– Szeretném, ha ezt te írnád meg – mondta a hetvenéves nők tántoríthatatlan és kivédhetetlenül kedves hangján.

Fülöp pedig tudta, mit jelent ez.

A „szeretném”, azt jelenti, ragaszkodni fog a kéréséhez, mindaddig, míg meg nem győzi őt, vagy meg nem töri az ellenállását. A kimondatlan és pontosan meg nem fogalmazott „ezt”, pedig a feladat bizalmas, senki másra át nem ruházható jellegét határozta meg.

Körülnézett a szobában, melynek bútorait gyermekkorától ismerte. A falon egy (nem tudta miért, de magában meg volt győződve róla, hogy egy középkori és galíciai) város piactere volt látható, nyomasztó, kissé fakult színekkel megfestve, egy olyan vásznon, amellyel akár egy ebédlőasztalt is be lehetett volna borítani. Alatta egy régi, vörös villanykályha szolgált mindenféle újságnak, tankönyvnek, gyümölcsöstálnak és varrókészletnek. Azelőtt vizet párologtatott rajta, mióta bevezették a gázt, már nem kapcsolták be. A „piactér” mellett, Chagall vörös kakasa emelte égnek a fejét. Körbe-körbe könyvek sorakoztak a plafonig érő polcokon. Az egyik „könyvhíjas” résben Havel fotója díszelgett, Magda néni rendkívüli tiszteletének jeleként. A rettenetesen nyikorgó műbőr ülőgarnitúra – két fotel és egy „hármas heverő” –, egy kis körasztalt ölelt körül, ők ketten pedig a két fotelból tárgyaltak a kis asztal felett.

– Szerinted nem érdemli meg, hogy valaki lejegyezze mi mindent tett? – kérdezte, és ezzel a kérdéssel is ugyanaz volt a helyzet, mint minden, általa feltett szónoki kérdéssel. Nem tűrt ellentmondást, és nem várt választ. Szinte magában hordozta az érveket is. Hiszen ki merne ellentmondani egy ilyesképpen megfogalmazott kérdésnek, mikor tudatában „kell” lennie annak, hogy ezek után csak a kétségbevonhatatlan érdemek felsorolása következik?

– Tévedés – felelte óvatosan, igyekezve, hogy a hangja  lehetőleg semleges és érzelemmentes maradjon, és elejét vegye az esetleges feszültségnek. – Nem az ő érdemeinek kétségbevonásáról van szó – tette hozzá Fülöp.

Hideg és számító pillantás volt a válasz.

– Itt az én képességeimről van szó. – Kis időt adott neki, hogy megeméssze a hallottakat, ugyanakkor vigyázott, hogy a hangsúly kellőképpen összhangban legyen a testtartásával. – Egyszerűen keveset tudok mindarról, ami vele történt, ráadásul én nem vagyok író… nem tartom magam alkalmasnak, hogy egy ekkora munkát elvégezzek. – Az ördögbe! Annyira vigyázott az ekkora hangsúlyozására, hogy a mondatot szerencsétlenül fejezte be! Elvégezzek! Ugyan már! Miért pont ezt a kifejezést használta?

Mikor engedett Magda néni kérésének, hogy hetente egyszer német, egyszer pedig angol nyelvleckére járjon hozzá, még nem is sejthette, hogy egyszer eljutnak ehhez a kéréshez. A helyzetet csak bonyolította, hogy míg számára a viszony Magda nénivel és a már meghalt férjével érthető és világos volt, addig a kívülállónak nehezen tudta volna megmagyarázni. 

Talán azért, mert sohasem került rá sor. Mindenki a maga módján értelmezte és vette tudomásul.

Fülöp nagyanyja, elvált, magányosan élő nőként, egy jól menő vendéglőt vezetett, melyben szakácsnőként is megállta a helyét, míg Magda néniék meg nem hívták magukhoz afféle mindenesnek. Főzött, takarított, rendbe tartotta a jószágot és kertet. „Cserébe” szinte családtagnak számított. Ő és a családja. Fülöp már ebbe a családba született, és amióta az eszét tudta, nagyapjának szólította az Öreget. Eltartott egy ideig, rájött, hogy a „nagyapa” az nem „igazi” nagyapa, és a nagymama az nem a nagyapa felesége. Az „igazi” nagyapját sohasem látta, nem is ismerte. 

Magda néniék zsidók voltak, de sohasem ejtették ki ezt a szót. Még jót sem mondhatott a zsidókról, mert Magda néni finoman az értésére adta, hogy a szó zsidó, tabu. Ezt olyannyira betartotta, hogy egyszer gyermekkorában, mikor a Tiszához mentek fürödni és az egyik kereszteződésben feltűnt a keresztre feszített Jézus, felette a felirattal: INRI, a kérdésére, hogy ez mit jelent, nem volt hajlandó válaszolni. Csak a hökkent arckifejezés, a gyanús csend, majd a tagadó válsz árulkodott arról, hogy Fülöpke valamibe „beletenyerelt”. 

(Jóval később, másodéves katonaidejében, egy nyugat-csehországi laktanyában, érdekesen köszönt vissza ez a jelenet. Szabadidejében nyelveket tanult. Beosztotta az idejét, és hol az angolt, hol a németet hol pedig a latint nyúzta. Néha meg Arany Toldiját olvasgatta, mint a levegőért kapkodó fuldokló, mert annyira hiányzott neki a magyar. Egyik altiszt társa – prágai csöves – egyszer rajtakapta és elcsodálkozott. 

– Szóval te latinul tanulsz… – látszott, hogy vívódik, és nem tudja eldönteni, hogy ugratásról vagy valami másról van-e szó.

– Akkor hiszem el,… – elhúzta a szót, valami próbán törte a fejét, miközben Fülöpnek teljesen mindegy volt, hogy elhiszi-e neki bármit is –  akkor hiszem el, ha megmondod mit jelent az, hogy INRI! – Valószínűleg ezt az egyetlen latin vonatkozású kifejezést ismerte.

Fülöp leírta, és megmagyarázta a kifejezést. 

Társa – prágai csöves – tátott szájjal bámult rá és azt mondta: Elhiszem, hogy tudsz latinul. 

Pedig még nem tudott.)

Szóval nem lehetett a zsidó szót használni, de nekik köszönhette olvasmányélményei nagy részét. Sohasem kényszerítették, inkább a sors kezét látta a dolgok alakulásában. Akkoriban fel sem foghatta, mi lehet a tétje ennek a folyamatnak, és éppen ezért nem érdekelte, hogy az író, akitől olvas zsidó-e vagy sem. Lehetett az Avigdor Hameiri — A nagy őrület — vagy bárki más.

Schwarz-Bart „Igazak ivadéka” pedig egy életre belemarta magát a lelkébe. Rokonának érezte Ernie Lévyt, (mint ahogyan később, az Oroszlánkölykök Noah-át is) és szeretett volna egyike lenni a „harminchatoknak”. Igazi, „tudatos” lamed vov szeretetett volna lenni, aki magán viseli a világ bűneit. Ezekért a bűnökért,  a bűnök feloldásáért szeretette volna zsidó lenni.

Mára azonban világossá vált számára, hogy ez lehetetlen.

Miként írhatja hát meg egy zsidó életrajzát?

Mert Magda néni ezt kérte tőle. Írja meg meghalt férje életrajzát.

Egyébként sem illett a képbe a kérés. 

Egész életükben visszafogottak voltak, sohasem hivalkodtak. Egyébként is olyan szertartásosak voltak. Feszes udvariassággal beszéltek az idegennel – lehet, hogy egymás között is? –, és még egy teára való meghívás is másként hangzott Magda néni szájából. Most pedig azt kéri, írja meg a férje életrajzát! 

Nem, nem! Egy ilyen kérés semmiképp sem jellemző rá. Inkább a csendes tapintat, a visszafogottság, a háttérben maradás.

Mit akarhatott hát akkor, amikor egyik angol óra végén felvettette, hogy meg kellene írni „Apóka” – ő így szólított a férjét, – életrajzát, és egyúttal leszögezte: Szeretném, ha ezt te írnád meg.

– Én elmondok neked mindent, amit tudnod kell – tette hozzá később. 

Fülöp mégis habozott.

Ismerte, persze hogy ismerte a „nagyapját”. Tudta róla, hogy körzeti orvosként dolgozott, hogy ő kezdeményezte, és ő „járta ki” a városuk kórházát, később ennek igazgatója is lett, és természetesen azt is tudta, hogy az öreg öngyilkosságot követett el. Fülöp húga talált rá.

Azt is tudta, hogy az öreg húszezer koronát hagyott a nagyanyjára, szolgálataiért, amit Magda néni megtagadott kifizetni, mondván, majd, ha ő is meghal… Időközben meghalt a nagyanyja is, így legalább Fülöp anyja reménykedet, hogy talán-talán, mint örökösnek majd csak odaadja a jogos jusst, de nem…

„…én elmondok neked mindent, amit tudnod kell…” Vajon elmondja-e azt is miként csábította el az öreget az első feleségétől? Milyen volt a házasságuk? Miként élte át az öreg Auschwitzot? Vajon közelebb kerülhet-e egy titokhoz miközben újabbak kerülnek a felszínre? Nem, nem valószínű.

Auschwitz. Hátborzongatóan élte meg a felismerést, hogy az öreg megjárta a tábort. Diákkorában ellátogatott Lengyelországba, és a Wawel után persze Auschwitz sem maradhatott ki.  Hazatérte után az öregék – mint mindig – lelkiismeretesen meghallgatták úti beszámolóját. Az öreg ajkai körül boldog, elégedett, és talán fásult mosoly lengedezett, mikor Fülöp újra végigvezette a már megjárt úton… Egy-egy közbevetése árulta el, hogy járt ott, ám Fülöp kérdéseire nem válaszolt, Magda néni pedig tapintatosan lezárta a témát.

Ő, Fülöp, egyébként más képeket is őrzött magában a nagyapjának nevezett öregúrról. Hozzá menekült, amikor gyermekkorában beszakadt alatta a jég, és csuromvizesen félt hazamenni. Az öregnek köszönhette első tudományos olvasmányait a világ keletkezéséről, nála ismerhette meg a középkori és újkori festőket, és ő élvezettel adta át magát a — számára egyébként elérhetetlenül drága és megvásárolhatatlan könyvekből szerzett – tudás elsajátításának. De volt olyan könyv is, amit az öreg személyesen ajándékozott neki. Mint például  Dr. Limbacher Rezső Rózsák című munkája. Akkor árulta el, hogy ő maga is kertésznek tanult. Fülöp, valami megmagyarázhatatlan tapintatból nem kérdezte meg, miként lett belőle mégis orvos, gyermeki lelke többre értékelte a vallomást, amelyben nem csak őszinteséget vélt felfedezni – bár mindez nem fogalmazódhatott meg ennyire pontosan benne –, hanem egyfajta emberséget is, amely arról árulkodott, hogy ez az ember nem felejtette el honnan jött.

Hogy mit kezd majd a könyvvel, és mindazzal, amit tartalmazott, akkor még nem tudhatta, csak abban volt bizonyos, hogy a pozsonyi rosárium alapítójának munkája valami üzenet, amelyet időben meg fog fejteni, és az élet mutatja meg szüksége lesz-e rá vagy sem.

Akkor, a felkérés napján, abban egyeztek meg, hogy még gondolkodik a dolgon, bár Magda néni szipogásával és hűvös búcsúzkodásával, egyértelműen a tudtára adta, hogy neheztel.

Aztán megint utaztak.

Férje halála után néha egy-egy hosszabb útra merészkedett, ami korára való tekintettel nagy bátorságra vallott. Megjárta Amerikát, Ausztráliát, Izraelt, és többször is Londont, ahol építész bátyját látogatta meg.

Rendszeresen Pestről indult, ilyenkor Fülöp már egy nappal az indulás előtt felvitte kocsival valamelyik ismerőséhez, majd miután megérkezett, megint felutazott, hogy hazavigye.

Nem sokkal az „életrajz-ötlet” után Magda néni bejelentette, hogy Londonba utazik. Fülöp örült a lehetőségnek, mert ilyenkor legalább egy kicsit szétnézett Pesten. Meglepte, mekkora csomagokkal indult útnak Magda néni, és kicsit aggályoskodott is, hogy nem lesz-e zűr a határon, de minden rendben zajlott. Kétszer szoktak megállni, egyszer Miskolc után, egyszer pedig a gyöngyösi sztráda megállónál és ezen most sem változtattak. Pesten, az ismerősöknél nem sokáig időzött, felhordta a bőröndöket, és sietett a könyvesboltokba szétnézni. Bosszús lett, mert Musil könyvét, amelyet oly régen keresett, nem tudta megvenni, mert nem maradt háromezer-háromszáz forintja.

Más sötétedett, mikor hazaindult. Kicsit meghajtotta a kis skodát, mert szeretett gyorsan hajtani. A sztrádáról leérve azonban valami kopogást hallott. Megállt, és a szembejövő kocsik fényeinél nézte mi történt. A bal első kerék meglazult! Az anyák nem tartottak, sőt, az egyik tartócsavar le is tört. És a hátsó is! Valaki meglazította a csavarokat. Vagy még otthon, vagy Pesten! Behúzta a maradék anyákat, és csak lassú hatvanas- nyolcvanas tempóban hajtott tovább.

Két hét múlva, mikor Magda néni visszatért, és elmesélte neki a történteket, legnagyobb meglepetésére nem történt semmi. Magda néni ugyan elmondta, hogy megkérte Rétit, egy (zsidó) ismerősét, ellenőrizze a kocsit, de semmivel sem jelezte, hogy ez a felületesség kihozta volna a sodrából.

Tovább folytak a nyelvleckék, hol németül, hol pedig angolul. Fülöp elfogadta a segítséget, pedig már nem szorult rá. Eljutott arra a szintre, hogy egyedül is tanulhatott volna, de megszokta ezeket a találkozókat, amelyeken azért nem csak a tanulásról volt szó, de a családról és persze a politikáról is. Magda néni szenvedélyesen figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, s – ezt Fülöp akkor még nehezen magyarázta – régi balos múltja ellenére is a változásokért izgult. 

A szertartásos teaivás és az apró kérések, amelyekkel néha meglepte Fülöpöt, hozzátartoztak ahhoz a múlthoz, amikor még nagyapjaként szerette az öreget, és családtagként érezte magát ebben a házban.

Az életrajz kérdéséhez csak egyszer tért vissza, mikor egy sárga borítékot adott Fülöpnek, azzal a kéréssel, hogy egyelőre ne nyissa ki. 

Meglepően rövid idő után Magda néni bejelentette, hogy ismét utazik. Lázas készülődéssel teltek el a napok, többször visszaigazoltatta Fülöppel, hogy szabaddá tudja-e tenni magát az utazás napjára, és az órák alatt is egyre szórakozottabbnak szétszórtabbnak tűnt.

Hosszú évekig nem volt hajlandó beszélni férje öngyilkosságáról, most, megengedett egy-egy megjegyzést. Bánkódott, hogy Fülöp akkor, rögtön a haláleset után nem fogadta el Apóka egy szép, drága anyagból készült öltönyét. Különböző holmikat kínált akkor a férje ruhatárából, szabassa át a saját méretére, de Fülöp, valami megmagyarázhatatlan szégyenérzetből  – talán, mert még a hasonlítás tényét sem akarta elfogadni egy ilyen nagy emberrel, talán, mert már akkor is világos volt, hogy ő egy örök balek – határozottan visszautasított minden „ajándékot”. 

De nem csak az emlékezés, sok más apró jel is arról árulkodott, hogy valami miatt izgul. Felutaztak Apóka sírjához is, s Fülöp akkor vette észre,  hogy az Öreg doboza mellett nincs üres hely, ahova majd Magda néni urnáját teszik. Pedig mindig azt hajtotta, hogy mellette akar majd pihenni… – gondolta, s a titok egyre sűrűsödött.

Megpróbált nyomozni is, pontosabban kérdezősködni, hogy legyen valami más forrása is az életrajzhoz, mint amit Magda néni mond majd, de egy kisvárosban ilyesmit nem lehet feltűnés nélkül megtenni. 

Az idősebb zsidók, Spiegelék, Róthék elköltöztek a nagyvárosba, mintha a nagyvárosi élet jobb „rejtőzködési” lehetőséget biztosítana nekik. Akik itt maradtak, esetleg tudnak valamit, de kérdés, elmondják-e? Hiszen ő nem zsidó, még ha a város szemében családtagnak is számított. A Magda néniékkel való kapcsolat csak arra volt jó, hogy a sem a zsidók, sem a nem zsidók nem fogadták el, és nem nyíltak meg előtte erre a témára. Gyakorlatilag mindenkitől elszakadt, légüres térbe került. A nyomozást tehát hamar befejezte. Nem maradt más, mint a logika….

Az utazás sok mindenben olyan volt, mint a legutolsó. Ismét hatalmas bőröndök, kétszeri megállás, és szerencsés megérkezés, ám a pesti, belvárosi lakásban a szertartásos teaivás mellett, Fülöp érezte azt a hatalmas felszabadultságot, ami Magda néniből áradt. Az érzés, hogy megérkezett. Olyan volt ez, mintha valaki el akarná titkolni afeletti örömét, hogy hazaérkezett. Nagyon nehéz. Magda néni mégis megpróbálta, bár Fülöpöt nem tudta becsapni. Vajon miért teszi? Csak nem akar kint maradni, ötlött Fülöp agyába a gyanú. Képes lenne így, titokban, egyetlen őszinte búcsúszó nélkül elmenni?

Hazafelé menet azonban nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Magda néni kinn akar maradni! 

Nem értette mire jó ez a titkolózás.  

Az Öreg az más volt.

Neki meg, a lelke mélyén, sohasem bocsátotta meg azt az őszinteséget, amellyel szétrombolta, lehetetlenné tette abbéli vágyát, hogy egy igaz embert találjon. Egy példaképet. 

De nem. Az öreg elvette tőle ezt a lehetőséget, amikor egy bizalmas beszélgetésük végén bevallotta: „Nem tudom, hogy adott helyzetben mit tennék. Megtenném-e azt, amit meg kell tennem…” 

Fülöp, hálás volt ezért a végtelen, felfoghatatlan őszinteségért, és bosszús, mint a gyerek, amelynek elvették a játékát. Mi az ördögért vallotta ezt be?  „Hiszen a szememben hős lehetett volna, de nem, ő nem akar nekem imponálni!”

Egy hét múlva, korán reggel jött a hír, Magda néni Londonban meghalt! Réti hívta fel – akivel Magda néni még mindig tartotta a kapcsolatot –, adja le nekik az autót, mert ők intézik a hagyatéki ügyeket. Fülöp, megrendülve a hírtől, bódultan öltözött fel – még fél hét sem volt –, és levitte a kulcsokat. A szobában már lázas hangulat uralkodott, a könyvek egy része összecsomagolva hevert a sarokban, Havel eltűnt a polcról, és a szoba lelkét megölték. Egy pillanat alatt eltűnt a múlt, a rokonság, az őszinteség, a törődés, csak intézkedők maradtak, akiknek a kulcsok kellettek. Fülöp egy pillanatra sajnálta, hogy nem tartotta meg a tankolásra szánt pénzt és óvatosságból, már előre teletankolta a tartályt, de aztán elhessentette a gondolatot. Méltatlannak érezte a helyzethez és önmagához. Kifelé menet, megszagolta a tujafa árnyékában nyújtózkodó rózsákat. Magda néni gondjukat viselte, de Fülöp meg volt róla győződve, hogy ő sokkal többet tudott a rózsákról az öregtől, mint Magda néni. A szemben lévő kis családi házból előjött egy öreg nénike. Aranka néni egy ideig – miután Fülöp nagyanyja meghalt és nem akadt, aki „körülugrálja” Magda nénit – ügyeletesként tevékenykedett Magda néni körül, de miután kiderült, hogy Magda néni halála után nem hajlandó rá íratni a házat, felmondott. Fülöp, akkor, a lelke mélyén elítélte Aranka nénit és hiénának nevezte, aki „kiméri” a szeretetet, de idővel megbékélt, hiszen ha lamed vov nem is lehet, de egyfajta megbékélés és megbocsátás kialakult benne az emberek bűnei iránt. Az emberek megfigyelésével saját korlátait vélte felfedezni.

• Odaadta az autó kulcsát Fülöpke? – kérdezte csendesen.
• Oda – felelte. 

– Nem jól tette Fülöpke – mondta a törékeny kis asszony – meg kellett volna nézni a végrendeletet, és csak akkor odaadni. Meglátja, a ház is az ügyvédé lesz…mondta még csendesen, és visszatotyogott a házba. 

Előtte még huncutul rámosolygott, és ebben a mosolyban benne volt a Fülöp élete mellett párhuzamosan húzódó, titkos, értehetetlen „zsidó” világ egyik titka….

Hirtelen nem az öreg életrajzírójának, hanem egy másik történet bárgyú tárgyának érezte magát.

Hazaérve kinyitotta a régebben Magda nénitől kapott borítékot. Egy kétrét hajtott papírlapban „nagyapa” fényképét találta. Úgy érezte újabb üzenetet kapott, amelyet meg kell fejtenie. Az meg sem fordult a fejében, hogy Magda néni esetleg az ígéretére figyelmeztetné. Nem. Meg volt róla győződve, hogy az életrajz-akció csak figyelemelterelésként szolgált. Valami titok kísérte végig mindkettőjük életét, amelyet képtelenségnek tartott megfejteni, sőt még csak a titkok ismerőit — aki segíthettek volna neki —, sem lehetett felfedezni!

Honnan fogja megtudni miért lett öngyilkos az öreg? Miért szökött ki Magda néni? Miért akarja elhitetni vele, hogy meghalt, mikor ő meg van róla győződve, hogy él? 

Nem tudta.

Csak azt tudta, hogy a nagyanyja, az igazi nagyanyja pénze odaveszett és arról is meg volt győződve, hogy Magda néni él! Nem tudta megmagyarázni, nem tudta bizonyítani, pusztán egy érzésről volt szó, de kitörölhetetlen, és túl erős érzésről.

Elővette a Magda néni hajtási igazolványát – ezt nem kérte és nem kereste senki – , bele tette a borítékba, Apóka mellé – legalább itt legyenek egymás mellett –, a borítékot pedig elzárta a fiókjába. 

Minden jót Magda néni! Tessék boldog lenni…