1. A világfelfordulás perspektívái Krasznahorkai László epikájában 
(Sátántangó)

Krasznahorkai László a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, Kossuth- és József Attila-díjas író aki 1954-ben született Gyulán és 2004-től pedig a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává vált. Első publikációjára 1977-ben került sor, amikor megjelent a Tebenned hittem című elbeszélése a Mozgó Világ című folyóirat hasábjain. Egy annyira új stílusú író született meg Krasznahorkai László személyében, hogy több irodalomtörténész is jogosan tette fel a kérdést hogy akkor most milyen stílusirányzatot képvisel eme nagy író. „(Krasznahorkai) Generáción kívül jelentkezett, váratlanul, ártatlan természetességgel, ahogy igazából illik egy írónak (mint annak idején Esterházy), tehát aligha állnak olvasói rendelkezésére a megszokott, generáló és orientáló korosztályi sajátosságok. Művészetét az irodalom egészéhez kell mérnünk, oda kell betagolódnia. Sokkal inkább Kafka, Bulgakov, Kosztolányi (a Pacsirta és az Édes Anna írója), García Marquez, Pilinszky és Hajnóczy, mintsem azon kevés számú honi pályatársai közé,  akikhez születési dátuma alapján (1954) közel állónak vélhetnénk.” (Alexa 2002: 60)  Első regénye, a Sátántangó egy kicsivel később, 1985ben jelent meg, egy olyan irodalmi alkotás, amelyikben a tragédia, a sorstalanság és a pusztulás képei dominálnak. Krasznahorkait joggal nevezi a magyar irodalomkritika az apokalipszis kortárs mesterének, mivelhogy egy olyan kiemelkedő tehetségű íróról beszélünk, aki a második világháborút követő szegénységben és nyomorban nőtt fel, ami nagy mértékben befolyásolta a világszemléletét és hatással volt írásaira is. A Sátántangó is ennek a nyomornak a produktuma, amelyikben az örökösen szitáló eső, a sáros utcák és a lepusztult épületek a nemlétbe vesző hősök reménytelenségét fejezik ki. Műfaját tekintve a regény az irodalmi fikció, a történelmi regény és az életrajzi regény határán helyezkedik el. Irodalmi fikció, mivelhogy a regény szereplői valószínűleg kitalált alakok, akik az író kreativitásának és leleményességének a produktumai, de történelmi regényként is tekinthetünk a műre, mivelhogy egy olyan korszakot jelenít meg, amelyik többnyire sötét és egy lepusztult világ jellemzi. Az életrajzi elemek pedig azért fontosak, mert bár kitalált szereplőkről van szó, mégis Krasznahorkai egy olyan életformát ábrázol, amelyik reménytelen és a semmibe vezet. A cselekmény egy világvégi, elhagyatott, halálra ítélt telepen játszódik, szereplői pedig szegénységben élnek, akik sokszor már azt sem tudják hogy hol keressék a boldogságot, mert az annyira messze van már tőlük. A regény szereplői kiskorúságban tartottak, becsapottak és megfosztottak, de ez egy olyan létállapot, ami nem a szegényekkel való együttérzést fejezi ki, hanem a pusztulást és az ördögi körből való kiszabadulás lehetetlenségét. Egyedi és sajátos stílusa miatt nagyon nehéz a Sátántangót elhelyezni a magyar irodalomban vagy bármilyen más művel rokonítani, egyedülálló, magányos írás az irodalmunkban. Több irodalomtörténész is megfogalmazta azt a kulcsfontosságú gondolatot, hogy a Sátántangó egy olyan regény, amelyiknek nincs egyértelmű magyar előképe, szerintük inkább a XX. századi világirodalmi prózához kötödik, mintsem a magyar irodalmi hagyományokhoz, vagyis ez egy olyan mű, amelyik „egy nyugtalanító, másik hangot képvisel” (Zsadányi 1999: 7). Világirodalmi szövegekkel viszont már sokkal könnyebb rokonítani a művet, mivelhogy olyan alkotásokkal áll szoros kapcsolatban, mintpéldául García Márquez Száz év magány vagy Bulgakov Mester és Margarita. „A világirodalom palettáján már lényegibb párhuzamokra rátapintva sikerült elhelyezni a regényt, amely az irodalomtörténészek kutatásai szerint többek közt Isaac Bashevis Singer A sátán Gorajban és Malcolm Lowry Vulkán című regényével, Witold Gombrowicz, Thomas Bernhard, illetve William Faulkner írásaival mutat analóg jegyeket. (Külön érdekes ebből a szempontból Zsadányi Edit kutatása, aki monográfiájában két, nem 20. századi szöveget, Az ezeregyéjszaka legszebb meséit és a Biblia Jeremiás könyvét is kapcsolatba hozza Krasznahorkai első regényével.) Nagyjából konszenzusos vélemény alakult ki azonbam arról, hogy a Sátántangó a felsoroltaknál is lényegesebb rokonságot, összetettebb viszonyt ápol Bulgakov A Mester és Margarita, García Marquez Száz év magány, valamint Kafka A kastély című regényével.” (Darvas 2006: 98) A Sátántangó lepusztult telepe ugyanolyan helyszínként értelmezhető, mint a Száz év magány Macodonja. A lakók csak nagyon ritkán kerülnek kapcsolatba a külvilággal, s akkor is a külső elemek csak a bajt hozzák rájuk. García Marquez regényében öt évig esik az eső, a Sátántangóban pedig a könyv első soraiban ered el a nagy eső, hogy aztán el se álljon a könyv végéig. Balassa Péter szerint viszont a Sátántangó kapcsolódik irodalmi hagyományokhoz, mivelhogy egzisztenciális kérdéseket vizsgál és ezt a szegénységet és elszigeteltséget a realitás kegyetlen valóságával ábrázolja: „Régi prózai hagyomány születik újjá, amelyről egy ideig talán joggal, de elhamarkodottan irodalmi közvéleményünk egy része (magam is) azt hitte, nem folytatható. Ez pedig egy adott világnak természetként való ábrázolása, illetve e világ történetként való megszólaltatása, olyan zártság- és teljességérzés fölkeltése, amely szigorúan a realitás keretei között maradva az emberi természet megoldhatatlan kérdéseivel szembesít, miközben a létezést újra történetivé is nyilvánítja.” (Balassa 1986) A regény címe egy argentin tánc neve, amelyet a szereplők a gonosz csapdájába esve és beleszorulva járnak minduntalan, egyfajta ördögi kör, amiből az ember nem tud kilépni, bármennyire is próbálkozna. Az utolsó fejezet címe A kör bezárul a teljes mértékű reményvesztettség érzetét kelti az olvasókban, azt a tudatot, hogy ezen az ördögi körön még apró kis „repedések” sincsenek, ahol a regény szereplői ki tudnának szabadulni. A pusztulás és a rothadás már nem állítható meg, mivelhogy a kör bezárult és a narrátor egy kicsi reménysugarat sem ad az olvasók számára.

Már a regény első sora is a lepusztultság képzetét tárja az olvasó elő, amit az író egy in medias res kezdéssel valósít meg: „Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon.” (Krasznahorkai 1985: 5) Stílusát tekintve a regény gazdag részletekbe menő leírásokban. Viszonylag kevés a cselekmény, kevés igei szerkezetet találunk a műben, sokkal inkább a nominális stílus jellemzi, vagyis a főnevek és a melléknevek dominanciája. Az író szívesen szán hosszabb részeket is a lepusztult, romos épületek és korhadozó belső terek leírására: „… sorra végignézett a sivár konyha még valamennyire használható tárgyain, a ráégett zsírtól és ételmaradéktól mocskos sparherten, az alája tolt szakadt fülű kaskán, a bicegő lábú asztalon, a falra akasztott poros szentképeken (…) látta Halicsék házának horpadt tetejét, a megdőlt kéményt…” (Krasznahorkai 1985: 12) Ez a kezdés, mintegy elfedi a szereplők múltját, nem tudjuk meg hogy miként kerültek ebbe a környezetbe és hogy honnan ered az a nyomor, amivel nap mint nap szembe kell nézniük. Krasznakorkai László telepe ugyanolyan lepusztult és szereplői ugyanolyan reményvesztettek, mint Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében Sárszeg lakói vagy Ady Endre költeményében a magyar ugar. Ady ugyanolyan negatív képet fest a magyar ugarról és az akkori rothadt társadalmi viszonyokról, mint Krasznahorkai: „Elvadult tájon gázolok:/ Ős, buja földön dudva, muhar./ Ezt a vad mezőt ismerem. Ez a magyar ugar. (…) Csönd van. A dudva, a muhar,/ A gaz lehúz, altat, befed.” Ezekben a környezetekben mintha csak megállt volna a fejlődés és minden a pusztulás fele haladna. Kosztolányi Dezső regényében is a pusztulás képei dominálnak: a település neve, ahol maga a cselekmény kezdődik, Sárszeg jelképes, a sár a pusztulás, az akadály és a lehúzó erő jelképeként jelenik meg. Sárszeg lakosai ugyanolyan reményvesztettek és kiszolgáltatottak, mint Krasznahorkai figurái. Az egyedüli különbség a két regény között, hogy Pacsirta elutazik, még Estike viszont öngyilkos lesz, de fontos megemlítenünk azt is hogy Kosztolányi főszereplője egy kis távollét után ugyanazon lepusztult körülmények közé tér vissza, mint ahonnan elment. Fontos szempont viszont az hogy a telepieket az elvágyódás jellemzi, bár semmit sem tudnak tenni gyötrelmes és keserves sorsuk ellen, mégis szabadulni szeretnének abból a szinte már fullasztó környezetből, amelyikben élniük kell. A kollektív tétlenség alól egyedül a történet gyermekszereplője, Estike az egyedüli kivétel, aki tesz mégis egy kitörési kísérletet: „Estike, amint többször is vissza-visszanézett, még látta, ahogy utolsót villan a kezében a cigaretta parazsa, s ez a villanás olyan volt, mint egy örökre eltávolodó csillag kihunyó fénye, az utolsó csillagé az égen, melynek nyoma még hosszú percekig ott marad a sötét égbolton, hogy aztán hullámzó körvonalait is végképp feligya a súlyos éjszakai homály, mely most lecsapott rá, lába alól kioldotta az utat, s úgy érezte, tehetetlenül úszik benne, támasz nélkül, súlytalanul s magára hagyottan.” (Krasznahorkai 1985: 74) A Doktor is pozitív szereplőként értelmezhető a Sátántangóban, mivelhogy ha nem is tud sokat tenni a közösségért, lagalább megpróbálja lassítani, egy kicsit feltartóztatni azt a romlást, ami már megállíthatatlanul halad előre, de gyorsaságát legalább még valamilyen mértékben lehet szabályozni. Szerkezetét tekintve a könyv két nagy egységből áll: az első részben a fejezetcímek egytől hatig követik egymást növekvő sorrendben, még a második nagy szerkezeti egységben a fejezetcímek hattól egyig követik egymást csökkenő sorrendben, ami utalhat arra az ördögi körre, amiben Krasznahorkai szereplői tengődnek, de utalhat arra is hogy bármilyen irányba is indulunk el mindig ugyanoda jutunk vissza, vagyis a nyomorba. Ez a szerkezeti felépítés rájátszik a tangó stílusára is, egy olyan tánc, amelyikben a résztvevők előre-hátra lépéseket tesznek, állandóan mozgásban vannak, de nem haladnak előre egy kicsit sem. Körülbelül ez történik Futaki, Kránerék, Halicsék, Schmidték, a doktor és az iskolaigazgató életével is, időnként történik valami, de nem mozdítja előrébb semmivel sem a sorsukat. Ebbe a lepusztult világba hoz egy reménysugarat a két férfi, Irimiás és Petrina, akiknek a neve párhuzamba állítható a bibliai szereplők nevével, mégpedig Jeremiás és Szent Péter. A helybéliek tőlük várják a megoldást az életük problémáira, s már úgy tekintenek rájuk mint valami messiásokra. A két csaló végül a városba vezeti a telep lakóit, ahol magukra hagyják a reménytelenül kiszolgáltatott embereket. Igaz, hogy Zsadányi Edit szerint Krasznahorkai regénye szoros kapcsolatban áll a bibliával, de emellett a kötelék mellett egy nagy ellentétet is felfedezhetünk a két szöveg között. A bibliában Jeremiás próféta egy pozitív szereplő, aki azért imádkozik, hogy az emberek hagyják el a bűnt és térjenek a jó útra, még Irimiás a csaló, a szemfényvesztő, de ennek ellenére mindenki bízik benne. „Krasznahorkai gyakran hoz oly módon létre rokonságot más művekkel, s azok szereplőivel, hogy a hasonlóságok mellett ellentétes vonásokat is elrejt a textusban. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg Irimiás, illetve Jeremiás próféta viszonyában is.” (Darvas 2006: 99)

A narrátor nem része a történetnek, egy cselekményen kívüli személy, aki sokszor többet tud a szereplők gondolatairól és érzéseiről, mint a szereplők egymásról. A cselekmény egyáltalán nem összetett, sőt mi több a Sátántangó esetében egy nagyon egyszerű és letisztult eseménysor bontakozik ki az olvasók szeme előtt: a regény legnagyobb részében semmi sem történik, a narrátor a reménytelen emberek várakozását beszéli el. Az elbeszélő szinte művészi megoldások alkalmazásával mutatja be a lepusztult tájat az egyes szereplők monológjai vagy gondolatainak a bemutatása által: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…” (Krasznahorkai 1985: 56) Krasznahorkai szövegépítkezési eljárását a sejtetési technika jellemzi. A regény szövege gazdag előreutalásokban, az író mintegy előrevetíti a szereplők előtt alló sötét jövőt, amit maga a mű utolsó sorai sem oldanak fel: „Visszabújt a meleg paplan alá, karjára hajtotta a fejét, de szemét nem tudta lehunyni: megrémisztették ezek a kísérteties harangok, de még inkább ez a hirtelen csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet. De nem mozdult semmi, mint ahogy ő sem moccant meg az ágyban, egészen addig, míg a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd…” (Krasznahorkai 1985: 308) Ugyanez az elbeszélési technika érvényesül az első kocsmajelenetben is, ahol Halics felkiált, hogy „Valaki meghalt”, ami már előrevetíti Estike öngyilkosságát. Ő az egyedüli szereplője az egész regénynek, akinek a története különálló, Estike vágyakozásai és öngyilkossága egyfajta kerettörténetként értelmezhető, ami elkülönül a Sátántangó eseményeitől, mégis egyfajta pozitív erőként tekint rá az olvasó.

A regényt Tarr Béla adaptálta film formájában, egy olyan remekművet alkotván, ami a zseniális magyar művészfilmek közé sorolható, mivelhogy élethűen ábrázolja azt a nyomasztó, reménytelen, sárral, köddel, kocsmával teli világot, amiról szól maga a regény is. A film igazán népszerű, igazán sokan hallottak róla, de sajnos csak kevesen tekintették meg monumentális hossza miatt. A hét és fél órás film viszont egy nagyon izgalmas alkotás, amely bár egy sötét világot ábrázol, de mindenképp érdemes megnézni, mivelhogy sok esetben komikum alkalmazása által feloldja ezt a kemény és melankólikus hangulatot. Addig, ameddig a regény teljes mértékében egy tragédia, addig a film már tragikomédia, mivelhogy bár sötét az alaptémája, de a komikum feloldja a feszült légkört és mintegy távoli valóságba helyezi azt. A film alaptechnikája a repetitív humor, melynek lényege, hogy addig ismételgetnek benne egy humort, ameddig az egy idő után már fárasztó, majd pedig vicces lesz.

Igaz, hogy Krasznahorkai László műve egy pusztulásra ítélt világot és társadalmat tár az olvasók szeme elé, mégis úgy gondolom, hogy a Sátántangó című regény egy vízválasztó írásnak is tekinthető a magyar irodalomtörténetben, mivelhogy az írónak ezáltal sikerült valami újat alkotnia, valami olyasmit, ami teljesen elszakad a már megszokott sémáktól, a hagyományoktól és teljesen új perspetívába helyezi a magyar prózát. Egyes irodalomkritikusok szerint Krasznahorkai műve beleilleszkedik a posztmodernnek nevezett stílusirányzatba, még mások úgy vélik hogy a mű úgy stílusában, mint tematikájában annyira újszerű hogy már teljes mértékben túlmutat ezen az irányzaton és egy új perspektívába illeszthető bele. Az viszont biztos hogy a Sátántangó egy igazi korszakújító regény volt a maga korában és még sokáig az is marad.

*

2. Az erőszak történetei Mózes Attila elbeszéléseiben

Mózes Attila a romániai magyar irodalom egyik kiemelkedő személyisége, akinek a munkássága a XX. század második felében bontakozott ki. A határon túli magyar irodalom neves képviselője, aki viszonylag rövid pályafutása alatt nem csak íróként, hanem irodalomkritikusként és szerkesztőként is tevékenykedett. Olyan íróról van szó, aki az első kötetének a megjelenése előtt tíz évvel publikálta első rövidprózáját, s ezt követően pedig szerkesztőként és kritikusként kezdett el dolgozni a Forrás, az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó folyóiratoknál. Annak ellenére hogy egy igazán produktív íróról van szó, Magyarországon csak sokkal később fedezték fel, mint Erdélyben: „Mózes Attila mindent tud. Mindenekelőtt írni. A szó, a szókép, a jelző, a mondat, a párbeszéd, a leírás, a hangulatfestés, minden, ami egy szöveget fehérizzásba hoz, mintha öröktől fogva csak arra várt volna [..], hogy ő […] leírja egy darab papírra.” Mindig is olyan témák foglalkoztatták, mintpéldául társadalom, emberi kapcsolatok, pszichológia, természet és ember kapcsolata. Számos témán keresztül tárja fel az emberi lélek mélységeit, a tudatalattiban rejtőzködő indulatokat és fékezhetetlen vágyakat vagy az állatvilág sokszor megérthetetlen furcsaságait és kettősségeit. Mózes Attila az az erdélyi magyar író, akitől távol áll a világ és az emberi társadalom idilli ábrázolása, sőt mi több, egyes novelláiban az agresszivitás és a durva erőszak dominál (Üvegcsendélet, Történet falkányi kutyával stb.).

Az Üvegcsendélet egy olyan novella, amelyiknek a címe egyáltalán vagy csak minimális mértékben váltja valóra az olvasói elvárásokat. A cím hallatán az olvasó egy csendet, nyugalmat és lelki békét árasztó festményt lát maga előtt, de a történet viszont rácáfol erre mivelhogy a feszült hangulat végigkíséri az eseménysort, azért hogy a végén fizikai erőszakká nőjje ki magát. A címben megjelenő összetett szerkezet egyrészt a vágyak és féltve őrzött titkok mitikus jelképévé válik, másrészt ezeknek a törékenységét, ideig-óráig tartó rövid életét is kifejezheti. Már a novella első soraiban értesülünk arról hogy a narrátor apacsnak tartotta magát, vagyis egy kalandokat és problémákat kereső embernek: „Apacsságom leginkább abban állt, hogy boldog-boldogtalanba belekötöttem, hanyagoltam a sulit, aminek az lett az eredménye, hogy évzáráskor visszatapsoltak, bár nem mondani, hogy tanáraim szerettek volna.” Ez a kötözködés és bajkeresés már a mű elején előre utal a nemsokára bekövetkező konfliktusra, agresszióra. A történet viszonylag kevés számú szereplőt vonultat fel, mindössze hármat: a narrátort, aki egyes szám első személyben beszéli el a novella cselekményét és ő maga is szereplőként jelenik meg a műben, Panni doktort, akinek a titkára még a mű záró soraiban sem derül fény és a lányt. Igaz hogy hárman vannak és egyfajta hűtlenségről olvashatunk a műben, mégsem alakul ki szerelmi háromszög; Panni doktor csak nézegeti a lányt, mint valami ereklyét vagy trófeát, de hozzá se nyúl, s valójában nem derül ki hogy szerelmes a lányba vagy sem. Ilyen szempontból nézve pedig a fiatal lány hűtlensége is vitatható, mivelhogy nem él szoros baráti kapcsolatban a doktorral. 

A narrátor igazán nagy figyelmet szentel az üvegek aprólékos leírására, sokszor megszakítja magát a történetet azért hogy akár több soron keresztül is az üvegek rejtélyes világába kalauzolja az olvasót: „- Itt vannak – tolt be maga előtt egy hatalmas hodályba, ahol valóban polcok álltak a falak mentén, s a polcokon ismeretlen alakú üvegek díszes címkékkel. Az a kevés fény úgy remegett a lopakodó lépteink alatt is megrezdülő folyadékokon, ahogyan azt elképzeltem. Ám ez volt a legfurcsább: hogy bár időközben a pletyka legapróbb részleteiről, sőt képzelődéseimről is kiderült, hogy mindez valóság, mégis a lehető legvalószerűtlenebb volt itt minden. Olyan valószerűtlen, mint amikor a legendák valósággá elevenednek.” Panni doki inkább a gyenge minőségű italokat fogyasztotta az Orbán kocsmában, minthogy megigya a saját gyűjteményéből a drága és jó minőségűeket. Szerintem az italgyűjtemény a tudatalatti vágyak reprezentációjává válik az Üvegcsendéletben, azokat a dolgokat jelképezvén, amire sok ember vágyik, de soha sem jut el odáig hogy megkaparintsa. A leírásokból kiderül, hogy a narrátor ellenszenvet érez a doki iránt, egy nagy behemót medveként mutatja őt be, aki egyrészről felháborodást, másrészről pedig értetlenséget idéz elő: „… El sem tudtam képzelni, mit csinálhat az öreg buzeráns társaságában, akinek – ha közeledik hozzá – mázsás léptei alatt megreccsen a korhadt padló, aztán úgy öleli meg, mint valami medve… De minek ölelné meg, amikor a fiúkat szereti? Nem értettem semmit, nem értettem az életemet sem.” Ebben a részben a narrátor egy közvetett utalást tesz arra hogy Panni doki nem a nőkhöz vonzódott, ezért nem nyúlt még hozzá sem a lányhoz. A lány teste mindvégig érintetlen marad a doktor által, ugyanúgy mint az üveggyűjtemény, s mindkettő egyfajta szimbólummá válik, a rejtett kincs motívumává. Talán az egész novella kulcsmondatát, legfontosabb mozzanatát a fiatal lány szavai rögzítik: „- Jaj, a kulcs?! Az csak játék, mindenesti szórakozásunk. Nem is zár az, nem lehet használni. Itt minden látszat, ez a muris az egészben!” Tehát a lány megfogalmazza azt, hogy itt semmi sem az mint aminek látszik, minden csak álca és képmutatás: az italgyűjtemény, kettejük kapcsolata, a zár a kapuban és tágabb értelemben véve pedig Panni doktor egész életvitele. Egy nagyon nagy különbség azért mégis van a lány teste és az italgyűjtemény között, amire igazából csak a novella vége, a záró mozzanat világít rá, amikor elszabadulnak az indulatok és a doki agresszivitásban tör ki. A zárómozzanatban a doktor rajtakapja a fiatalokat, amint épp egymással enyelegnek, s ezt nem is próbálják titkolni, mégis úgy dönt hogy lesüti a fejét és semmit sem szól egészen addig ameddig észre nem veszi azt is hogy felbontották és megitták az italait. Ellentét feszül a két féltve őrzött kincs között, a lány és az italgyűjtemény között mivelhogy Panni doktor nem akkor lendül támadásba, amikor rájön a két fiatal kapcsolatára, hanem amikor világos lesz a számára, hogy megfosztották drága és nemes italaitól: „Ültünk az ágy szélén, amúgy hanyagul felöltözve, mintha fitogtatni akartuk volna mindazt, ami kettőnk között történt. Akkor ránk meredt hatalmasra táguló vizenyős szemével, semmi fény nem csillant ebben a szempárban, aztán leszegte a fejét, s közben meglátta a felbontott üveget. Felhördült: – Az italgyűjteményem! Lopjátok az italaimat! – s úgy indult meg felém, olyan bizonyossággal, hogy éreztem: ha elkap, összelapít. … Fürgén tértem ki előle, amikor ügyetlenül, de testsúlyát érvényesítve csápolni kezdett hosszú karjával.” A doktort igazából nem is a lány hűtlensége, hanem az italgyűjtemény megcsorbítása dühítette fel. A novella vége nyitott, az olvasó nem értesül sem a konfliktus megoldásáról, esetleges lezárásáról, sem a szereplők további sorsáról: „Akkor mintha finom italt ringató üvegek koccanását hallottam volna, meztelen talpak osonását a hátam mögött, s még a lendületben éreztem, hogy hatalmas ütést mérnek a tarkómra. Az elsötétülő szobában még hallottam hogy Eula, ez a névtelenség talányosságától megfosztott lény gügyögve mondja: – Na, mackóm, térj már magadhoz, ülj le már …”. Mózes Attila tudatlanságban hagy minket abban a tekintetben hogy mi lesz a tinédzser fiú sorsa, de arra sem kapunk választ hogy a fiatal fiú elájulása után a doktor le tud-e ülni és megnyugodni vagy valami szörnyűséges dolgot tesz vele. A mű végén található három pont egyrészt a jövőbe, másrészt az olvasó elméjébe vezet, aki saját fantáziájára hagyatkozva elképzel egy lehetséges befejezést és lezárja a cselekményszálat.

A Történet falkányi kutyával egy másik csodálatos Mózes Attila-novella, amelyikben a félelem és az erőszak domináns szerepet tölt be. A nagy különbség az Üvegcsendélet és a Történet falkányi kutyával című írások között hogy az elsőben az agresszivitás ember-ember közt jelenik meg, még az utóbbiban ember-állat között. Az Üvegcsendéletben pontosan kiderül a konfliktus oka (a fiatalok megitták Panni doktor félteve őrzött italait), még a második történetben az olvasó nem kap konkrét választ a kutyafalka vadságának az okára sötétedés után. A Történet falkányi kutyával című elbeszélésben hangsúlyosan jelenik meg két motívum: egyén-közösség viszonya, illetve a rejtelem, a sejtelmesség, tágabb értelemben a transzcendenssel, a tapasztalaton túli világgal való kapcsolat. Homály fedi a pontos évszámot, amikor az események játszódnak, a falu nevét és az elbeszélő kilétét is. Nagyon sok az általánosítás, ami arra utal, hogy ez a történet bármikor, bárkivel megeshet. A kutyák kettős viselkedését valami megmagyarázhatatlan erő, jelenség irányítja, ami a novella központi elemévé fog válni. A bevezetőben a narrátor annak a településnek a világába kalauzol minket, ahol maga a cselekmény is játszódni fog és ahol egy olyan zárt közösség él, amelyik senkit sem fogad el azok közül, akik kívülről érkeznek: „Zárt közösség volt ez a falu, szükségképpen, hisz félreeső helyen települt, az emberek magukra és egymásra voltak utalva, valószínűleg megvolt a véleményük a kívülről jövő segítségről. Egymásról mindent tudtak, de idegent nemigen tájékoztattak viszonyaik felől, még a haragosok is jobbnak látták, hogy ellenségük fojtsa meg őket, semhogy idegenek segítségét s főleg tanácsát kérve kiszolgáltassák magukat.” A művet olvasva arról értesülünk hogy a település kutyáiban felfedezhető egy nagyon nagy mértékű kettősség: „Nappal tökéletes háziállatoknak tetszettek.” jegyzi meg a narrátor, de „Amint a szürkület sűrűsödni kezdett … ők is furcsán kezdtek viselkedni.” Mintha valami mitikus erő hatása alatt állnának ezek az állatok, amelyik befolyásolja a tudatukat, vaddá teszi őket alkonyat után. A narrátor, mint megfigyelő követi nyomon a kutyafalka gyülekezését, de az egyik este túlságosan is elidőzött és emiatt veszélybe került: először csak egy vörös szempár bukkant fel a sötétségben, de egy kis idő elteltével „egymás után bukkantak elő a kutyafejek, majd az állatok elfoglalták helyüket a már említett csatárláncban, lecövekelték magukat a hátam mögött.” A főszereplő épp bőrrel ússza meg a történteket, de megjegyzi hogy ő maga is meglepődött a megmenekülésén. Másnap a falubeliek csodálkozva néznek a narrátorra, mintha ők maguk is meglepődtek volna azon hogy ember ilyesmit sértetlenül megúszhat, egyedül csak egy öreg ember látja el őt jó tanácsokkal: „Csak az egyik öreg súgta oda egy óvatlan pillanatban: Jó lenne ha leszoknék az esti sétákról!” A narrátorban felmerül annak a gyanuja, hogy a helybéliek sokkal többet tudnak, mint amit elmondanak neki: „Akkor ütött szöget a fejembe, hogy ebben a faluban még véletlenül sem mutatkozik senki az úton sötétedéskor. … (csak nem félnek a saját kutyáiktól!).” 

A novella csúcspontja, mondhatni legfeszültebb pillanata a narrátor elutazása előtt pár nappal következik be, amikor egy éjszaka egy ember vagy egy állat a kutyafalka áldozatává válik. Ehhez hasonló motívum még az Átmenetek című elbeszélésben jelenik meg, ahol az elbeszélő magányával és a többi veszélyes elemmel kerül összetőzésbe. „Az állatok mindkét szövegben egyfajta közösségen belüli közösséget alkotnak. Az első szövegben a táj félelmetes idegenségének tárgyiasulásaként is olvashatók, amennyiben a hideg, sötét téli éjszakában – a rémtörténetek archetipikus pontjain – minden közeledésre erőszakkal válaszolnak, nem különböztetik meg a fölöttük/köröttük élő emberi közösség tagjait – hiszen végül nem az idegent ölik meg, hanem egy falubelit.” (Antal Balázs) A félelem és a rejtélyesség végigvonul szinte az egész művön, néhol már a rémtörténetek műfajára emlékeztetvén az olvasót. Az elszigeteltség, a téli hideg, a köd, a hótakaró, amelyik még a lábnyomokat is eltünteti, mind baljós jelek, amelyek a tragikus esemény bekövetkezését vetítik előre. A helyszín, ahol a cselekmény játszódik a világvégi, a társadalomtól elzárt állapotokat jeleníti meg, ami az irodalmi műveltséggel rendelkező olvasót Stephen King Ragyogás című horrorregényére emlékezteti. Mindkét műben az erőszak és az agresszivitás dominál, annyi különbséggel hogy a kis Dannynek van segítsége, pártfogója édesanyja személyében, még Mózes Attila főhőse egyedül kell szembenézzen azzal a kíméletlen és vad világgal, amibe épp belecsöppent. Mindkét irodalmi alkotás esetében az író végletekbe menően felfokozza a nyomasztó, szinte már pattanásig feszült hangulatot: az elszigeteltség és a téli hideg a mentális állapotok megbomlását idézi elő Kingnél, Mózes Attilánál pedig a megmagyarázhatatlan agressziót. Mindkét irodalmi alkotás esetében az elszigeteltség és a hó kegyetlensége zavartságot és vadságot idéz elő, az egyikben csak az embervilágra, még a másikban inkább az állatvilágra kiterjedvén. Mózes Attila novellájának a végén újra megjelenik az öreg, mint a jóakarat és bölcsesség jelképe, s arra tesz utalást a főszereplőnek, hogy ne is beszéljen senkinek sem a történtekről: „Elindultam a megálló felé, s egyszer csak az öreg hangját hallottam közvetlenül a fülem mellett: – Maga hallott valamit az öste? – Mikor? néztem rá álnokul. – Nem hallottam én semmit! – Akkor jó – dörmögte mintegy magának az öreg. – Jó annak, aki nem hall semmit.” A történet utolsó mondata, arra utal hogy a főhős csak akkor nyugszik meg, amikor már biztos benne hogy ki tud szabadulni ebből a baljós és vilgtól elszigetelt környezetből: „Csak akkor könnyebbültem meg némileg, amikor a busz ajtaja becsapódott utánam.” Itt a busz ajtajának a becsapódása a biztonság zálogaként jelenik meg Mózes Attilánál, egy olyan elem, amelyik biztosítja az elszigetelést ettől a baljós környezettől.

Mózes Attila szövegeiben a falu és a külváros a baljós események helyszínéül szokott szolgálni. Itt találkozik a Történet falkányi kutyával főszereplője is a vad kutyfalkával, tehát a groteszk és abszurd elemekkel. Itt érvényesül a legjobban a transzcendencia hatása, a megmagyarázhatatlan, mitikus erő, amelyik befolyásolja a kutyák viselkedési formáit. Ezek a történetek egy olyan világot tárnak az olvasók elé, ahol „bármi megtörténhet” és a babonák, illetve megrögzöttségek uralják a helyi lakosok szokásait és tágabb értelemben véve az egész életvitelüket. Mózes szereplőire jellemző a saját világukból való kicsúszás és kiszakadás. Egy olyan idegen világ peremére sodródnak, amelyik nem akarja befogadni őket, de arra kényszeríti ezeket az embereket, hogy harcoljanak, ha életben akarnak maradni.