…és imé forgószél jő vala északról és nagy felhő tűzzel elegy, melynek környűle nagy fényesség vala, és közepette, mint egy tüzes színnek ábrázatja, az tűznek tudniillik közepette. És annak közepiből tetszék ki négy lelkes állatoknak hasonlatossága, és ez vala az ő ábrázatjok, emberi kép vala rajtok…” (Ezékiel)

A négy idegen délelőtt érkezett a városba. Idegen márkájú autójukkal az áruház előtti parkoló betonlapjain parkoltak le, és a vörös inges vezető meg a mellette ülő fekete szoknyás nő szállt ki érdeklődni. Elsőként Vak Jancsival akadtak össze, aki fényesre koptatott kapukulcsával a bank előtti korlát mellett álldogált. A padon ülő férfiak közül az egyik rögtön felállt és odament hozzájuk, s miközben magyarázott, alaposan megnézte magának a nő melleit, melyek mintha megigézték volna.

Miután megtudták, amit akartak, a könyvesboltba tértek be, ahol több könyvet is vettek. Egyikbe-másikba belelapoztak, bár a nő inkább csak átpergette a lapokat vékony ujjai között, s inkább a férfi volt az, akinek hosszabb időre volt szüksége a döntéshez.

— Látod? — fordult a nőhöz, és a következőket olvasta fel: — „Az élet legnagyobb öröme, ha valaki ráébred, hogy élete olyan célt szolgál, amelynek ő ismerte fel a nagyságát.”

— Igen — felelte a nő, és az elárusítónő biztatóan mosolygott rájuk. Abban a pillanatban mind a hárman egyetlen pontra tekintettek, és ez meleg meghittséggel töltötte meg a helyiséget.

A vásárlás után csatlakozott hozzájuk az addig az autóban üldögélő másik pár is és együtt sétáltak a régi szállodához, hogy szállást foglaljanak maguknak. Közben mindenhová benéztek, mindenütt megfordultak, köszöntek, és jeleket hagytak maguk után, mintha az lenne a szándékuk, hogy az egész várossal tudassák: megérkeztek.

A nő rágógumit osztogatott a gyerekeknek, és ugyanazt a jelet rajzolta vékony ujjával a poros ablaküvegre és az autók oldalára.

Egyedül Vak Jancsit nem tudták becsapni. Fényes kapukulcsát szorongatva csendesen ment be a kocsmába egy felesre, hogy megmelegedjen, mert ebben a négy emberben rettenetes űrt és hideget érzett…

Ez idő tájt a kocsmáros, aki miatt a négy ember a városba jött, a régi focipálya mögötti kanális partján állt, s miközben nem messze tőle színes ruhájú gyermekek egy egészen más világ szentjánoskenyerét szedték, ő elgondolkozva a békákat nézte, amint a fekete-vörös vízparton ugráltak.

Később visszamászott a pályát határoló hullámpléh kerítés résén, melyet valami számára közeli, megfogható, ám nem fontos elgondolás alapján valószínűleg az erre rendszeresen járók alakítottak ki.

Arra gondolt, milyen nagy ünnepségeket rendeztek valamikor régen ezen a pályán. Gyülekezett a tömeg, a hangszórókból harsogott a zene, a szónokok szinte vég nélkül beszéltek, s a himnusz alatt rengeteg galambot engedtek szabadon.

Egyszer, később, egy jól sikerült fényképet készített egy kis, kezdőknek való fényképezőgéppel. Különös, megismételhetetlen pillanatot ejtett rabul, és mindenki rendkívül örült neki.

hirtelen elhatározta, hogy felnyitja a gép hátulját, és kihúzza a kazettából a filmet, hogy tisztán hallhassa a galambok szárnysuhogását… Persze ezt is csak később értette meg, amikor egy kerámiastúdióban járva, az égetett formák között egy alaktalan sárga lángot vett észre.

A pálya az óta megváltozott. Olyan lett, akár egy hatalmas lyukas abrosz, a közepén kikopott a gyep, és csak a szélét szegélyezte gyéren a fű.

Abban a pillanatban úgy érezte ezt az egészet, mint ahogyan egy idegen arany karórát csodál az ember.

Három gólya repült el felette, és átsuhanó árnyékuk felriasztotta a tépelődésből.

Pár nappal később, mikor már az egész város tudomást szerzett a vásárról, egy újságíró állt meg a régi futballpálya mellett, amely most már a kocsmáros tulajdonát képezte. Különböző találgatások keltek lábra nyerészkedéséről és a l’art brut szélsőséges megnyilvánulásáról. Egy azonban bizonyos volt. Akár legyintettek, akár komolyan vették, valahogy az egész „olyan idegesítő” volt.

Ő, teljesen megmagyarázhatatlanul, a bosszúra gondolt. A kocsmáros valakin vagy valakiken bosszút akar állni. A nyerészkedést és minden egyebet kizártnak tartotta.

Egyszer egy emeletes bérház ablakából egy kisfiú halálának szemlélője volt a feleségével együtt. A megkötözött kis áldozat fejére két másik gyerek nylonzacskót húzott, szorosan megkötötték, majd elszaladtak.

Mire leszaladtak a harmadik emeletről, körbefutották a háztömböt és megtalálták a bejáratot a szomszéd udvarra, a kisfiú már nem élt. Erre a jelenetre emlékezve szerette volna, ha az egész világ vele szenved, érdekes módon viszont a képet, a benne rögződött jelenetet nem adta volna semmiért a világon.

— Mi más, ha nem bosszú? — kérdezte, és most hasonló érzésekkel küszködött, mint akkor.

Sajnos, amióta a kocsmáros megkötötte ezt a vásárt a város vezetőivel, teljesen megközelíthetetlen lett. Visszavonult nyugdíjas módján élt, nem járt ki a városba, és senkit sem fogadott. Még őt, az újságírót sem. Így aztán csak feltételezésekre, idegen véleményekre hagyatkozhatott, és meg kellett állapítania, immár ki tudja hányadszor, hogy a hipotézis a legvédtelenebb valami a világon.

Már visszafelé indult, amikor megpillantotta a nőt.

A városban beszéltek róla, hogy valamikor meglehetősen szabados életet élt, egy ideje azonban mintha megbolondult volna, s elmaradoztak tőle a férfiak. Azóta egyedül él.

A fekete kocsija zárjával babrált, nem záródott az első ajtó. Felajánlotta a segítséget, és a bemutatkozó kézfogásnál meglepve tapasztalta, mennyire száraz a nő tenyere. A szeme viszont tisztaságot sugárzott, és akkor meg arra gondolt, miért visel a nő fekete ruhát, amikor az emberek csupa fehérben és sárgában járnak?

Miközben a zárat javította, csak pár szót váltottak, éppen ezért meglepte, amikor a búcsúzásnál a nő a következőket mondta neki:

— Meglátja, milyen szép temető lesz itt nemsokára — és fejével a pálya felé intett. Ekkor úgy vélte, érti a halál tisztaságát és a Nők feketeségét. A nő a fekete föld, a férfi a vörös láng.

Megdöbbenve nézett végig saját vörös ingén, és amikor egy árnyék húzott el mellette, remélte, nem papírsárkány az.

Később meztelenül feküdtek egymás mellett, és arra gondolt, mennyire szembesíthetetlenek a nő érdekei környezetével. Saját magánya reménytelenségével tekintett végig a fehér szőnyegen szétszórt fekete lemezborítókon. A nő minden egyes lemezét fekete tokban tartotta.

Lassan simogatni kezdte, és hallgatta, miket mond a nő a halálról.

— Tudod, az lesz az igazi, ha az emberiség számára a halál ismét valódi közösségi élménnyé válik.

Később meg azt mondta:

— Ha akarod, meghalok, hogy találkozhass a Halállal. De nagyon kell majd figyelned! — és vékony ujját figyelmeztetően felemelte. Hosszú, lakkozott körmén megcsillant a fény.

Időközben a négy idegenről is kiderült, hogy a kocsmárossal keresik a kapcsolatot, sőt időnként már sikerült elbeszélgetniük vele. Mivel mindenki úgy tudta, hogy a kocsmáros megbolondult, és a régi futballpályán temetőt kíván „berendezni”, aki csak tudott, igyekezett a négy idegentől valamilyen információt szerezni róla. Ám azok mindenről szívesen beszéltek, kivéve a kocsmárossal való kapcsolatukat.

— Ugyan mit értene meg a mi véleményünkből, ha önmaga nem képes rájönni bizonyos dolgokra — mondta a vörös inges férfi a pincérnek, és valóban, ezek után már egy szót sem szóltak az ügyről. Talán a másik férfi egy kissé komorabban ült az itala mellett, álla alatt tartott kézzel, mintha hatalmas tücsökként stridulációra készülne.

Az őrült nő ez este hű maradt az újságíróhoz. Felment ugyan egy ismerőse lakására, megivott vele két konyakot és megnézett egy rövid pornórészletet a videóján, de aztán felállt és elköszönve hazaindult a sötét éjszakában. Bár kerülőt jelentett, a régi futballpálya felé vette útját, amelyen már új vaskapu sötétlett, s azon túl, az utcai neonok fényében jól látszottak a frissen ásott gödrök melletti földhányások.

A telihold alatt megállva a pornófilm szereplőire gondolt, akiket régi barátjának lakásán látott pár perce. Hidegen gondolt az izzadságtól csillogó meztelen testekre, és úgy érezte, elég szilárdan áll az első sík lapján.

Álmában megint szeretett volna repülni, ám ismét vér folyt a melléből. Elhessegette a gondolatot, és a versfordítással kezdett foglalkozni. Egy keleti verset szeretett volna saját nyelvére átültetni, de már nagyon régen sikertelenül. A legutolsó változat így hangzott: Nem érte sírok, ne nevess, / Nem oly halálos szerelem ez, / Csak ez a csirkefogó szellő / Csalt szememből könnyet elő. Persze ezzel sem volt megelégedve, és úgy érezte, a versfordítást nem neki találták ki. Az ilyen felületes dolgokat egyébként Szabad Kifutásnak nevezte, s meg volt róla győződve, hogy csak magányosan oldhatók meg.

Családban még szenvedni sem szenvedhet önfeledten az ember, gondolta. Mesterkéltnek és inkább szenvelgésnek hatna, ráadásul állandóan határt szabnak neki a körülmények — mintha a fájdalomnak lehetne határt szabni —, s így állandóan apró tüskék maradnak az ember lelkében, ahogyan a kutyák húsában a beszakadt kullancsfejek.

Kellemesen érezte magát, az alkohol nem hatott rá bódítóan, sőt ellenkezőleg, mintha mindent tisztábban látott volna.

Körültekintve az értelmezésnek eme, számára első szintjén, mohó kapzsisággal és izgatott türelmetlenséggel tekintett az újabb fok felé.

Ekkor azonban lépteket hallott, és a négy idegent pillantotta meg, akik pár napja érkeztek a városba. Csendesen, egyetlen szó nélkül közeledtek az út teljes szélességében.

Nem értette, mit keres a könnycsepp a szemében…

Az újságíró, aki pár perccel később fizette ki számláját az étteremben, csak késve eredhetett a távozó négy idegen nyomába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megpróbálja őket szóra bírni. Igen, csak előre, hajtotta magában, s ismerősök útmutatásai nyomán egészen a futballpályáig sikerült követnie őket, ám ott a négy idegennek nyoma veszett. Odalépett a hatalmas kovácsoltvas kapuhoz, és bepillantott. A kiásott gödrök katonás rendben sorakoztak egymás mellett, a kapun hatalmas lakat lógott. Értetlenül nézett körül. Hiszen csak pár percről volt szó. Vajon hova tűnhettek?

Aztán visszament a vaskapuhoz. Lám. Mégiscsak igaza lett a nőnek: „Meglátja, milyen szép temető lesz itt nemsokára.”

A profanum volgus már el is nevezte a területet magántemetőnek, ám ő tisztán látta a mérleget, melynek egyik serpenyője lejjebb billent, és Yeats szavai jutottak eszébe:

Mérlegeltem, mi volt s mi lesz,

és úgy találtam, mindegy, mi vár,

egyensúlyban tartja üres

életem az üres halál.