A kőpor fojtogató felhő formájában telepedett a felszíni bánya mélyén lihegő, izzadó rabszolgákra, belepte a szájukat, a szemüket és az orrukat.  Hekatombaión* havában jártak és rettenetes hőség kínozott mindenkit, akit a sorsa ide juttatott, akár őr volt, akár rabszolga. Maga a bánya – hosszúkás mélyedés, amelyet hosszú évek alatt véstek, faragtak ki a hegyoldalból –, mára már elég mély volt ahhoz, hogy árnyékot is adjon, ám észak–déli fekvése miatt napközben teljesen bevilágította a nap, s csak délutánonként takarta el őket a bánya nyugati pereme. Kretinosz, szokása szerint hátát egy nagyobb kőnek támasztva, a sziklák árnyékában feküdt, a letakart vizestömlők mellett, Trügaiosz pedig hol vágyakozva, hol irigykedve pillantott felé. Nem tudta, hogy Kretinosz mióta, és miért van a bányában. Csontvázszerű testét már mozgatni sem tudta, s talán csak napok kérdése, hogy mikor hal meg. Időnként megitatták, ez volt minden tápláléka. Száraz bőre, mint a pergamen tapadt kilátszó csontjaira, és érdekes módon fél arcáról még az a vékony bőrréteg is lerohadt. Trügaiosz még nem látott ilyet. Rabszolgatársának fél arcán csak az üres, összeszáradt szemüreg és a hártyavékony bőrön átütő pofacsontok látszottak. Másik felét még takarta némi egészséges bőr, és ha felnyitotta fáradt szemhéját, halványkék, szinte már fehér szemét is látni lehetett. Beszéd közben nehezen mozgatta a száját, s csak halkan nyögte ki a szavakat összeaszott ínyei közül. Mikor Trügaioszt hatalmába kerítette a fizikai fáradtság, és úgy érezte, utoljára emeli fel a kalapácsot, hogy lesújtson az átkozott kőlapokra, vagy szeretett volna leülni, akár Kretinosz, átvillant az agyán, hogy talán mégiscsak jobb itt állni a napon, és a köveket ütni, mint halálraítéltként senyvedni az árnyékban. 

Nemrég került a bányába, mégis tökéletesen elveszítette időérzékét és életkedvét. Ha szóltak, leült megpihenni, ha dolgozni kellett, fogta a szerszámot és püfölte tovább a köveket. Az első napokon és éjszakákon még kísértette Thüia csábos farának képe, és izgalommal vegyes fájdalommal gondolt formás melleire, de idővel ezeket is belepte a felszíni bánya gyilkos kőpora. Hatalmas, láthatatlan súlyok nehezedtek az agyára, lelassították a gondolatait, és magárautalt bezártságra kényszerítették. Trügaiosz beletörődött sorsába. 

Már azt sem tudta, a rövid pihenők alatt miért ül állandóan Kretinosz mellé. Talán lelke mélyén azzal vigasztalta magát, hogy valakinek még rosszabb a sorsa, mint neki? Esetleg az öreg személye körüli titok vonzotta? Hogy még él? És hogy egyáltalán kicsoda? Nem tudta. Most is, mikor elhangzott a pihenést jelző sípszó, lassan, görnyedt háttal vonszolta testét az öreghez, és porfelhőt csapva maga körül, mellé ült. Nem tudta, az öreg észrevette-e. Mindig arról az oldalról ült, ahol még volt bőr az öreg arcán. Úgy szemlélte kopasz fejét és ráncait, miként a játékos felhőket nézegette gyermekkorában. Érdekes módon ilyenkor mintha megindultak volna fejében a gondolatok. Lassan-lassan emlékek jöttek elő, s miközben mereven – külső szemlélő számára bárgyún – bámulta az öreg arcának ránctérképét, mintha utak nyíltak volna meg előtte, amelyeken képzeletben végigmehetett. De ilyenkor nem Thüia és kívánatos teste vonzotta, hanem egy megfoghatatlan gondolatszál, amely – miként Ariadné fonala – valami biztonságos helyre vezette. 

– Meg fogsz halni – mondta az öregnek, és maga lepődött meg a legjobban, hogy ezt tette. Lehet, hogy csak provokálni akarta, meg akarta törni az öreg makacs és gőgös hallgatását?

Az öreg némán ült tovább, csak arca izmainak vagy inkább a bőre gyűrődéseinek lassú mozgása jelezte, hogy szólni fog. 

– Tudom. – mondta végül. – Jobban, mint te – tette hozzá, s a gyűrődések kisimultak

Ekkor a fejük feletti sziklán posztoló egyik őr hangját hallotta, aki odakiáltott:

 – Na, mi van Kretinosz? Látod már a halálodat? – és hangosan nevetett a saját tréfáján. Társa megkérdezte: – Miért kellene látnia a jövőt?

–Hát azért, mert Kretinosz jós! – felelte hahotázva az első őr. – Csak éppen nem hajlandó elárulni mi vár ránk!

–Valóban? – álmélkodott fiatalabb társa. 

–Úgy bizony.  Mit gondolsz miért került, ide? Mert magának az arkhónnak* tagadta meg a jövendölést. És elveszítettük a csatát, ami több száz emberünk halálába került. Magam sem értem, miért nem ítélték azonnal halálra. 

–Lehet, hogy ez a lassú halál nagyobb büntetés neki, mint a gyors. – elmélkedett a fiatal. 

–Hát lehet… – felelte az első, és köpött egyet. Majd „Dóró figetalpú cipőjét” énekelve továbbment. 

Trügaiosz egész idő alatt Kretinosz arcát figyelte, ám annak szeme sem rebbent. Mereven nézett maga elé. 

– Igaz? – kérdezte végül. – Igaz, hogy te jósolni tudsz? 

Kretinosz nem válaszolt. 

– Ha igaz, mondd meg, kiszabadulok-e innen? –kérte Trügaiosz.

Csak hallgatás volt a válasz.

– Én… nemsokára… meghalok. – mondta végül alig hallhatóan. 

– De velem, velem mi lesz? – sürgette, mintha amaz máris a halálán lenne. 

– Türelem… – felelte Kretinosz. – Türelem. 

Végül úgy tűnt, mégiscsak enged az öreg, és szóba áll vele. Trügaiosz úgy „érezte”, hogy valamiért fontos neki az öreg személye. Vonzotta hozzá valami, bár maga sem tudta mi az. Egy hírre várt, amit most már csak Kretinosz mondhat el neki. Továbbra is mindig mellé ült, s bizonyos volt benne, hogy az öreg mident lát és érzékel, ami körötte történik. 

–Művelt ember vagy – állapította meg egyik nap az öreg.  – Hogy kerültél ide?

Kretinosz jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy a kérdés ilyen formában hangzott el. Lám, maga is meglepődött, mennyire fontos még neki, mit érez közben! Úgy érezte, tisztelet és tapintat van a kérdésben, és ez bizalmat érdemel. Ha Kretinosz, mondjuk, úgy tette volna fel a kérdést, hogy miképp süllyedt idáig, az bizonyos lenézést hordott volna magában, mint ahogyan a bánya levegője van tele kőporral, s bizonyos, hogy a lelke óvatosabb, zártabb maradt volna. Éppen ezért, egy kis hálával nézte a mozdulatlan fejet, a lezárt szemhéjat és az ép fél arc ráncait. Megnyugtatónak találta őket és lassan eljutott a tudatáig, hogy válaszolnia illene. A hosszú várakozás esetleg éppen bizalmatlanságról, netán méltatlan óvatosságról tanúskodhat. 

–Idesüllyedtem – felelte, mert meg akart győződni mindarról, amit feltételezett. Kíváncsian várta, mit felel Kretinosz. Nem várta, hogy az vigasztalni fogja őt – efféle kötelező udvariasságnak itt már régen nem volt helye –, ám fel nem tudta fogni, miféle emberi, pontosabban emberséges reakcióra számíthat, s ez a várakozás új lehetőségeket rejtett magában.

–Te eladtad magad. Nem tudtad fizetni az adósságodat, s végül saját magad zálogosítottad el – mondta közönyösen, s Trügaiosz nem győzött csodálkozni. – S most annak is örülni tudsz, hogy nem vetlek meg az ostobaságodért.  

–Te valóban mindent látsz – mondta az őszinte ámulat hangján Trügaiosz. – Még a gondolataimat is. 

–Ugyan! – felelte megvetően az öreg. – Azt hiszed, csak te egyedül kerültél ilyen helyzetbe, s bármi, amit gondolsz, csak neked jutott eszedbe? 

– Egész életemben… egész életemben…– Hirtelen meglepődött egész életének kicsinységén. Milyen egyszerű is kimondani: egész életemben. Mintha már el is múlt volna. Mintha ő már utána lenne. – Egész életemben független akartam maradni… Sohasem érdekelt a közélet, nem érdekelt, demokraták vagy arisztokraták vannak-e uralmon. Nem akartam szegény hegyvidéki lenni és nem akartam politizálni. Valahol a Pedionon* akartam birtokot, s Thüián, kívül mást nem imádtam… Most pedig imádkozom az istenekhez, hogy túléljem ezt a büntetést és segítsenek a szeiszakhteia* elérésében… Mindennek, amire vágytam, az ellenkezője sikerült…

Kretinosz lezárta egyetlen szemét.

Trügaiosz tudta, hogy ez azt jelenti, vége a beszélgetésnek. 

Másnap katonák kíséretében egy férfi érkezet a bányába, aki márványt választani jött egy készülő szoborhoz. Fontos személy lehetett, mert az őrök nagy tisztelettel beszéltek vele, és lesték minden kívánságát. Végül egy hatalmas tömb mellett álltak meg. 

– Ez jó lesz – mondta a férfi, és kezével megsimogatta, majd megpaskolta a sziklát, mint ahogy a lovakat szokás. Olyan meghitten állt a kő mellett, mintha már látta volna az alakot, amelyet majd ki kell szabadítani belőle. 

Vajon mi lesz az?

Trügaiosz agyában száguldani kezdtek a gondolatok, mint a hosszú idő szabadjára engedett kutya. Kretinosz képessége csodát tett vele. Ha valóban jós, akkor megmondhatja neki, mi vár rá! Vajon megkapja-e a felszabadító üzenetet? Vajon régi barátja, aki most nomothetész* képes lesz-e elintézni az arkhónnál* a szeiszakhtheiát? Agya lázasan pörgött, s képzeletében már szabadulása pillanatait is látni vélte. 

– Miért nem mondtad meg az arkhónnak, mi vár rá? – kérdezte

– Ugyan mi értelme lett volna? – kérdezett vissza az öreg. – Gondolod, hogy megváltoztatta volna a döntésüket?  – Rövid hallgatás után folytatta. – Hamarosan kivégzik a legbölcsebb embert, akit valaha is ismertem. Istentelenség vádjával áll az ötszázegy tagú törvényszék elé, s az ötszázegy tagú ítélőszék saját emberi törvényei és logikája szerint ítél majd. Mit gondolsz, segítene, ha elmondanám, hogy helytelen a döntésük? – Megpihent, mert látszott, hogy fárasztja a beszéd. Egyébként továbbra is nyugodt maradt, gondolatait nem kísérte indulat, sem sértettség. Közömbösen nyugtázta a helyzet megváltoztathatatlanságát.

– Figyelj ide! – Mondta másnap Kretinosz. – Ma éjjel meghalok. Én az egy szememmel is többet látok, mint te a kettővel. S épp eleget láttam már ebből az életből, melynek semmi, de semmi értelme, miként a többinek sem. Hidd el, nincs sem belső célja, sem semmiféle küldetése. Csak rajtad áll, megtöltöd-e valami hasznossal. 

– Hát persze! — felelte Trügaiosz. – A te szavaid újabb és újabb gondolatokra sarkallnak, és szinte feltöltenek energiával! 

Ám az öreg még nem fejezte be. 

– Azért van két füled és csak egy szád, hogy többet hallgass, és kevesebbet beszélj! – torkolta le. – Ha élni akarsz, ma éjjel szökj meg. Menj ki a bányából, és élni fogsz… – többet nem mondott.

Rendkívül izgatott lett.

Ha Kretinosz hazudik vagy téved, akkor a szökése miatt minden esélyét elveszíti, hogy valaha is felszabadítsák! Ha viszont igaza van, és a halál fenyegeti, akkor bizony a szökést kell választania!

Ám mi lehet az, ami itt fenyegetheti? Őrök vigyázzák a bányát, s ráadásul békeidőszak van. Ellensége nincs, a saját butaságát leszámítva. 

Trügaioszt is, mint akkoriban már a görögök jó részét, meglegyintette az istentelenség szele, s különböző ateista körök hatására, és persze nem egy szélsőséges gondolkodó példáján elmélkedve, akik nem átallottak az aszebeia* bűnébe esni – egyikük például Héraklész fából készült szobrával gyújtott be, egy másik pedig megcsonkította a Hermész fejével díszített útjelző oszlopokat –, egyfajta magános vallásosságban keresett vigaszt. Miként a többiek, úgy ő is leginkább Aszklépioszhoz* — akit idővel a Szótér* melléknévvel ruházott fel a köznép — és Tükhéhez* fohászkodott. 

Nem tudta, kinek hihet? Vajon a leáldozóban lévő isteneknek, avagy Teiresziasz* követőjének? 

Az isteneknek, akikben egyre kevesebben hisznek, vagy a jósnak, akit elítéltek, mert hiteltelen? 

Már bánta, hogy nem ment időben Breába, a thrák tengerparti gyarmatvárosba, ahol új jövőt kezdhetett volna. De hát Thüia nem akart menni…

Barátja szerint pedig, ha egyedül megy, ott is csak szolga lett volna. Vagy egy kurva rabja lett volna, vagy pedig az alázkodásé a kéregetésé…

Thraszónidész kesergésének egy-két sorát próbálta felidézni: „Egy ócska kurva rabjává tett engem, / kit ellenség nem tett rabbá soha… nem tett rabbá soha…” — több nem jutott eszébe. 

Végül arra a gondolatra jutott, hogy – miután szabad járásuk volt a bánya területén – elbújik a kövek között, és takarodó után kilopakodik a bányából. Hajnalban pedig, ha valóban nem történik semmi, visszatér, és beáll a többiek közé dolgozni. 

Így is tett. Felmászott a bányát övező szakadék peremére, s hogy meg ne lássák, egy bokor tövében meghúzódva várta mi történik. 

Nem tudott elaludni, és kétségek közt, éberen töltötte az éjszakát. Csak hajnalban nyomta el az álom. 

Hatalmas morajlásra és rángatásra riadt. Felugrott, és talpa alatt megrendült a föld. Enyhe szél támadt, majd egy erős rángás földhöz vágta őt. A földanya reszketett, mint Thüia combja szeretkezés közben, s Trügaiosz legszívesebben úgy is maradt volna, hason fekve, hogy kiengesztelje őt, de hatalmas kövek mozdultak meg és táncoltak jobbra-balra, azzal veszélyeztetve, hogy agyonnyomják. Ugyanakkor hatalmas repedés keletkezett nem messze tőle, amely egy határozott vágással ketté választotta a földet, és a bánya felőli részt hirtelen eltolta Trügaiosztól. A helyén mély szakadék tátongott. 

Futva igyekezett minél messzebb a bányától, ám elgyengült lábai állandóan cserbenhagyták és el-elesett. Azonban újra felállt és addig futott, míg a kimerültségtől össze nem csuklott.

Rémülten hasalt a földön, szíve a torkában dobogott, s kapkodva szedte a levegőt. 

Kiabálást és lábdobogást hallott. 

– Ott fekszik valaki!

Két katona közeledett. 

– Hát te, ki vagy? – kérdezték. 

Megmondta. 

– Nos, akkor te kétszeresen is szerencsés vagy –felelte az egyik, miközben lábra állította. 

Értetlenül nézett rá, mire az mosolyogva fejezte be mondanivalóját.

– Először azért vagy szerencsés, mert túlélted a földrengést. Másodszor pedig azért, mert épp teérted küldtek ide. Fel kell téged kísérnünk az arkhónhoz. Kegyelmet kaptál. 

Trügaiosz úgy érezte, mégiscsak le kell ülnie. 

Kretinosznak igaza volt! Neki köszönheti ez életét és a szabadságát. Vajon ő túlélte-e? 

– Visszamehetek a bányába? – kérdezte. 

– Ugyan mit keresnél ott? – kérdezte morogva a másik őr, de a társa rászólt: – Szét kell ott néznünk! El kell mondanunk, mi történt. És az is lehet, hogy segítenünk kell valakinek – tette hozzá kételkedve, de látszott rajta, hogy ő maga sem hisz benne. 

A bánya felett már messziről látható hatalmas porfelhő gomolygott, amelyet csak lassan oszlatott fel a hajnali szellő.  A meredek falak leomlottak, maguk alá temetve mindent, ami valaha a bányához tartozott: az őrházat az őrökkel együtt, valamint a rabszolgákat és a munkásokat. 

Lassan ereszkedett le arra a helyre, ahol Kretinoszt sejtette, de mindenütt csak kő akadt az útjába. A portól szinte alig látott, s egyre nehezebben lélegzett.  Reszkető testét véresre horzsolták az alattomos kövek, de ő nem törődött a fájdalommal és a vérzéssel. 

Kretinoszt kereste. 

A régi bejárat mellett megtalálta azt a hatalmas márványtömböt, amelyet a tegnapi megrendelő számára készítettek elő. Csak a teteje látszott ki a sok törmelék közül. Lehet, hogy mégiscsak egy nagy szobor készül majd belőle? Lehet, hogy Kretinosz ezt is meg tudná mondani…

A katonák odafentről nézték a rombolás nyomait, és lekiabáltak neki: 

– Mit keresel? 

De ő nem válaszolt, csak leült az egyik kőre, és végre csendesen, keservesen sírni kezdett. Amióta idekerült, egyetlen könnycseppet sem ejtett, most mintha minden felgyülemlett könnyét egyszerre kellett volna kiadnia. 

A katonák továbbra sem másztak le (napi két obulusért* bolondok is lettek volna!), csak fentről noszogatták, hogy indulni kéne már. 

A városba menet megkérdezte a katonákat: 

– Nem történt kivégzés a városban?

– De igen – felelte az idősebbik –, a legnagyobb bölcset végezték ki, már ki is itta a méregpoharat. De honnan tudsz te erről, hiszen ez csak tegnap történt? 

Elgondolkozott. Hogyan magyarázná meg, hogy talán a legnagyobb jós jósolta meg neki a legnagyobb bölcs halálát? 

Azt is megértette, hogy Kretinosz miért nem tartotta fontosnak megosztani az emberekkel a látomásait. Valóban nem fontos tudniuk az embereknek, hogyan döntöttek az istenek. Az csak az istenekre tartozik. Az emberek pedig döntsenek, s éljenek saját, emberi törvényeik szerint. 

Hogya György

Jegyzetek: 

Arkhón – i.e. 683-tól évente kilenc arkhónt választottak, akik irányították az államigazgatást. Hatáskörük a következő volt: az elsőről nevezték el az évet, ő felügyelt a gyám- és családjogi ügyekre, rendezte a Dionüszosz-ünnepeket és a Thargeliákat. A második arkhónra a vallási, kultikus teendők és felügyelet tartozott. Ő ítélkezett a vérvádi és gyilkossági perekben is. A harmadik arkhón az V. századig a hadügyeket intézte, majd a felszabadult rabszolgák és az idegenek bírája volt. A maradék hat arkhón minden évben átnézte, ellenőrizte a törvényeket, valamint a szomszéd államokkal kötött szerződéseket is.

Aszebeia – istentelenség

Aszklépiosz – a gyógyítás istene

Hekatombaión – a mai naptár szerint július közepétől augusztus közepéig terjedő hónap

Obulus – i.e. az 5-4. század fordulóján a közember napi átlagkeresete 3 obulus (vagyis fél drachma) volt. 

Nomothetész – athéni törvényhozó, a törvényeket módosító vagy új törvényt alkotó –a népgyűlés által választott – bizottság tagja. 

Pedion – Más néven Pediasz. Termékeny síkság, amelyet a legelőkelőbb nemzetségek birtokoltak

Szeiszakhtheia – az elzálogosított földterületről való kő eltávolítását jelentette, de azok felszabadítását is, akik nincstelenségükben saját személyi szabadságukat adták zálogba, fizetésképtelenség esetén pedig áruba bocsátották azt, vagyis kényszerűségből váltak rabszolgává. (Hozzá kell tenni, hogy csak külföldön kerülhettek eladásra, mert törvény tiltotta, hogy athéni polgár saját hazájában rabszolga módra éljen.)

Szótér — Megváltó

Teiresziasz – híres görög jós

Trügaiosz = szüretelő 

Tükhé – a sors istennője