Hármas szellemi mérföldkő
(Füzi László Fent s alant című könyvéről)

A több évtizedes szerkesztőivel párhuzamosan felépített elemzői-értelmezői életmű természetes dinamikája, az újabb kutatási eredmények közreadásának szándéka mellett a jeles irodalomtörténész születésének 70. és Németh László halálának 50. évfordulója is indokolta Füzi László Fent s alant című tanulmány- és esszékötetének közelmúltbéli megjelenését. Az írói oeuvre teljesebb megismertetésének nemes ügyét eddig is híven szolgáló és jelentős mértékben elősegítő Nap Kiadó gondozásában készült könyv fontosságát jelzi, hogy miközben jól illeszkedik a szerző recepciót gazdagító – mára megkerülhetetlen – munkáinak sorába, egyszersmind közel dekádnyi hiányosságot pótol, hiszen hasonló jellegű gyűjtemény (Monostori Imre: Válogatott tanulmányok Németh Lászlóról) legutóbb 2016-ban, ráadásul ugyancsak a „Magyar esszék” szériában, látott napvilágot. A korpuszt képező két egységbe rendezett nyolc írás szinte mindegyike – a közreadott formában vagy más változatban – helyet kapott már különböző folyóiratokban, a Forrás, az Alföld, a Tiszatáj, a Magyar Művészet és a Magyar Tudomány 2008 és 2024 közti folyamaiban (a tavalyi esztendő e tekintetben különösen termékenynek bizonyult), örömteli azonban, hogy így együtt, egymást erősítve is olvasásra kínálják magukat.

Kivételt az első rész címét is kölcsönző dolgozat jelent, amely egészen új elemként hangsúlyos pozícióba, a kötet élére került. Az „őrültség” éveiben Németh László Sajkodig vezető útján kalauzol végig a szerző, rámutatva a vidéki „időszakok” pálya mintegy felét kitevő tartamára, az író állandó változásigényére, amelynek eredményeként szinte folyamatosan mozgásban volt, a vő, Lakatos István főorvos kronológiája nyomán számba véve a hosszabb-rövidebb ideig befogadó településeket, a hozzájuk kapcsolódó életeseményeket, saját műveket (külön említve a már sárospataki tartózkodás során tervezett, végül el nem készített Jézus-regényt) és fordításokat. A történeti viszonyokkal együtt módosult egzisztenciális helyzet és a családon belüli gyakori feszültségek éppúgy a „menekülés” fenntartása mellett hatottak, ugyanakkor – a vásárhelyi évek, szentesi, kecskeméti és más elképzelések bizonyítják – rendre felmerült a tartósabb megállapodás, a tovább-tovább űző „őrültség” leküzdésének vágya is. Füzi László összegzése szerint: „(…) lehet az is, hogy az állandó mozgás, helyváltoztatás, a legkülönbözőbb ütközések megélése kellett ahhoz, hogy a mondandóját és vélt igazát az életéhez kösse, s cipelje magával hosszú éveken keresztül. Maga a jelenség azonban arra késztet bennünket, hogy a sajkodi korszakról szólva figyeljünk majd a megállapodás mozzanataira is…” (34.)

Németh Ágnes férje, az említett szemész főorvos visszaemlékezésének idézése fontos elemként hozta be az író konstans szorongását, amely odáig fajult, hogy az ’50-es években, elhurcolástól való félelmében rendszeresen ciánkálit hordott magánál, hátha szükségessé válik a gyors halál. Ezt a szálat bontja ki teljesebben a szép gesztussal Domokos Mátyás tiszteletére ajánlott „nála mindig volt méreg” című tanulmányában a szerző. (A citátum Polcz Alaine-től származik, aki ’56-tal kapcsolatban nemcsak ezt jegyezte meg Németh Lászlóról, hanem arra vonatkozó felvetését is, hogy a forradalom leverése ellen az írók öngyilkossággal tiltakozzanak.) A Démusz Ella miatti korai pisztolyos kísérlettől követi nyomon Thanatosz életösztönöket leépítő és az irodalmi alakok sorsának formálásában is megmutatkozó munkáját, az „alant” lélektani helyzetének momentumait. Ezt a pszichózist tények is táplálták, Illyéssel például akkor feleztek el és rejtettek cipőjükbe zsilettpengét, amikor kiderült, hogy ők is szerepelnek a Gestapo letartóztatási listáján és Felsőgödön, a szülők házában várták az értük érkező autót. A belső feszültség és vele az állandó készület minden, az írásokért, a vélemény vállalásáért lehetséges retorzióval fenyegető időszakban (így 1947-ben, a Magyar Közösség elleni koncepciós per idején vagy – miként Polcz Alaine említette – az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése után) fel-felerősödött, s egészen meg sohasem szűnt. Ám a hullámvölgyek tapasztalatai is kihasználhatók voltak arra, hogy birtokukban az alkotó újra felfelé, „az önépítkezés irányába indulhasson el”. 

A kötet legterjedelmesebb, ugyancsak méltó módon a Németh László-kutatásban meghatározó jelentőségű eredményeket elért (ezekkel a saját közlést is megalapozó) Monostori Imre emlékének szentelt tanulmánya innen lép tovább és az író pályájának 1956 utáni alakulását tekinti át. Pontosabban annak a sajkodi időszaknak a kezdetét, amelynek szövegei az elemző irodalomtörténészhez is bevallottan legközelebb állnak. Előzményeként röviden vázolja Németh forradalmi napok alatti tevékenységét, kitérve a megtorlástól való félelemmel vegyülő mámorára, „emelkedő nemzet”-be vetett hitére, reményére a „minőségszocializmus” irányába mozdulásra, érinti a szovjet csapatok bevonulását, a bukást követő vándorlás eseményeit (köztük A magyar forradalomról c. „emlékirat” születését, amelyet joggal nevez a „politikai helyzetelemzés mintadarabjá”-nak), visszatérését családjához, akiket – Magda lányáék mintájára – Nyugatra menekülésre akart rávenni, majd balatonfüredi szívkórházi kezelését, ahonnan 1957. március 4-én érkezett a fűtés nélküli, üres nyaralóba. Elvonulása, taktikai elhúzódása ellenére őt is elérte az új hatalom megnyerési kísérlete, amellyel szemben – ahogy korábban – passzív maradt, a megítélt Kossuth-díjat sem vette személyesen át, a vele járó összeget a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak adományozta, így rövidesen újra támadások kereszttüzébe került. Noha az orosz irodalom fordítójaként delegációval utazhatott a Szovjetunióba, közben az Írószövetség újraalakuló ülésén a választmányból is kihagyták, munkái kiemelt szerkesztői figyelmet „élveztek” és a hozzájuk kapcsolódó „elvi állásfoglálások” fogalmazói mindig ugrásra készen álltak. Füzi László a teljesség kedvéért ugyanakkor arra is rámutat, hogy a sajkodi évek, évtizedek termékenységét (egyúttal a betegség, a hipertónia terápiájaként) a balatoni táj szépsége, a nyugodt természeti környezet és a szellemi társak közelsége egyaránt elősegítette. 

Az ottani időszak egyik legjelentősebb teljesítménye, az Irgalom értelmezéséhez kínál – szerényen – adatokat, összefüggéseket Kilépés az irodalomból című tanulmányában a szerző. Németh utolsó regénye kapcsán megemlíti annak távoli rokonságát a pályaindító Emberi színjátékkal, születésének elhúzódását (amiben az édesanya érzékenységének tiszteletben tartása is szerepet játszott, így a munkának csak az ő halála után kezdett neki), a hadifogságból hazatért apa történetének méltó ábrázolási szándékát, a közben Illés Endrével folytatott levelezés tanulságait, a tőle kapott szakmai-baráti ösztönzést és a különböző jellegű írásokból (így A „vallásos nevelésről c. esszéből) kibontható eszmei hátteret, saját etikai rendszert. Nemcsak nyelvi tisztasága, világos gondolatvezetése, filológiai pontossága példaértékű, de az a fajta kollegiális odafordulás is, amellyel az irodalomtudós elismeri és kiemeli más kutatók eredményeit, új szempontokat érvényesítő, új ismereteket kínáló közléseiket. Ekként Bálint Ágnes pszichobiográfiiáját (Télemakhosz bolyongásai), amely a szülői mellett Németh László nagyszülői örökségét is feltárja, élet és mű számos rejtett összefüggésére világítva rá, többek közt az Irgalomban is megjelenő „rossz vér” családi eredetét, a hűtlenség az apa távollétében anyai részről megtapasztalt, traumatizáló továbbélését illetően. Fontos Füzi László végkövetkeztetése is, miszerint az író a regény készültekor önmagával, önnön emberiszonyával küzdött meg, Kertész Ágnes fejlődéstörténetének felmutatásával pedig győztesen lépett ki a belső és külső harcok arénájából, zárt életműve nyitottá vált, Szabó Zoltán terminusait átvéve: a társadalom teremtette szerepből újra visszatért természetes ember voltához az alkotó. Műve, mint szellemi végrendelet, a jövőnek küldi a remény érvényes üzenetét.

Az ajánlásokhoz, figyelemfelhívásokhoz hasonlóan szép szerzői gesztus az első önálló kézikönyvet (Németh László alkotásai és vallomásai tükrében) jegyző Vekerdi László értelmezéseinek áttekintése („Nem alkotok képeket”). A több tudományágban is jeles, sokoldalú, eredetileg orvosi végzettségű történészt, könyvtárost egykori élő kapcsolatuknak köszönhető személyes érintettsége mellett a Goethe-féle kiismerhetetlen író iránti természetes érdeklődése szinte magától értetődően vitte az oeuvre közelébe. Úttörő munkáját reflexiók sorozatának nevezi az elemző, amely ugyanakkor csupán az önéletrajzi írásokra építve is minőségi életrajzi vázlattá állt össze. A vizsgálódást a további, egy-egy jelenséggel, művel foglalkozó szövegekre és előadásokra kiterjesztve, erényeiket számba véve pedig – a születés százados évfordulója alkalmából még inkább – jogosan állapítja meg, hogy azok közös megjelentetése is szükséges és időszerű lenne.

A könyv második, rövidebb egysége a kanonizáció újabb szakaszát, annak történéseit, eredményeit veszi górcső alá. A Centenárium utánban hat esztendő távolából összegzi a 2001-től megvalósult kiadói, szerzői vállalkozásokat az esszéíró. Bemutatja Németh László hézagpótlásként megjelent munkáit (köztük az életrajzi műveket és naplókat) és a tematikus válogatásokat, külön elismerve Ekler Andrea a világirodalmi tanulmányok tárgyhoz kötődő időrend szerinti összeállításában kitűnő szerkesztői gondosságát, filológusi pontosságát. Ugyancsak kiemeli az életmű egyik legavatottabb kutatója, Monostori Imre a recepció történetét 1925-től a jelenkorig áttekintő, kismonográfia-értékű utószóval kísért nagy szöveggyűjteményét („Én sosem kívántam más emlékművet…”), az „Európai látókörű magyar” c. kiadványt, amelybe az emlékezések, személyes vallomások javát fogta egybe az irodalomtörténész pályatárs, valamint a gondolkodó megismerését segítő „motívum-tár”-át (Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei). S utóbbi mellé a Németh László Társaság 2004-es tanácskozásának Tiszatájban publikált anyagát, A prózaíró Németh László c. debreceni konferencia kötetét, az abban is közlő Bertha Zoltán Világképteremtő enciklopédizmus, illetve a helyi vonatkozásokról Bakó Endre Debrecen, lelkem székvárosa című könyveit, továbbá Kőszegfalvi Ferenc 1987 és 2003 közötti bibliográfiáját állítja példaként. Ezzel együtt hiányérzetéről sem hallgat, ami akár – közel két évtizeddel később – a maiaknak is adresszálható: a hivatásos, értő olvasók távozásán túl a szellemi világunkat és társadalmi életünket uraló közönynek tulajdonítható a méltó visszhang, az újabb értelmezések elmaradása.

Nagyobb látószögű képet kínál a Kánon, újraértelmezett múlt és történetiség című írás, amelyben Füzi László elsőként az életmű megjelentetésével kapcsolatban addig egészben, részben teljesített vagy még hátralévő feladatokat veszi számba, természetesen a leginkább szükséges, filológiai szempontokat is érvényesítő, hiteles és teljes kiadás igényét helyezve középpontba. Amíg ez az alap nincs meg, komplex felépítmény sem várható, „… amíg azokat (ti. a lehető leghitelesebb és -teljesebb szövegváltozatokat – SZP) nem ismerjük, nincs is miről beszélnünk” – vallja. (182.) Ennek megfelelően a recepcióból mindössze három szerző munkáit vizsgálja vázlatosan: Sándor Ivánét, Grezsa Ferencét és Vekerdi Lászlóét. Ám mellettük, legalább név szerint, felsorolja azokat a kutatókat, akik érdemben segítették a kanonizáció folyamatát, beleértve a már említett, többször hivatkozott Bálint Ágnest vagy Monostori Imrét és méltatja a családtagok, a „Németh-műhely” ügy iránti elkötelezettségét is. A folytatás lehetőségét reálisan a Grezsa Ferenc által megírt hármat kiteljesítő, két fennmaradó korszak-monográfia (az indulás és a sajkodi időszak) és a fehér foltokat eltüntető, hiányzó rész-tanulmányok elkészítésében látja, amit már – reményei szerint – életre és műre nagyobb történeti távolságból tekintő, az eddigi utóélethez is másként, csupán befogadóként viszonyuló fiatal irodalomtörténészek, történészek fognak megtenni. 

Az Ütközések, megbékélésekhez hasonlóan a záró, személyes emlékidézéssel szép búcsúesszévé emelt kritika (Vonulatok egy képzeletbeli könyvből) Monostori Imre alakja, életműve, annak kapcsolódó, impozánsan terjedelmes fejezete előtt tiszteleg. Az évtizeddel idősebb és ezért harmadikként évfordulós (hiszen idén lenne 80 esztendős) tudós kolléga, szerkesztő-pályatárs és barát még életében befejezett, de kézbe már nem vehetett kötete (Németh László életművének fogadtatása 1925-2020) felépítését, tartalmát – természetesen az előzmények tárgyalása után – így foglalja össze a recenzens: „A könyvben a szerző Németh pályájának alakulását, írásainak egymásra következő sorát követve csomópontokat alakít ki, s egységes rendszerbe foglalja a csomópontokhoz, írásokhoz kötődő, a recepció részét alkotó írásbeli megnyilvánulásokat, ahogy a könyv alcímében is áll, 1925-től 2020-ig, azaz mintegy száz év fogadtatástörténeti anyagát ismerteti.” (202.) Az egyes csomópontokra külön kitérve rámutat, hogy az elemzések egy monográfia alapvetéseit kínálják, együttesükből pedig a pálya teljessége mellett a jelzett évszázad magyar szellemi életének keresztmetszete is kibontakozik.

Füzi László Fent s alant című könyve – amint a fentiekből kitűnik – hármas mérföldkő: egyfelől a saját, érezhetően kedvvel járt értelmezői út jelentős, az utóbbi időszak teljesítményének (rendre szükségszerű) összegző értékelését elhozó állomása, másrészt méltó kettős, hármas évfordulós, sajnálatosan nemcsak sugaras ünnep, harmadsorban az újabb veszteség, s a még inkább eluralkodó általános közöny idején talán a Németh-recepciót nyugvópontjáról kimozdító, ösztönzőleg ható példafelmutatás. Hármas, háromszoros megbecsülésre érdemes.