Reggel furcsa érzéssel ébredt, és eltartott egy ideig, míg rendezte a gondolatatait.  Egyedül van a lakásban, felesége elutazott, fia az egyetemen, és ő ma ünnepli az ötvenedik születésnapját.  Kényelmesen készülődött, legszívesebben késve ment volna a munkába, sőt mi több, talán legjobb lett volna be sem menni, de a kollégáival megbeszéltek egy kis ünnepséget, várhatóan ajándékot is kap, így már csak az illem is megkívánta, hogy ott legyen. Borotválkozás közben a híreket hallgatta, de a már napok óta körözött sorozatgyilkos emlegetésekor kikapcsolta a rádiót. Még az időjárás-jelentést sem várta meg. Az esti hírekből tudta, hogy szép idő lesz. 

Gyalogosan ment munkába, mivel úgy tervezte, hogy inni fog, és azon gondolkodott miféle ajándékkal lepik meg.  Az elmúlt időszak ajándékait szinte kivétel nélkül az egyik élelmes kolléganő férjének zálogházából szerezték be. Általában karóra, kristályváza vagy festmény volt a „menü”, csak éppen soha sem lehetett tudni, mi az esedékes. Legszívesebben egy karórának örült volna — vallotta be —, de szívesebben vette volna, ha egyenesen az összeszedett készpénzt adják oda, hogy maga vegyen rajta valamit.

A születésnapra való tekintettel — a főnök tudtával és beleegyezésével — egy órával korábban fejezték be a munkát, és csendes ünneplésbe kezdtek. A jókívánságok után átadták az ajándékot is…

„ Úristen egy kép!”

Maga sem tudta, hogy csalódottság-e amit érez, mindenesetre igyekezett megnyerően mosolyogni miközben kicsomagolta a festményt, hogy nyilvánosan is megcsodálhassák.

— Judit, Holofernes fejével! — kiáltották feléje többen. 

— Ez az igazi befektetés! — veregették meg a vállát. — Pár év múlva vagyont ér ez a kép!

— Valami szép helyre tedd! — ajánlotta kollégája.

— Ugye eltaláltam az ízlésedet? — kérdezte kolléganője, akinek a „meglepetést” köszönhette.

— Ó, hogyne! — udvariaskodott. — Közben azon törte a fejét, vajon  miért is vágta le ez a Judit annak a pasasnak a fejét. Vajon ő volt az, aki éjjel belopakodott a sátorba, vagy ez az a táncos csaj, aki viszonzásként levágatta a faszi fejét? Zavaros volt a dolog. Az még rendben van, hogy nem karórát kapott, de hogy ilyen vérszomjas képpel állítson be a házába…

Az egy óra hamar eltelt, mindent elfogyasztottak, és mindenki „nagyon jól érezte magát”.  A munkaidő leteltével azonban, bármennyire is kedvelték, mindenki hazament, hiszen mindannyian családos emberek voltak, akiket úgymond vártak a házastársi kötelességeik. 

Egyedül maradt, rendezni egy kicsit a dolgokat és az irodát. Rájött, hogy nem is az ajándék zavarja, hanem a mód, amellyel beszerezték. Zálogházból!

„Talán az én hibám volt azt hinni, hogy az ötvenéves születésnap bármiben is különbözik a többitől!”

Takarítás után becsomagolta a képet, és hóna alá csapva hazafelé indult.

Úgy döntött, hogy ez a nap nem érhet véget „csak így”, és megiszik valahol még egy pohárkával. Az üres lakás nem csábította.

A bárban már többször is megfordult, így nem érezte magát idegennek, és az sem zavarta, hogy a nem éppen mintaszerűen becsomagolt kép láttán többen is utána fordultak. Juditot egy üres asztalhoz tette az aktatáskájával együtt, majd a bárpulthoz ment. Miközben a pincér elkészítette az italt, a sarokban némán villogó tévét nézte, és a polcon álló rádió ötórai híreit hallgatta. „Már megint az a gyilkos!”

— Kíváncsi vagyok, mikor kapják már el — próbálkozott vele beszédbe elegyedni a mixer, de őt határozottan nem érdekelte a téma, így inkább hallgatott. Az illendőség kedvéért bólintott, és az asztala felé pillantott, mert a képet csalódottsága ellenére sem szerette volna elveszíteni.

Az asztal mellett egy csinos, fiatal nő állt, és tanácstalanul nézte a műbőrrel bevont lócára rakott holmikat. Felkapta a poharát, és vigyázva, hogy józannak látsszon az asztalhoz ment. 

— Nyugodtan leülhet — szólította meg a nőt. 

— Köszönöm — felelte az kedvesen, és a kezében tartott könyvet az asztalra tette, majd a nőkre jellemző utánozhatatlan csípőmozdulattal helyet foglalt. 

— És maga? — kérdezte a tétovázó férfit, és csillogó szemeivel ránézett.

— Nem akarom zavarni — felelte zavartan, maga sem tudta miért, hiszen igenis szeretett volna a nő mellé ülni, de valami azt súgta, hogy ennyivel tartozik az illemnek. 

— Nem zavar. 

— Akkor jó. Azt hittem találkozója van valakivel.

— Csak egy kávéra ugrottam be.

— Valóban? — intett fejével a könyv felé.

— Ó, ezt az antikváriumban találtam. Szép ajánlás van benne, a miatt vettem meg.

— Megnézhetem?

— Persze — felelte, és odanyújtotta neki a régi, használt fedelű Babits-kötetet.

A Babits Mihály összes versei alatt egy ajánlást olvasott:

„Adrinak — 

szeresse ezt a költőt, akinél alig volt különb a világon — embernek se —, s aki nélkül céltalanul bolyongunk az egyre céltalanabb és egyre barbárabb életben.

Egy csúf könyvnapon, mikor a könyvet a könny, a művészt a mű—vész helyettesítette.

kézcsókkal

Gabi

1942. V/2.  “

— Nagyon szép — nézett a lányra, de a könyvet még nem tette vissza. Az olvasott szöveget forgatta a fejében. „Érdekes, nemrég találkoztam Babits nevével. És erre ma ismét…”

— Azért vettem meg, mert én május másodikán születtem — nevetett a nő. 

— Érdekes lenne tudni ki is volt Adri és Gabi.

— Talán újságba lehetne tenni. Hátha magukra ismernek.

— Vajon, hogy került antikváriumba? Lehet, hogy már meg is halt ez az Adri és az unokák adták el. 

— Lehet. Ennek már hatvan éve.

— Ismeri az Egy szomorú verset? — kérdezte a lánytól, a születésnapjára gondolva.

— Nem — felelte a nő és fejét bocsánatkérőn oldalra hajtotta.

— Majd olvassa el — mondta mintegy biztatásként, és meghökkenve vette észre viselkedésében az öreges pátosz megjelenését.

— Maga most szomorú? 

— Nem, nem — tiltakozott a kelleténél is gyorsabban.

A pillanatnyi csendben a lányt nézte, aki derűsen, csillogó szemekkel figyelte őt. Ez valami ajándék? — kérdezte végül a csomagra mutatva.

— Igen. Nekem ugyanis ma van a születésnapom, és ezt kaptam a kollégáktól. 

— Megnézhetem?

— Persze. Állítólag jó befektetés — mondta, miközben leszedte a csomagolópapírt Juditról. 

— Hiszen ez egy Gentileschi utánzat! 

— Igazán? — kérdezte.

— Igen, az eredetit Orazio Gentileschi lánya festette.

“ Szóval csak utánzat”.

— Meglehetősen vérszomjas lány lehetett.

— Szerette a kegyetlen témákat. Nem is csoda, hiszen az élet maga is kegyetlen.

— Úgy véli?

— Határozottan. — felelte a nő és egy pillanatra megkeményedtek a vonásai. Mintha nem is ugyanaz a kedves lány lett volna, aki pár perce mosolyogva leült hozzá.  De csak egy pillanatra. A feszültség enyhült, de komoly maradt. — És nem véletlen, hogy Juditot festette meg.

— Csak nem lát valami összefüggést?

— De igen. Mind a ketten saját kezükbe vették a dolgok intézését. 

— Azt hiszem ez enyhe kifejezés erre a terrorista lányra. Levágta Holofernes fejét vagy nem?

— De igen. És elérte, amit akart. Amit a tömeg képtelen lett volna.  A halál katartikus élmény.

— Érdekelne, hogy most mire gondol.

— Arra, hogy a halálnak funkciója van.

— Valahogy sokat beszélünk a halálról…

— Miért miről beszéljünk?

Sokatmondóan a szemébe nézett és elmosolyodott. 

— Azt hiszem, tudom mire gondol — mondta a lány, de a hangjában nem volt elutasítás.

— Tetszik az őszintesége.

— Ugyan mire megyek vele? — kérdezte incselkedve.

— Sohasem lehet tudni — felelte zavartan.

Csend következett.

— Nem tudom hova készül, de szívesen elkísérném — kínálkozott fel, és csak remélte, hogy a hangja éppolyan határozott, mint szeretné.

— Éppen haza készültem — mosolygott a nő. — Azt hiszem, mehetünk — mondta és felállt. Bensőséges, meleg, odaadó mozdulattal, az összetartozás kifejezésével.

A férfi nem tudta elhinni a szerencséjét, olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy ott bandukolnak a belváros csendes utcáin, kezében Judit a szerencsétlen Holofernesszel, oldalán pedig egy szép, kívánatos, odaadó nő Babits összes műveivel. A boldogság mámora és az elfogyasztott alkohol hatására csak itt-ott jegyzett meg egy jellegzetes utcasarkot, egy-egy reklámtáblát, sőt a piros lámpáknál is nagyon össze kellett szednie magát, hogy ne siessen. Közben össze-vissza karattyolt születésnapról, boldogtalanságról, magányról és meg nem értésről. 

Csak a nő lakásán erősödött benne valamiféle megfigyelési készség. Elemezni próbálta a látottakat, a lakás apró tárgyait, hátha elárulnak valamit a tulajdonosukról. A fürdőszobában bekukkantott a fonott kosárba, de csak női holmit talált. Kivett egy fekete bugyit és megszagolta. A fogmosó pohárban ugyan két fogkefét talált, de ezen kívül semmi sem utalt férfi jelenlétére. Sem borotvahab, sem dezodor, sem arcvíz.

A szobában újabb üveg ital várta.

A nő közben parfümöt cseppentett magára, ami kimondottan vadítóan hatott rá. Szeretett volna közvetlenebb lenni, a fenekére csapni, vagy legalább megölelni de biztatásra várt. Nem szeretett lerohanni. Tapasztalatai szerint a nők többre értékelték a lassú becserkészést. 

A nő kitöltött két konyakot, odament hozzá és végre azt mondta: —Szia!

Nem tudta eldönteni, hogy a nő pillantásától-e vagy maga a gesztus, a mozdulat hatására, teljesen érthetetlen bizalmatlanság vett rajta erőt.  Váratlanul áthasított az agyán a felismerés, hogy bármennyire is szimpatikusnak tartja magát, az ismerkedés azért mégsem megy ilyen gyorsan. Hiszen csak egy órája ismerkedtek meg, és a nő semmiképpen sem néz ki utcai kurvának, aki csak úgy leakaszt egy férfit a bárban. Valahogy úgy érezte, mintha a nőnek valami célja lenne vele, csak éppen azt nem tudta, hogy mi lehet az.

Ennek ellenére hosszan csókolóztak, majd visszaültek a kisasztalhoz.

— Mit szeretnél? — kérdezte a nő, és kezét a férfi combjára tette.

— Mit lehet? — kérdezett vissza.

— Miután ma van a születésnapod, kívánhatsz tőlem valamit — ajánlotta fel a nő, és a hangján érezni lehetett, hogy komolyan gondolja, amit mond.

„Ugyan mit kérhetnék?” — villant át az agyán. „Most, leginkább lefeküdnék veled, ami egyébként előrevárhatóan meg is történik, ezen kívül semmi okos nem jut az eszembe. Bár lehet, hogy igazad van, és ötvenévesen már illene válaszolni erre a kérdésre.” 

— Mindig is szerettem volna lefesteni vagy lefényképezni egy nőt meztelenül. 

— Mármint ki lenne meztelen? — incselkedett a nő. 

— Akár mindketten. 

Amikor kimondta, hogy szeretné a nőt meztelenül lefényképezni, zavarba jött. Egyrészt zavarta — és erre az ittassága sem szolgált mentségként —, hogy ilyen egyszerű kérdéssel is zavarba lehet hozni, hiszen eddig volt ideje megfogalmazni mi mindent szeretne, vagy szerethetne, és különböző „fontosabb” intéznivalók lassan a sír szélére jutatták anélkül, hogy legalább valami szellemes választ adhatott volna. Másrészt zavarta az az egyáltalán nem  természetes viselkedés, amellyel igyekezett mindkettőjükkel elhitetni, hogy amit kér csak tréfából kéri, holott véresen komolyan gondolta amit mondott. Az idegen test, idegen lélek iránti bizalmatlanság, és az őszinteséghez elengedhetetlenül szükséges bizalmas együttlét hiányával próbálta magyarázni feleletét. Ugyanakkor valahogy megalázónak érezte a helyzetet.

A nő, rövid hallgatás után, mely alatt csendes elégedettséggel nézett a férfi szemébe, beleegyezően bólintott.

— Rendben van — felelte, és újra töltött. — Festékem, az sajnos nincs, de fényképezőgépem az van. — felelte határozottan.

A férfi nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy bármit lép is, bármilyen irányba, mindig csak a nő által előre meghatározott úton halad.

— De én is kérek valamit — kötötte ki a nő. 

— Mi legyen az?

— Én is le akarlak fényképezni téged!

— Meztelenül? — hüledezett.

— Igen! Miért ne? Sőt!

— Sőt?

— Azt akarom, hogy álljon a farkad! — és hangosan nevetett, amikor meghökkent arcát látta.  — Ne félj, az arcod nem lesz látható! Csak a farkadat akarom!

Nem tudta, örüljön vagy szégyellje magát. Végre körvonalazódni látszott a nő célja, ugyanakkor teljesen váratlanul érte a kérés.

— Hiszen csak azt kérem,  amit te kérsz tőlem — mondta a nő, és bár hangjában nyoma sem volt rábeszélésnek, a férfi érezte, hogy most dől el valami….

— Igen, igen értem, ….— felelte. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza a történteket.

Most ő töltött, és egy hajtásra meg is itta a konyakot.

— Oké! — felelte megjátszott magabiztossággal, és vetkőzni kezdett.

A nő egy polaroid fényképezőgépet vett elő, és még vetkőzés közben lekapta. Mindketten nevettek, és ezzel oldódott a feszültség.

Mikor meztelenül álltak egymás mellett, és a nő átadta neki a fényképezőgépet, akkor érezte, mennyire másként képzelte el az egészet. Mennyivel magabiztosabb volt álmában, és mennyivel gyámoltalanabb most, amikor megteheti azt, amire oly régóta vágyott!

Karjaiba vette a nőt, mert nagyon kívánta, de az gyengéden eltolta.

— Ne feledd, nekem a fütykösöd állva kell! — mondta és finoman megmarkolta a heréit. — Előbb te fényképezz le engem, jó?  Hol akarod?

— Az ágyon — mondta, és megpróbálta felidézni az álmaiban régen elképzelt pozíciókat.

A nő készségesen pózolt, és pajzán megjegyzéseket tett a férfiasságára, így ő maga volt az, aki siettette a fényképezést, mivel szerette volna minél hamarabb magáévá tenni a nőt.

— Most én jövök — mondta ekkor a nő. — Vedd a kezedbe a képedet, és tartsd a fejed elé…úgy….ne félj, nem fogsz látszani….most pedig mutasd a gyönyörűt….még egyszer,…még várj!

A férfi merev izgalommal tartotta arca előtt Juditot és lélekben hitetlenül csóválta fejét a gondolatra, vajon mit szólna bármely ismerőse, ha így látná, amikor a hegyes tőr a mellkasába hatolt. Ugyanakkor, hímvesszője valami meleg közegbe került, de hogy mi lehetett az, arról fogalma sem volt és nem is érdekelte. Esés közben érezte, hogy pillanatokon belül meghal, és agyában villámgyorsan váltakoztak a gondolatok. A vágyaira gondolt, amiket egész életében nem sikerült pontosan megfogalmaznia, miközben valami, talán a nő szája, szívó mozgással ingerelte ágaskodó péniszét. Talán tizedmásodpercei voltak hátra, amikor hatalmas, gejzírszerű magömlést érzett és végre tisztán, pontosan látta, mit is akart elérni életében…..

Közben valahonnan nagyon távolról a nő hangját hallotta, amint azt mondja: —A halál nem csak katartikus élmény, a halálnak  funkciója  van!

Gyönyörű, világos kép volt, és még annyi ideje maradt, hogy sajnálja, amiért csak egyszer lehet meghalni.

A nő első dolga az volt, hogy kiöblítse a száját, és felszedje a fényképeket. 

Aztán lezuhanyozott. 

Mikor kijött a fürdőszobából, bekapcsolta a tévét és szinte csodálkozva nézett a férfi testére, mintegy szemrehányóan, hogy még mindig ott van. Zavarta a férfi kimeredt szeme ezért a fejére dobta a bugyiját. Ezután már csak a füle látszott ki, a frissen levágott szőrszálak hegyes csonkjaival. A szétszórt fényképek közül kiválasztott egyet, amelyet a fiókban őrzött katalógusába tett. A katalógus minden egyes fényképén egy-egy pénisz meredezett….