megjelent versek, prózák, rövid közlemények szinte mindig a humor, a tréfa, a szatíra jegyében születtek. Ilyen tréfásak, kacagtatóak voltak az Üstökös illusztrációi is. Ezen illusztrációk „tervvázlatait” a jól rajzoló Jókai készítette – ezekből mutat be néhányat a Pesti Napló kiadásában megjelent Jókai Album.

Ezek után jogosan merül fel a kérdés: mit keres egy útleírás, egy „verneiáda” a szatirikus hetilap hasábjain? Az osztrák-magyar kiegyezés után, az 1870-es évek elején az Üstökös „humorisztikus hetilapként”, politikai élclapként kifáradni látszott. Ezért kiadó-szerkesztője Jókai úgy dönt, hogy változtatni fog a lap irányvonalán. 1871-ben ezt írta az olvasóknak szánt előfizetési felhívásban: „Nem csak politikával él az ember… Az Üstökös jövőre a humoros szépirodalomnak fog nagyobb tért adni. Víg elbeszélések illusztrációkkal, foglalandják el a lap legelejét …” (idézi Egyed Ilona, az Unikornis Kiadó által megjelentetett regény Utószavában, 193.o.).

Valószínűleg ez a változtatási szándék vezette Jókai tollát az „Egész az északi pólusig!” c. regénye írásakor. Ugyanakkor tudta, hogy annak, amit ír, ha politikailag nem is, de az olvasók érdeklődése miatt nagyon is aktuálisnak kell lennie. S mi volt 1870-es évek elején az emberek érdeklődésének egyik fő témája: az Osztrák-Magyar Északi­sarki Expedíció. A XIX. század közepétől felgyorsult az Északi-sarkvidék kutatása. Ehhez az igyekezethez kapcsolódott a Monarchia is, amely egy 230 tonnás, a vitorlázaton kívül gőzgéppel is ellátott hajót építtetett az expedíció számára. A hajót Wilhelm Tegetthoff-ról (1827-1871), a híres osztrák tengernagyról nevezték el. Az expedíció merész célja az volt, hogy a Novaja Zemlja sziget keleti oldalának érintésével a Jeges-tengeren át kíséreljék meg az eljutást a Bering-szoroshoz, azaz derítsék fel az Atlanti­ óceánból a Csendes-óceánba vezető ún. Északkeleti átjárót. A legénységet dalmát tengerészekből válogatták, de a hajó orvosa a magyar Kepes Gyula (1847-1924) volt. Rövidre zárva: a grandiózus terv nem sikerült: a Tegetthoff jégtorlódásba került és a jégtáblák közé fagyott (lásd a térképet a hajó útjáról, az 1993-ban kiadott Magyar Utazók Lexikona c. kötet 291. oldalán). Két teljes évig sodorta a tenger a jégbe fagyott hajót. 1874 májusában az expedíció tagjai kénytelenek elhagyni az oldalára dőlt „otthonukat”. 1874 augusztusban talált rájuk egy orosz bálnavadászhajó – a közben elhunyt hajógépészen kívül mindannyian hazatértek.

Valószínű, hogy az egy fővel megfogyatkozottan hazatért expedíció sugallta Jókainak az „ottfelejtett matróz” gondolatát. Jókai 1874 derekán kezdhette el az aktuális téma, az északi-sarki út, maga módján való feldolgozását. Ez a regény is bizonyítja Jókainak az idegen tájak, tengerek iránt való vonzódását. S hogy merre járnak regényhősei, arról így vall ő maga:

„Észak- és Dél-Amerikában, a régi és új Egyiptomban, a caesarok Rómájában s a forradalmi Rómában, Párizsban, Londonban, Szentpétervárott és Lengyelországban; azután az orosz sivatagokon, Szibériában, Kamcsatkában. Törökország története, Kelet meséi, Sztambul, nagy tért foglalnak el regényeimben, hozzájárul a Krím, a Kaukázus, továbbá Perzsia, Palmyra, Afganisztán, China, az Amur vidék, Ázsia pompás városai, majd Syria, a régi Palesztina; visszatérett Szicília, az egész olasz paradicsom, Raguza, Bosznia; aztán Poroszország, megállapodva a régi Bécsben. Azonkívül eljut még szárnyára eresztve uratlan, léttelen régiókba; az elsüllyedt világrészbe, Oceániába, az eltemetett Leaotungba, a hozzájárulhatatlan északi polus alá, s a jövő század álomországába, sőt a pliocene özönvízelőtti világába” – idézi Jókait Egri Viktor „Jókai Mór a legnagyobb magyar mesemondó (1825-1904)” című írásában, amely a Csemadok Fáklya c. kultúrpolitikai folyóiratának 5. számában jelent meg, 1954 májusában. (Hasonló lista lenne felsorolható Verne Gyula életművéből is).    

 Megvolt tehát a téma, amely ezúttal egy aktualitáshoz meg Jókai szatirikus magatartásához kapcsolódott. Ám ez nem lett volna elegendő a regény megírásához – figyelmeztet a mű új kiadását – Egy ember, aki mindent tud c. kisregénnyel együtt – 1976-ban sajtó alá rendező Sándor István! Ehhez elengedhetetlen volt most is az a tény, hogy Jókai „képzeletének csapongásához mindig óriási mennyiségű és széles skálájú ismeretanyagra támaszkodott” (Jókai: Egy ember, aki mindent tud. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 530.o.). Ez esetben nemcsak természettudományos (növénytani, állattani, ásványtani, őslénytani, fejlődéstani) adatokat, hanem bibliai ismereteket is magába foglal Jókai ismeretanyaga.  S ehhez jött még a Verne modorában való feldolgozás. Jókai ugyanis buzgó olvasója volt Verne regényeinek. Jókai, aki jól tudott franciául, valószínűleg olvashatta azt a három Verne-regényt, amely még 1875 előtt megjelent: Utazás a Föld középpontja felé (1864), Hatteras kapitány kalandjai (1866) és a Bundák hazája (1873). Egyébként az Utazás a Föld középpontja felé már 1865-ben, a Hatteras kapitány kalandjai 1875-ben magyarul is olvasható volt.

A „Verne modorában” szókapcsolathoz azonban tegyük hozzá a Verne Kislexikont 1997-ben közreadó dr. Berencz János véleményét Jókairól: „Vernét szokták hozzá hasonlítani – a képzeletiség és a romantika síkján… Noha az említett vonatkozásban Jókai Mór egybevethető Vernével, a jellemzés sokoldalúsága és alapossága, a stílus, az írói kvalitások tekintetében Jókai Mór messze felülmúlja Vernét” (Berencz János: Verne Kislexikon, Budapest, 1997, 93.o.). Verne művei tehát hatottak Jókai képzeletére, ám ez a hatás nem tudatos és nem közvetlen, hanem a motívumok, mint olvasói emlékek bukkannak fel, tán akaratlanul, egy-egy művének megírása közben” (Egy ember, aki mindent tud, i.m., 526.o.).

Orvostörténészként    természetesen    a regény orvostörténeti vonatkozásai érdekelnek. Mindjárt „Az ottfeledett matróz” c. első fejezetben, felbukkan a kloroform, az a szer, „amivel a doktorok szokták a kínos operációk alatt a pácienst elaltatni.” Mikor tehát egy jegesmedve bújik be a jégbe fagyott hajó ágyúablakán, Galiba Peti, az ottfeledett matróz, odacsapja a medve pofájához a kloroformmal teli szivacsot. „A jegesmedve abban a percben elbódult, s ott maradt az ajtónyílásban kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen elaludt„. Jókai még tovább bővíti olvasói ismeretét a kloroformról, mert ezt írja: „A híres lószelídítő Rareynek volt egy titka, amely most már nem titok. A legvadabb lovat tíz perc alatt engedelmes, szelíd báránnyá alakította át, s az egész mestersége abból állt, hogy kloroformot szívatott fel vele. Ettől az állat elbódult, s mire felocsúdott, egészen át volt változva, s azontúl, amint megszelídítője ruháin vagy kezén megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni” (i.m. 111.o.) (Csupán a teljesség kedvéért: John Solomon Rarey nevezetes műve „A lószelídítés legújabb módja” 1858-ban magyarul is megjelent. A hangyhalvag pedig nem a kloroformnak, hanem a hangyasavnak a korabeli neve).

Jókai regényében hasonló történik a jegesmedvével is: „Amint a kloroformozott jegesmedve kábultábul felocsúdott, nem volt az a fenevad többé, aki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az ajtón bekérezkedő kutya, s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a kezemet„. Matrózunk elnevezi a megszelídített medvét Bábinak, s ez a Bábi lesz kísérője, segítője az egész történet során. Ám, hogy nehogy újra megvaduljon „felvettem egy fehér medvebundát„ azt befecskendeztem körös-körül kloroformmal. Amellett orromat, számat átkötöttem ecetbe mártott kendővel, nehogy a kloroformtól magam is megszelídüljek„ 113.o.).

Nincs terünk idézgetni a regény természettudományi adathalmazából. Akit ez érdekel, számos példát talál Veress Zoltán „Jókai természettudománya” (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976) című könyvében. Mi most csak a cetológia köréből idézünk Jókai szövegéből, olyan részt, amelynek orvostudományi vonatkozása is volt. A Tegetthoff ottfelejtett matróza meglát valamit a vízben:

„… az önvilágította víz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy cethal. Negyven méter volt a hosszúsága a fejétől a farkáig, akkora, mint egy dunai gőzhajó; a feje félig künn volt a vízből, s a hullám ki- s bejárt irtóztató száján, melyben roppant szalonnás nyelve kényelmesen hevert halcsont-adó fogsövénye alatt”. Jókai azonban nem elégszik meg a ma sziláscetnek ill. kék bálnának nevezett fogatlan, „cethal” bemutatásával, hanem rögtön mellé vezérli az „irtóztató   fogsorral”   bíró   ámbracetet (Physeter macrocephalus) is. Ezt a cetfajtát ma inkább ámbráscetnek nevezzük. Nos, éppen ez a második, „fogas” cethal érdekes az orvostörténész számára is. Jókai ezt írja: „Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül is össze” (i.m., 178.o.) S hogy mi az ámbra? Erre már korábban megadja a választ, amikor matrózunk csigák után keresve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket talál „mikben a nagybecsű ámbrát ismertem fel: azt a drága illat- és gyógyszert, ami csak a cethalak gyomrában terem. Nem merül el a vízben soha, mindig a felszínen úszik (i.m., 171.o.). Az ámbrát évszázadok óta ismerték. Magyar László András a nemrégiben elhunyt kiváló magyar orvostörténész idézi a IV. században élt szent Jeromos egyháztanítót:

„Isten nem minden állatot adott táplálékként nekünk„. A vipera, a cet, a hiéna, medve, róka, kuvik ugyanis nem evésre szolgál, hanem húsuk, spermájuk, zsírjuk és hasonló részeik „orvosságnak való” (Magyar László András: Különös gyógymódok kislexikona, Dictum Kiadó, Budapest, 2004, 244.o.). Az ámbra említése „ambra” néven megtalálható az 1815-ben Pethe Ferenc által irt „Természethistória és mesterségtudomány” cimű grandiózus munka I. kötetében is:

„Ennek a Kasló-tzetnek a béliben találják azt a betses és jószagú híres fakó Ambrát is; mely a vastag bélhurkájában megkeményedett gané volna…” (Pethe, i.m., 490.o.). Látható tehát, hogy a cethalat az elsők közt említik az ún. zooterápia, azaz az állati eredetű gyógyszerek között. Sándor Istvántól azt is tudjuk, legfőképpen honnan szerezte Jókai természettudományi ismereteit. Lorenz Oken 1839 és 1843 között 14 kötetben jelentette meg az „Allgemeine Naturgeschichte für alle Stande” c. művét. Nos ennek a „természethistóriának” köteteit forgathatta szorgalmasan regénye írásakor Jókai és használta fel az azokban található adatokat.

Jókai alaposságára és felkészültségére jellemző, hogy nemcsak a jól ismert ámbrát szerepelteti regényében, hanem megismerteti az Olvasót egy másik fontos „cet-termékkel”. Amikor ugyanis az anyacetet megtámadó ábráscetre Bábi medve ráveti magát és átharapja annak nyakát „a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely az ámbráscet értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes” (i.m., 181.o.). Matrózunk nekifog a húszméteres ámbráscet feldarabolásához: „A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű üregekben a spermaceti… s tölthettem meg az ámbráscet beleiből készült tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek kiapadhatatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat óra múlva megint megteltek, ami akként történhetik, hogy az ámbráscet fejébő1 egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely oldalágaival minden egyéb részébe lenyúlik, s a spermaceti minden izmában terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szívódik fel a kiürült koponyaüregekbe” (i.m., 187-8.o.). A már említett Pethe Ferenc 1815-ben a spermacetit „cetir”-nek nevezi és azt írja róla, hogy híres orvosság – „kendőzőt, hajkenőt ebből készítenek” – és „szagositanak, füstölnek véle. Gyertyának, faggyú helyett, legjobb, de drága” (Pethe, i.m., 490.o.). Az 1897-ben kiadott Pallas Nagy Lexikona még mindig orvosságként tartja számon a „spermacet”-et: „különösen tejmulasztóként használják” (XV. kötet, 157.o.).

Csak bámuljuk Jókai ismereteit a cetológiában, annak is zooterápiás részében és ismételten egyetérthetünk a Verne Kislexikon állításával: „sokoldalúsága és alapossága” felülmúlja Vernét. S ha nem is neveznénk Jókait „magyar Vernének”, az „Egész az északi pólusig!” nyugodtan ajánlható a Verne-rajongók figyelmébe.