Egy verses önéletrajz újabb fejezetei
Tóth László: Rossz napok, Új versek és rátalálások

Kevés kortárs költő mondhat magáénak olyan kötetet, mint Tóth László: Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott” című kötete, amely 2003-ban jelent meg a  pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában. A majd 700 oldalas kötet a versek mellett IV. ciklusban közli a kötetekről szóló írásokat: kritikákat, elemzéseket, vallomásokat. Már ez a szövegdömping is elbátortalanítja a kritikust, s ami még elgondolkodtatóbb: nem valami felületes szövegekről van szó, hanem a mesterség törvényszerűségeit a legmagasabb szinten boncolgató megszólalásokról. Az életmű kisebb korpuszokkal is gazdagodott, de a 2003-as Wittgenstein szóvivője – amely egy testesebb alkotás – ismét jelentős állomása a mai szlovákiai magyar irodalomnak, mely 1918-ban jelent meg a Gondolat Kiadó palettáján, ismét új arcát mutatta a sokoldalú művésznek.

Persze, ne gondoljunk valami fenomenális elfogadásról, de a fogadtatás mindenképpen figyelemre méltó. Még akkor is ha a (jogos) kételyek is hangot kapnak a „visszhangokban”, amelyek az Átváltozásban jelentek meg. Az egyiket Pécsi Györgyi fogalmazta meg, a következőképpen: a Tóth László által képviselt költészeti modell elfogadottsága „ ha nem is ismeretlen, de mindenképpen szervesítetlen -, nincs meg a maga megfelelő befogadói, értelmezői nyelve, még kevésbé a maga költészeti iskolája…Valószínű ez az oka, hogy noha Tóth László költészetének irodalmi rangja, értéke elismert, valójában még mindig félig-meddig „idegen test” a kortárs költészetben.”

A 2018-ban megjelent Wittgenstein szóvivője (szerintem) nem növelte a szakmai  elfogadottságot. Holott az előszóban megjelent igény nagy, de nem egyszerű: a szerző A nyelv előtt című „előhangjában” „láthatatlan, nyelv nélküli – magára a címre utaltan – „ műveket kíván alkotni. Milyenek is lehetnek a „nyelv előtti szövegek”. Szövegek-e egyáltalán? Tóth itt sajátos elmefuttatásba kezd: „nyelv előtti, nyelv nélküli szöveg nincs”, de mű azonban van – szerinte. Igaz, érvel, irodalmi művekről lévén szó, ez nyelvi megfogalmazottságot jelent. Egyszersmind nyelv általi beszűkítettséget is. Az alkotás a” körülhatárolt játéktéren belül végtelen mozgásba hozása is egyúttal…Irodalmi mű létrehozásával a semmit kerítjük körül nyelvi eszközeinkkel”. „ Hagyományosan azt gondoljuk” – írja a továbbiakban – ha valamit leírunk, az már bennünk készen van. Nos, ezt cáfolja. Érvelése szerint bennünk nincs semmi készen. Ezt persze lehet cáfolni, bennünk rengeteg minden van. (Akár készen is.)Azokat a posztmodern teóriákat nem kell elfogadni (Tóth Lászlótól sem), ami szerint a mű jelentése az egész közösség tudatában van, így korról-korra változik. Ennek „a nyelv előtti” diskurzusnak jó áttekintését adja Szepes Erika a mocskos mesterség című kötet előszavában, a megfelelő cáfolatokkal együtt. A jelentésnek persze kétségtelen van némi relatív jellege, és ez realizálódhat az olvasói tudatokban, de totális relativizálása értelmetlen.

Én némileg kételkedve olvastam a bevezető azon részét, mely valami újdonságként  kíván szólni a „nyelv előttiség” állapotáról. Kissé ravasznak tekinthető az a megállapítása is: „A nyelv előtti cím alatt tehát új verseim vannak. Nem rendeltem hozzájuk szavakat, formát, nyelvet – önmaguk szó, forma, nyelv előtti állapotát tükrözik.”

Ugyanitt írja: „Két kérdés azonban önkéntelenül adódik e helyt.”

Számomra nem kettő, nagyon sok kérdés adódik. A nyelv előtti „belső végtelen” ahogy körül keríti a „semmit”, a végeredményt tekintve ugyanolyan vers lesz belőle (lásd Wittgenstein szóvivője), mintha a nyelv utáni szövegeket olvasnánk. Akkor meg minek ez a körmönfont okoskodás? Az a bizonyos „játéktéren belüli végtelen” egy tudat állapot, amit (szerintem) megkerülni nem lehet és nem is érdemes.

A Wittgenstein szóvivője egy jó kötet, a tóth lászlói formai-tartalmi újításokkal együtt. Eszembe jut a wittgensteini filozófia egyik axiómája: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Megfontolandó megállapítás, jelen esetben is.

Nos, ilyen előzmények után vettem kézbe a költő új kötetét, a Rossz napokat. Alcím: Új versek és rátalálások. Nyilván ez utóbbi a „nyelv előtti” kreációkra utal, hogy ezek is így születtek. Én kötetet jó verseknek látom, amely befér a modern magyar poétikába. A kötet a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg, jelzem, a Wittgenstein szóvivője is.  Talán a címoldalon megjelenő dátum sem érdektelen:2018-2023. A kis alakú kötetben hat ciklus van, ami nem kevés. A címet az utolsó vers adta, nem épp hízelgő hangulatú Rossz napok: a tél előtti idő, bár „fagy nincs, a lélek hideg.”Fölöttünk eltorzult hold, körünkben közérzeti tehetetlenség. Az ide érkezés és az eltávozás egyaránt értelmetlen. Tehetetlen várakozás, „Néma színen telik évadunk”. A belső üresség a kintet is megfertőzi. Bár a vers utolsó, hangulata visszasugárzik az előző szövegekre. Az első vers a Bevezetés a kiűzetéshez. A költő kedveli a kezdeteket. Ez a vers is egy nyitó állapot, az Édenből kiűzetés szituációja, az emberré válás első stációi. A létezés „kegyetlen szürrealitása”,amivel szembe találja magát a homunculus. Miközben az angyal már felkészül a végzetes pillanatra. Talán a szerző azt sugallja, hogy mindez az Édenen kívüliség, bűnbeesés állapotának nyitánya, az összes következményekkel együtt.  Az Időző ciklus kezdő verse az Esszé címet viseli. Azért is időznünk ennél, mert a szöveg Wittgenstein szóvivőjének gondolatmenetét folytatja, amikor a szerző kijelenti: „Ha lehetne, én inkább üres felülteket írnék.”Nem látható betűket írna, nem érzékelhető formába és alakzatokba. S most jön az elképesztő álom (amennyiben nem viccnek szánták): „az ember egyszer megtanulja olvasni ezeket az üres felületeket.” Két akár meghatónak nevezhető verssel megy tovább. Mindkettő Hervay Gizella emlékét eleveníti fel. (Ez már bekerített semmiből való.) Őt idézi Tóth: „Betűk lepik el a verset.” Igen, ez metódus valahol hasonló a semmiből, az üres felületből alkotó programra.  S ezen a nyomon meg tovább: „a csendet” – amely minden opust megelőz – „csakis zajongó szavainkkal tudjuk beleírni versünkbe.”Igen, igen, Tóth azt keresi, amire a szó már nem elég… A ciklus elején több vers is az eltávozottakra emlékezik. „Gál Sándor nyitott sírgödrénél”  az egek és poklok közé beszorított ember alakját szólítja elő, akit láthatatlan szárnyak emeltek, „küzdve korral, kórral… s önnön benső végtelenébe ér”. S a mélyben őrzi a „kintet”, miközben az „örök napfény esőzik” rá,  megjárva a magasat és mélyet. A korán távozott Csajka Gábor elsiratása is mélyen megrázta a költőt; megidézve halottját, akinek meg kellett érnie az utolsó napot, hogy kijelentse: „ innen már nem tartok sehova”. S mit se ér a gyász, a mise, ima, a sehova kegyetlenül végleges. Kissé vidámabb Villányi László búcsúzkodása a műhelyétől, nyugdíjba vonulása alkalmából. Mi az, amit elvisz, s mi az, ami marad utána? A kész mű – akár az életmű – helyett a részletek nem beszélnek (érvényesen). Vigasztalják a kései fényvillanások…Tóth is kedvvel merült el a baráti társaságokban, ahogy az Időző a pécsi Hrabal-sörözőben festi… Ahol összekeverednek a szlovák és magyar emlékek,amelyek fölött Poe hollója károg… A Márai búcsúztatás is ebbe a körbe tartozik. A Márai Sándor lőgyakorlatra indul  szembesít tragikus döntésével, ami a tudatosan végrehajtott  öngyilkosság. „Az utolsó felvonás már elkezdődött”, halljuk végső monológját, s lesújtó ítélete szinte megható:

„Nyelvemben éltem mindig –
az egyetlen hazában…” 

Halotti beszédet az emberi beszéd fölött kíván hallani, annyi vándorlás és a szülőföld elvesztése után. Tóth abszurd humora mutatkozik meg A mennyei tizenegy című költeményében, pályájára állítja talán a legjobb írócsapatot, de a végén Illyés, a csapatkapitány közli: a következő tétmérkőzésen a Kis Weörest egymagát küldi a pályájára, minden poszton. A költőt mindig érdekelték a poétikai kérdések. A rossz versekről írott lírai értekezése mélyen ironikus alkotás. Rossz versek léteznek, ezeket olvasni egy rendkívül nagy csapda. Egyben megállapodik: rossz verseket írni és olvasni rendkívül lesújtó dolog. S lehet, hogy a költőt rossz versei élik túl, ám a vigasz: „létük nélkül nem lenne teljes a világ.”Hasonlóan mulatságos a „miről is szól egy vers?”című pszeudo-elemzése. Tóth megállapítja az esztétikai közhelyet: a versnek nincs tartalma, csak olvasata van. Az önmagunkra találás a fontos, a vers olvasása közben. A többi blabla.

Az Időzés a poétikai izmozás helyzeteit villantotta fel, a Kánon a mindennapok rejtelmeibe vezet.(Ne feledjük, ez már egy anti-Éden, ahol vagyunk.) Tóth igazán bűvészmódján bánik a szavakkal, szólásokkal. A Leghőbb vágyam: „kijönni…” egy közhelyes megállapítást vesz szemügyre, s mint a macska az egeret, úgy forgatja erre-arra, áldozatának minél édesebb legyen a húsa. A „kijövések” pazar variációit állatja elénk, ami egyben mulatságos konklúzióhoz vezet: a kezdeti  közhelyes mondathoz… S megjelenik a kiűzött Ádám is, ezúttal a pólai strandon, ahol társa, Éva, nem érzi túl jól magát. S nem éri be a mentséggel: „nyaralsz és kész”.Hogy mítoszról sem maradjunk le, Poszeidón lenézőn jegyzi meg:

„még ez a lagymatag népség nevezi magát
civilizációnak…” 

Innentől Tóth már „városi ecsettel” dolgozik, a kikötőben álmodik, a panelek sora láttán, Isten vakarja a fejét:

„biztos, hogy ezt is
ő teremtette?”

Egy kis szocióplazma tűnik elő a Három nekirugaszkodásból, gyerekkori emlékekkel megspékelve. Amiben a rágcsálásból rágcsálók lesznek, a szalonnából csábító szalon, a hitelezők a gumibotültetvényen kötnek ki, s ha megéheznek, cirkuszbérletüket majszolgatják. Petri egyik verse rémlik fel előttem, amikor a budapesti uccanő intim vallomásokat tesz a kiszolgált pácienseknek.(Szociográfia,90’) Herakleitosz  horgászként való megidézése kissé blaszfémikus, talán „ az időtlen áramló idő” lök egyet szereplőin a magasabb dimenzió felé. A pestis újraolvasása némi tiszteletet facsar a patkányoknak, s az 1984 „újbeszéde” ironikusan idézi meg a szabadság torz értelmezését. „Hosszú idő után Európában is újból üzembe helyezték a háborút – kezdődik a Háború című mű, s a megszemélyesített Történelemnek kell kezdenie valamit ezzel. Picasso békegalambja zavarodottan kóvályog a menetoszlopok fölött, s Lucifer gúnyosan méregeti a Teremtőt, akinek megint sikerült túljárnia az eszén. A bibliai tematika ismét előjön, érdekes analógia: a szerző maga válik a teremtéssé, s csak a „kilöttyent sör szaga” emlékezet a földi valóra. Altamira már közelebb van hozzánk, a megzavarodott Én egyik keze a barlangok falán rajzolgat, a másikat az Androméda köd habzsolása köti le. A Se igazolja a Rossz napokat, amikor azt olvassuk:

„Kint se hold, se nap,
Bent hízó penész.
Életünk üvegfalon
rianó repedés.”

A harang is kettős életű, a testet odanyomja tér köveihez, ám a lelket kiemeli börtönéből a semmi végtelenébe. A Biblia ismét visszatér a Csak az első című versben, ami valóban nagyszerű tömörítés.

„Csak az első szög fájt
A több már annak aki beverte”. 

Az azonosulás kicsit zavaró, amint a költő idézi a megváltó perspektíváját, s a jelenet így válik irtóztató látvánnyá. Tamás apostol, a hitetlen, viszont „hisz a kérdésekben”. Szent Sebestyén – a költő szerint – „megalázható de elpusztíthatatlan”. Egy kis könyörgés az imáért, majd az Önarckép, melyben a szerző versbéli énje maga elé tekint című mű ad némi önigazolást… A „ Karosszékben dermedt öreg”  éli át–  ezeket a ciklusokba rendezett dimenzióváltásokat. Arany János kései verseire emlékezetet az Epilógus című vers, melynek főhőse Ádám (a Bibliából), elöregedett, orvosokhoz jár, és angyalára vár. Aki kiűzi az Édenből. A sírfelirat már Villon-é, aki a „lentben” éli a végső ítéletet, szemléli, amint egy „drága hölgy” selymes ölét zabálják fel a férgek. A Magritte-nek ajánlott vers akár búcsúzásnak is felfogható, amint a festő „ujjai a testmeleg semmit/ markolásszák”. Az Előtanulmányok egy lehetséges verses önéletrajzi szimfónia nyitányához már egy másik világba vezetnek. A ciklus cím után kapjuk a verset, ami egy valóságos „nyitány”. A születés körüli életszituációt jeleníti meg, a nyelv nélküli panaszkodást, ahogy „Egész lényeddel. .. szólítgattad az ismeretlent”. Aminek a vége az első légzés, a mellét megülő semmi. A felrémlő szabadság dereng elő: akartad-e ezt a különbségek közötti siklást…  A kegyetlen vigasz is megérkezik:”vége lesz egyhamar”. S a mellből kiszorított levegő távozik a semmi törvénye szerint… A következő etap – hosszúvers – az eszmélkedés fokozatait írja le. Megjelenik az apa és az anya, a család,  „űzöttek az űzött hazában”, akiktől múltat kapott, otthont, hazát. És nyelvet is tőlük. „Első szavuknak is te adtál hazát.” A szavak felfedezése következett, s hogy „egyszerre minden neked beszélt”. S körvonalazódott a megértett világ. A kapaszkodás az apába, anyába, „mégha később szorított is e kötelék”. A tudat kialakult, a múlt, az „otthon, a nyelv, a haza.” S a kétely zárja a folyamatot: „Akartad hát? Nem akartad?”. Elfogadta világot, „Mindegy már”. A komor televény fölött „felsebzett hold szivárog le rád a dísztelen fény”. A harmadik „előtanulmány” az utakról szól, melyeken a léptek elindultak, a fiú vitte magával a lábára kötött utakat, míg elért a hűtlen házakhoz, hazákhoz. Saruján  a falu porával meg sem állt a tengerekig. Akkor pihent, ha meg sem állt, s a talpára kötött út fölött lépkedett. Ám a bizonytalanság itt is utoléri: „talán így akartad, talán másképp, de lehet, akarnod sem kellett…”  Társul szegődött a távolság és az idő, az utak finom bőre megsebződött,melyek hol magasra, hol mélyre kanyarogtak. S a leglényegesebb, vándorlása alatt: a nyelvvel „képes voltál megértetni magad minden időben, a legszélsőségesebb körülmények között is”. Kiderül: utolsó útja is az első lesz, s kilátás nyílik a „térséges terekre és az idő időtlen zugaira”. Személyes döntés nélkül is.

S lezárul a lázas múltidézés, mintha megnyugvás, beletörődés érződne az utolsó két ciklusban, A lélek, ha…-ban és Szanálásban. Legalábbis a Kertemen túl erről beszél, amikor így indítja verset:

„Már nem lázadok,
talán ha magam ellen…”

Megérinti az elmúlás, készül a „duhaj fogadásra” odaát lévő barátaival, egy olyan alak, akit már nem hajt sem láz, sem lázadás. Az általánosság, mely a születés és eszmélkedés idézését jellemezte, itt már személyesbe fordul. Régimódi történetről beszél itteni versében, amikor egy rollerbaleset érte, és beteg apja és anyja megrémült a vérző kisfiútól. Apja orvoshoz vitte, kétségbeesetten, s megtérve visszafeküdt az ágyába. Az újbóli találkozások elmaradtak, halála miatt. Felrémlik gyerekkori hegedülése, a Homokos édene, ahol a kacsák, libák úszkáltak a kis tavacskában. Közli észrevételeit a szeretet útjairól, s az Örökkévaló figyelméről, s választhat az ima és a nyálafreccsentő düh között… „A lelkünk egy sün.” kezdi újabb versét, aki helyét keresi a szív „piros almája mellett.” A Szanálás is hasonló, végelszámolás-hangulatot sugall, mely a kerti tuják ápolásáról ad helyzetképet, meghallgatja a „zengő kertet”, s felfedezi a pöttöm bogarat, melynek „kitüremszik/benső végtelene”. A kertből merít a Mást az ág… című vers is, mely a gyökér, a törzs, s az ág funkcióit vizsgálja, s megállapítja, a gyümölcs már idegen, a kert egészéhez képest. A végső Szekvenciákban olvashatjuk az optimizmust sugalló sorokat:

Anyám mosolya odafentről
gyermekem nézése idelent
határozószók dadogása bennem
hány ige s igekötő még
nő ami fogy
Lassan elfogy belőlem
lassan el a szó…

A lételméleti, ontológiai kalandozások után a költő megtér a semmiből indult teret és időt hódító útjáról, a hazai kis kertbe, s kanyargós útjai elcsitulnak az otthoni meghittségben. Talán ismét kiderül, Tóth László egyik legfilozofikusabb költőnk, aki képes különös teóriát képezni  költeményeihez, amelyek (szerintem) akkor is jók, ha nem  „nyelv előtt” születnek. Tudjuk, hogy a „leírt” szöveg „ nincs kész”, s nem is kell, hogy kész, hanem poétikailag elfogadható legyen. És Tóth mester ebben a tekintetben kiválóan teljesít. 

(Gondolat Kiadó, 2023)