pinokkió 2. levele 

apa, paraván vagy, kitakarod 
előlem az életet. mikor melléd 
settenkedek és mögéd pillantok 
a hátadon látszik, hogy igazából 
pajzs vagy egy kivégzőosztag 
és köztem. felfogod a kínzást, 
az öldöklés domborzatát hordod
lapockáidon. az ütések lilájának 
komplementereit csillogja szerteszét 
szemed. erőt gyűjtesz, magadra 
szorítod szemhéjad és növeled 
magadban szemeid klausztrofóbiáját. 

dzsepettó 2. levele 

fiam, azt hitted, bátor vagyok, 
pedig csak a gyávaság megtévesztő 
prototípusának mondanám magam. 
dicsekedni a gyávaságommal, ennyit 
adhatok. tudod, a legerősebb apák 
a határban laknak. ők védenek, 
de miattuk is vagyunk kiszolgáltatottak. 
a centrumban élünk, a város 
félelemérzete vagyunk. itt, ahol  
mindig megfordulnak a szavak, 
valamikor egy sorsára hagyott 
intertextus állt, széttorzított formában, 
még az emlékét is kihúztam. iszonyodom, 
hogy mindig a holnap paranoiájába 
kell taszítanom a testem és miközben 
mászom kifelé belőle, a számban 
a szabadulás segédigéivel, olyan 
helyre érkezem, ahol mintha mindig 
csak tegnap lenne. fiam, igen sokszor 
érzem, hogy az életet mintha mellém 
szabták volna és csak a perifériáján 
éldegélek. szóval ilyen félni, fiam, 
varázslatosan egyszerű.