Hát persze, hogy nem értheted, miről beszélek! Képtelenség is lenne ezt megmagyarázni mindazok után, hogy eddig senki semmit sem tudott elfogadhatóan megmagyarázni. Sem Kant az antinómiáival, sem Goethe a borostyánba zárt rovarjaival, sem Tagore a bódító rózsaillatával, és persze én sem a hülye kövemmel.

Mármint a vesekövemmel…

De azért elmondom. Egyrészt, mert nem elég, ha egy író csak tisztességgel megfigyeli az igazságot, néha tennie is kell valamit érte, másrészt pedig nagy bűn lenne az igazság elhallgatása…Készülj fel tehát egy nagy szellem megnyilatkozására, amely talán egy készülő mű kontúrjait tárja eléd!

Akkor, vasárnap délután épp lehangolt voltam, mint egy kultúrház zongorája, s egyik írásom felett meditáltam, mikor kibírhatatlan fájdalom jelentkezett a derekamban. (Hátul, balra a bordák alatt, meghatározhatatlanul szétáradó, gyilkos fájdalom.) Mint említetem, egy írásomat javítgattam, s épp megszületett bennem az elhatározás, hogy szakítok a külföldi irodalmaktól való függőségemtől, és a hazai életet fogom megmutatni, sőt mi több átélni! (Ehhez a felismeréshez nem kis mértékben a jó öreg Andre Chenier enjambement-ja vezetett el; bosszankodva kellett elismernem, hogy az a bizonyos enjambement nem volt elég ahhoz, hogy „feldobja” az említett – egyébként kitűnő – írásomat.) Hazai veretű, a „kisszerű” valóságot megmutatni tudó irodalomra van szükség! – fogalmazódott meg bennem lassan a gondolat. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy hiányosságok mutatkoznak társadalmi valóságismeretem terén, s talán az írói megélés aranyfedezetét is gyarapítanom kellene. Így, bár más halandó talán panaszkodott volna, én, igazi alkotóként, bíztam abban, hogy a hirtelen jelentkező kín, a fájdalom és a szenvedés segít majd megszülni az ÚJ ÍRÁST, amely méltó választ ad az intellektuális semmittevők irodalmi kávéházakban folytatott vitáira, és sikertelen próbálkozásaira. Csak a fájdalom és a szenvedés képes „hasznos” munkára serkenteni a művészt! Olykor persze – mint az adott estben is – számolni kell az egyetemes biológia törvényeivel is, amelyek közül a kedvencem ez: az élő rendszer – bármilyenek is legyenek a környezeti feltételek – annak az egyensúlynak a bekövetkezte ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie. Csak nézel, mi? Pedig pontosan így van! Számomra a kő jelentkezése épp ennek az említett egyensúlyi rendszernek a felborítását jelentette, s így az én vesefájdalmaim sokkal hasznosabbak tűntek az alkotás szempontjából, mint az elégedett szemlélődés. Hiába csóválod a fejed, az erudíció és a műveltség elengedhetetlen feltétele az írásnak – miként, mint mondottam volt, a fájdalom és a kín is – de hát margaritas ante porcos!

Persze, befeküdtem a kórházba! (Itt most ugrottam egy kicsit.)

Hárman voltunk a szobán, három nemzetiség képviselői. Rögtön az ajtó melletti ágyon egy zsidó fiú ült, akinek az oldalából egy műanyag cső lógott ki a végén egy zacskóval, amelyben meglehetősen gyanús anyag sötétlett. Mint később kiderült, nagyszerű táncos, több versenyt is megnyert. Középen a szlovák középréteg középkorú képviselője feküdt, szintén vesekővel, s a kisebbik rosszat választotta, amikor velem, a magyarral beszélgetett. Én az ablakhoz kerültem. (Orosz hússalátát nem találtam ott, igaz, nem is kerestem.) 

Életemben nem éreztem magam szánalomra méltóbbnak, mint akkoriban, mikor éjszakánként a fájdalom okozta hosszan tartó hányásoktól kísérve kilókat adtam le a súlyomból. Eleinte a nővérkék – pusztán jóindulatból – az előírtnál gyakrabban adtak fájdalomcsillapító injekciókat a meggyötört testembe, amitől aztán bedeliráltam és hallucinációim lettek. Juhé! A fáradtságtól már aludnom kellett volna, de kényszerképzetek rohantak meg, és hol folytatásos tévéfilmek forgatókönyveit írtam őrült gyorsasággal, hol pedig kábítószeresek képzelgéseihez méltó állóképek cserélődtek az agyamban. Micsoda kaland! Nos, ha igaza van Jungnak, hogy az álmok olyan szellemből fakadnak, amely nem egészen emberi, hanem egy leheletnyi természet is van benne, akkor én nagyon közel kerültem a természet egyszerű-bonyolult voltához. Ám vigasztalt a tudat, hogy csak a fájdalom és gyönyör kiszámíthatatlan mélysége és ritmusa adhatja meg az életnek a magasabb intenzitás lehetőségét!

Talán egy hét is eltelt, míg a kő – az én kövem! – helyet talált magának, stabilizálódott, és úgy ahogy járni engedett. A járásra egyébként is rákényszerültem néha, amikor ellenőrzés céljából röntgenezni küldtek. 

Hát kérlek, ezt el kell mondanom! (Mert vajon mi lehet fontosabb, mint az emberi lélek érdekességei?) Volt ott egy nő, mit nő, egy molett, egybeszabott lélek, az a típus, aki teljesen érzéketlen a férfiak – és művészek, köztük az írók! – szenvedése iránt. Kivétel nélkül hipochondernek tart bennünket, és az összes bajainkat felitatná a zsebkendőjével. Tudtam, hogy egy rémnovellámban, amelynek témája minden bizonnyal a bosszúállás lesz, s Rhodope fagyos csúcsain játszódik majd (hiába na, nehéz szabadulni a külföldi irodalomtól!) ennek a nővérnek komoly szerep jut majd. (Persze ezen még gondolkodnom kell.) Látszott rajta, hogy addig röntgenezne, míg enyhén foszforeszkáló dísztárggyá nem válnék. Amint a kövem megmozdult, máris mennem kellett újabb felvételre.  Még arra az enyhén humán jellegű kérdésemre sem volt hajlandó válaszolni, hogy ugyan mennyi a megengedett adag Röntgen úr sugaraiból? Nem baj, egyszer te is idejutsz gondoltam magamban elszántan, miközben sokadszor másztam fel a hideg asztalra, s igyekeztem úgy visszatartani a levegőt, hogy azért ne szellentsek. Mi tagadás, gyenge voltam még, s csak azért nem eresztettem az orra alá, hogy ezt a gyengeségemet leplezzem. (Ennek szerezzek örömet?) 

Udvarias modorom egyébként már sok kellemetlenséget szerzett nekem. A szomszéd szobából egy öreg fazon kinézett magának, és kedves mosolyomat félreértve atyai jó tanácsokkal kezdett ostromolni. Már többedszer feküdt benn, óriási számnak számított a szakmában. Mindent tudott, s neki köszönhetően óriási lépéseket tettem a diagnosztizálás, vesekőkezelés, urológiai vizsgálatok terén. Mivel más dolgom és lehetőségem nemigen volt, lelkesen hallgattam az öreget, s csak akkor kezdtem aggódni, amikor – hosszú évek tapasztalatával felvértezve – különböző „alaposabb” kivizsgálásokat kezdett emlegetni. „Érdekes, hogy magának még nem csináltak prosztatavizsgálatot”– kezdte. „Miért, kellene?”– hüledeztem a váratlan támadástól. „Hát persze! Azzal kellett kezdeni! Majd szólok a főorvosnak, régen ismerem.” No lám! Az öreg megtalálta bennem azt a kisfiút, aki tart attól, és szégyelli, ha a végbelében turkálnak. Író lelkem azonban, amely sikeresen ostromolta az irodalom és a valóság között húzódó akadályokat, azonnal tudta mit kell tennie. Kedvesen meggyőztem, hogy legyengült fizikumomra való tekintettel halassza el a közvetítést, majd miután megfogadtam, hogy abban a hátralévő időben, amit itt kell eltöltenem, kevésbé leszek barátkozó, úgy döntöttem, elfoglalom valamivel az öreget. Talán ha más – életszerű – események kötik le, kevesebb ideje lesz velem foglakozni. 

Nem is tudom miképpen, de – talán már másnap – elromlott a férfivécé.  Képzeld el, hogy elmész nagyvécére, dolgod végeztével felállsz, lehúzod a fogantyút, és az egész művet, kábé tíz liter vízzel felhígítva, visszakapod! Nem tudom, hogy történt (bár egy osztály folyosóján igazán nem nehéz kifigyelni ki mikor jár vécére), és a műszaki dolgok sem igazán érdekelnek (csak ha a mű hitelessége megkívánja!), de valóban kellemetlen dolog lehetett. Emlékszem, a kisöreg valódi megrázkódtatással ment panaszkodni. Persze miután lezuhanyozott. Mert, bizony, gyakran hiányzik az írókból a valóság szeretete és a mély megindultság. Ebből kifolyólag a realisták nem igazán realisták, s az újítók sem igazán újítók. 

Ezzel együtt úgy gondoltam sikerült kellően elterelni a figyelmét az én prosztatavizsgálatomról. Ettől kezdve ugyanis rendszeresen a főnővért ostromolta, mikor hívnak már szerelőt. (Igaz, hogy ezek után – a hivatalos tiltás ellenére –  hajnalonként a gyerekvécére kellett átjárnom, de ezzel együtt megérte.) Hiába, a fejlődés maradandóságának conditio sine qua non-ja az egyéni túlzás!!!

Szóval zajlott az élet, és én már nagyobb sétákra is kimerészkedtem. Eleinte egy elhagyatott lépcsőfordulóban a lépcsőről ugráltam, állítólag segít a követ lejjebb juttatni, (bár tudtam, hogy a végső csata nem így fog eldőlni) majd a kórház parkjába mentem sétálni. A kő  –  melynek hála egy új író kaland részese lettem – egyre inkább kezdett érdekelni. Popper Péter minden bizonnyal egy egész könyvet írt volna róla, én beértem azzal, hogy koncentrációs gyakorlat témájaként kezeltem, s igyekeztem felfedni a gondolati hátterét…(Erről majd később.)

Átvágtam (vigyázz, írói túlzás!) a parkon, mert mindig adok a megérzéseimre, s valami azt súgta, hogy történni fog valami.

S akkor, bizony, meglegyintett valami. Halvány érintés lehetett, de egy pillanatra úgy éreztem, szinkronba kerültem a helyzettel, a pillanattal, s magával az eseménnyel, azzal, hogy ott vagyok! Az ember, ugye általában utólag értelmez helyzeteket, utólag jön rá, mit kellett volna mondania, tennie, satöbbi. Ez a pillanat azonban maga volt a felismerés! Láttam magam a kórház parkjában, s mintegy megvilágosodott elmével felülemelkedtem a jeleneten, le tudtam írni a környezetemet, saját magamat, érzéseimet, még a főépület földszinti büféjének illatai és moraja is belefértek a képbe. 

Ekkor jelent meg Béla. 

Bélát gyermekkorom, pontosabban tinédzserkorom óta nem láttam, s csak annyit tudtam róla, hogy nagyon jó barátja volt az egyik unokatestvéremnek, akit egyszerűen csak Józsikának hívtunk. Így is volt. Az obligát udvariassági kérdések után rá is kérdezett: – Tudod, mi történt Józsikával? 

Mondanom sem kell, méltatlanul megalázónak éreztem, hogy az én nagy fájdalmam mellett, pontosabban azt mellőzve, egy réges-rég nem látott rokonomról beszélgessek. Tudja ez a Béla mi az a vesekő?? Félreértette értetlenségemet, és rákérdezett: – De hiszen neked, ha nem tévedek, ugye, rokonod is. 

Hát persze hogy rokonom — még ha távoli is —, de most itt állok szinte a testi megsemmisülés szélén, egy óriási írói kaland kellős közepén és egy olyan rokonomra emlékezzek, akit gyermekkorom óta nem is láttam?! Tudtam, hogy fiatal fiú létére állandóan női játékokat játszott, női ruhákba bújt, kecses mozdulatait pedig mintha kínai teáscsészékről leste volna el. Ám később megszakadt a kapcsolatunk, ami azt jelenti, hogy még csak nem is láttam, s csupán hallomásból tudtam meg róla ezt-azt. 

Felköltözött a fővárosba, ahol a nagynénje intézett neki albérletet. Arra az albérletre a nagynénjének fájt a foga, és úgy is egyeztek meg, hogy ha az öreg főbérlő meghal, akkor a nagynéniék költöznek a négyszobás lakásba. Addig legyen ott a Józsika. A meglepetés akkor következett be, mikor az öreg halála után kiderült, hogy Józsika bizony magára íratta a négyszobás lakást, és hallani sem akar róla, hogy a nagynéni férjével és két gyerekével odaköltözzön a kétszobás lakásából. Ekkor kiborult a bili, a nagynéni kikiabálta, hogy Józsika buzi! Józsikát ez továbbra sem zavarta, megtartotta a lakást, vendégeket fogadott – főleg németeket –, és élte világát. Talán túl jól is élt. De mit akarhat vele most ez a Béla? – néztem rá kíváncsian.

– Jóban voltam vele – mondja picit elpirulva, és én – hála határtalan írói képzelőerőmnek – azonnal megértettem, hogy ez mit jelent… 

– Nagyon jóban voltunk – hangsúlyozta, és én ettől valahogy közelebb kerültem a történelmi fejlődés minden immoralitásához.

Fájdalmasan mosolygott, és irigykedve gondoltam arra, bárcsak nekem is ez lenne a legnagyobb fájdalmam… De mi az, hogy voltunk? Mit jelentsen ez a múlt idő?

– Miért beszélsz múlt időben? – kérdezem aprókat nyögve, nem leplezve, hogy közben más megpróbáltatásokkal is férfiasan szembe kell néznem.

– Hát nem tudod? – kérdezett vissza.

– Mit kellene tudnom? – pislogtam gyanakodva.

– Józsika meghalt – mondta.

–   Felvontam szemöldököm, valahogy úgy, ahogy Simon Templar tette, ha galád cselszövéssel találta magát szemben. A hír nem rázott meg igazán. Nem álltunk mi annyira közel, hogy most megsirassam, de illendőségből azért mégiscsak együttérzést mímeltem. 

– Hogy történt? – kérdeztem végül. 

–   Nem tudni – vonta meg a vállát. – Meztelenül találták meg a lakásában. Az ágyon feküdt, egy kővel a szívén. 

–  Egy kővel? – kérdeztem értetlenül.  – …Milyen kővel? – kérdeztem aztán olyanhangsúllyal, mintha ez fontos információ lenne. 

– Valami kristály volt. Olyan, amit gyógyításhoz használnak.

– Miféle gyógyításhoz? – értetlenkedtem. 

– Hát tudod! Vannak természetgyógyászok, akik használnak ilyesmit… 

– Józsika mint természetgyógyász? Nem, ezt nem tudom elhinni. 

– Nem ő …de, mondjuk, egy barátja… 

–  Ja, igen, igen,…– helyeseltem rögtön, mert ekkora már tökéletesen sikerült lefordítanom jelrendszerüket. – Bár itt lenne egy természetgyógyász! – sóhajtottam fel, és amúgy öregemberesen megfogtam sajgó bal vesémet. 

– Itt orvosok vannak… – mondta finoman mosolyogva. 

Lesújtóan néztem rá, és nem szóltam semmit, ezzel is egyértelműen kimutatva, hogy mondanivalója összerogyással fenyegeti racionalista világomat, s holmi teleologikus elképzelések árnyait borítja a kórház parkjára. Fáradtam intettem, jelezve, hogy részemről a meghallgatás befejeződött. Mikor már túl messzire kerültem tőle, akkor jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, neki mi a baja. 

A helyzet egyébként is bonyolódott! A kő meg-megmozdult – valószínűleg lejjebb haladt –, és ilyenkor visszatértek fájdalmaim. Ismét véres lett a vizeletem, és most már nem kaptam annyi nyugtatót, amennyit eleinte. Ki kellet várnom a négy órát, és csak akkor könyörült rajtam valamelyik szolgálatos orvos. Ezenkívül egyre inkább közeledett a döntés napja. Vágni, vagy nem vágni? Mármint a követ. A vágást semmiképpen nem kívántam, viszont úgy éreztem, megszenvedtem, amit egy írónak a téma iránti tiszteletből el kell szenvednie. 

Másnap legnagyobb meglepetésemre jóérzéssel, s nagy örömmel fogadtam az ismerősömet. 

– Azt mondod, egy kő volt a mellén? – kérdeztem.

– Igen – felelte óvatos udvariassággal.

– Mégis, milyen kő volt az? – kezdtem faggatni.

– Valami drágakő lehetett… – mondta bizonytalanul.

– Megmondom őszintén, nem értem ezt az egészet – feleltem. – Ugyan mire lehetett az jó?

– Érdekes, hogy bizonyos helyzetek mekkora ostobaságokat képesek mondatni az emberrel. De hát irodalmunknak is fontos hiányossága, hogy – miután rosszul ismeri – sokszor oly keveset mond az igazi életről. 

– Ne mondd, hogy nem hallottál még a kristályok gyógyító hatásáról. 

— nézett rám meglepődve. 

– Ugyan! – legyintettem, mint aki nem veheti komolyan ezeket az ilyen 

mendemondákat. 

Amikor elkezdte kiselőadását a kristályokról, már éreztem, hogy egy tragikus kimenetelű történet hallgatója leszek. 

Már hatezer éve, hogy a sumérok is használták…és gondolkodtam-e azon, miért is raktak a királyok a koronájukba drágaköveket? És, hogy az egész világot behálózzák a kristályok energetikai erővonalai, s hogy a drága- és féldrágakövek felerősítik a testünk gyógyító vibrálását, elejét véve a betegségeknek…. 

Csak pislogtam, mint az a bizonyos béka, de hitetlenségemet nem törte meg még az a tudat sem, hogy az előadás ideje alatt, szinte észre sem vettem, hogy saját kövem van, amely ha nem is gyógyító vibrálással, de kemény érvágással mindenképpen gyakran érezteti jelenlétét. 

– Lárifári! – próbáltam meg provokálni. – Ismerem ezeket a természetgyógyász szövegeket! – Hiszem, ha majd rajtam bizonyítja be valaki, ha majd rajtam segít valami kristály!

– Ehhez még kristály sem kell. – felelte mosolyogva, és ez a mosoly valahogy nyugtalanított. 

Bal kezével a hátam mögé nyúlt, és anélkül, hogy érintett volna, lassan körözni kezdett a gerincem mentén. Szívmagasságtól haladt lefelé, le egészen a fenekemig, s ott egy darabig úgy körözött tovább, mintha a faromat simogatná, persze anélkül, hogy akár az ujja hegyével is hozzámért volna. (Az írói képzelőerő ettől függetlenül beindult …)

– Igyál sok teát, és ne menj pisilni, ameddig csak nem muszáj! – figyelmeztetett. – És nem lesz fájdalmad. 

Kényszeredetten mosolyogtam. Néha a legtehetségesebb szellemnek is szüksége van véletlen körülményekre.

Igyekezve túllépni szubjektivitásom korlátain, elrebegtem néhány zagyva és semleges mondatot, majd elbúcsúztunk. 

Az osztályra érve, vedelni kezdtem az állandó jelleggel odakészített veseteát, precíz odafigyeléssel követtem minden egyes mozdulatomat, és vártam a rendszeresen jelentkező fájdalmat. Ám csodák csodája, semmi sem történt. Délután kettőtől háromig semmi. Este hat, és még mindig semmi! Nyolc és kilenc között eltökéltem hogy nekilátok a drágakövek gyógyító hatásáról szóló irodalomnak, és tizenegy után pedig már meg voltam róla győződve, hogy az ismerősöm rendkívüli képességekkel megáldott férfi. Több mint tíz napja nem volt már ilyen! Tíz órája semmiféle fájdalmat nem éreztem! Bevallom, tanácstalanul álltam a jelenség előtt. Örökké kételkedő elmém most egyszerűen képtelen volt bármi okosat is felhozni a számomra érthetetlen jelenség megmagyarázására, s fel kellett tennem magamnak azt a kegyetlen kérdést, amely már R.G. Collingwoodot is megakasztotta: vajon mindaz, ami itt történt velem, továbbfejlődhet-e még? 

Éjfélkor aztán rettenetes vizelési kényszer lett rajtam úrrá és – kézbe kapva kedvenc kacsámat, amelyet a kő esetleges felfogása céljából állandóan magammal hordtam – sietve mentem a vécére. Hatalmas sugárban spriccelt az addig elfogyasztott – és átfiltrált – vesetea, és talán mondanom sem kell, a kő is távozott a húgycsőből. 

Boldogan és elégedetten néztem a kis mihasznát. Egyik sarka letört, s a keletkezett él okozhatta a vérzést. A törés mentén láthatóvá vált a kő közepén húzódó fekete hártyaszerű réteg. Olyasvalami, mint a poharak aljára odaszáradt pálinkacsepp. (Talán az Unicum?)

Ott guggoltam a kórház gyermekvécéjének hideg csempéin, s miközben a gyenge megvilágításban hunyorogva szemléltem a követ, arra gondoltam, milyen hiányos is a mai írók műveltsége, milyen silány a tárgyi és helyzetismeretük, s milyen szegényes és hézagos az érzelmi és élményviláguk!!!  Aztán arra gondoltam, vajon a Béla segítsége nélkül is kijött volna-e kő? A csap alatt megmostam a kis vacakot, s boldogan vittem az ügyeletes nővérnek, lám kijött! (Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy a kő – amelynek elemzésétől elég sokat váram, hiszen megmutatta volna, mire kell vigyáznom az étkezésnél – már másnap elvész! Magna stupiditate regitur mundus!)

Másnap örömmel mentem, mit mentem, repültem a parkba, s alig vártam, hogy köszönetet rebegjek Bélának. Ő ott ült a padon, amelynél találkozni szoktunk, s nyugodtan szemlélte a világot. Mint a nagy emberek általában. 

– Kijött! – mondtam sugározva.

Enyhén elhúzta a száját, látszott, hogy a hír nem lepi meg. És bólintott. 

– Gondoltam – mondta végül, csak hogy mondjon is valamit. 

Egyébként úgy tűnt, valóban mondani akar valamit, csak még vár valamire. Nem tanácstalanul, inkább mérlegelve ült ott, mint aki azon mereng, teljesítettem-e minden feltételt ahhoz, hogy beavasson a bizalmába. 

Egy nagy szellem is követhet el hibát. 

Akkor úgy gondoltam: a fény a saját törvénye szerint terjed. Ha Béla valamit mondani akar, majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Nekem pillanatnyilag sokkal fontosabbnak tűnt megértenem, miként mulasztotta el a fájdalmamat!

– Ez fantasztikus! Csodálatos! – árasztottam el írói szókincsemmel. 

– Tudod, minden összejött. – mondta csendesen. 

– Hát igen! –bólintottam beleegyezően.

–   Az Algol egy  állócsillag. Veszedelmes volt rá nézve, ugyanis felfokozza a vak indulatokat, és végzetes lépésekre ösztönöz. 

Értetlenül néztem rá, de csak azt láttam, hogy a fejünk fölé hajló lombkorona leveleit tanulmányozza. Talán felülről a háromezer-hatszázhuszonharmadikat. 

– Az Anaréta pedig, amely az életet leginkább fenyegető planéta, a legdiszharmonikusabb fényszögben állt a Hyleggel. A Hyleg, az életet támogató bolygó – tette hozzá, jelezve, tisztában van jelenlétemmel, s ezáltal a magyarázat szükségességével. 

Váratlanul ért az események fordulata. Pedig már azt hittem, véget értek a megpróbáltatásaim! (Nem, nem az zavart, hogy olyan dolgokról beszélt amelyeket – tény, de így van –  nem ismertem, hiszen nem biztos, hogy aki sokat olvas, az meg is látja az irodalmat. Inkább az zavart, ha valaki az irodalomban a valóság helyett a saját életét kereste! Sőt mi több, azt szeretné, ha a kettő, tehát a mű és az ő élete egyre inkább hasonlítana! Az ilyen emberek sem az irodalomban, sem a sivár, szürke valóságban nem képesek felfedezni az értéket. Legyen nekik könnyű a föld!) 

– Azt kérdezted milyen kő volt – folytatta nyugodtan. – Nos, valóban nem mindegy milyen kristályt használ az ember. A vörös, mint a rubin és a jáspis, fokozza a teljesítményt, erőt és bátorságot ad. A narancssárga karneol és tűzopál például a szexuális energiát szimbolizálja, a sárga topáz pedig segít lazítani. De rajta fekete kristály volt! Érted? – kérdezte, és én nem értettem. – A fekete segít a belsőnk elemzésében, s elvonatkoztatja a gondolatainkat. Ám nem mindegy, hogy mikor, hol, milyen körülmények között használod! Ha nem olyan hűtlen természetű… – itt elakadt a Béla, és én csak akkor kezdtem felfogni, miről és kiről is beszél tulajdonképpen.

Józsikáról, akit meztelenül, egy fekete kristállyal a szívén találtak meg az ágyában, az elorzott négyszobás lakás egyik szobájában. 

A kövek lehetőségszférája már eddig is sokkolt, most azonban nem találtam szavakat. Ami egyébként ritka egy írónál. 

– …akkor még sok mindent megtanulhatott volna – fejezte be végül a mondatot, és szavaiban végtelen csalódottság és szeretet fonódott össze. Úgy látszik, nem igazán értettem meg kettejük kapcsolatát. 

– Pedig én figyelmeztettem! – mondta mintegy saját magát nyugtatva. 

–  Et ne nos inducas in tentationem – feleltem, csak hogy én is mondjak valamit, de sajnálattal – és bizonyos sértettséggel – tapasztaltam, hogy műveltségem semmilyen hatást sem gyakorolt rá. Úgy láttam, legjobb, ha magára hagyom a köveivel és gondolataival. S bár akkor még nem tudtam, miként írom majd meg vesekövem történetét, az nyilvánvalóvá vált, hogy a kristályokról is szó lesz benne…

– Mennem kell az eredményeimért – mondtam, és elhallgattam, hogy még a röntgenes nő számára is van egy meglepetésem. – Köszönöm, amit értem tettél – ráztam meg a kezét búcsúzóul. 

– Tudod, te mindig őt juttattad az eszembe – mondta komolyan a szemembe nézve, de erre már igazán nem volt időm. Mert igaz, ugyan, hogy az alkotás legelső fázisa a képzelet kiterjedése (ami az adott estben már megtörtént), ám még mindig nem tudtam, honnan szerzek ragasztót? Pedig szerettem volna, ha a röntgenes nő sokáig nem felejti el!

 A bűn értelme, hogy viseljük!

Az emeletre felérve jutott eszembe, hogy még mindig nem tudom, miért is van Béla kórházban?