vérmező

bokáig
érő vízben locsolom rád a messzeséget
míg én kicsurgok belőled mint
fákból a fájdalom borostyánja
csak nézem a tüzet amiben a naplemente
fürdet még sosem éreztem ennyire forrónak
talpam alatt a fáradt földcsomókat és a kezed
amikor végleg elenged a falevél-csigolyák
gerincoszloppá rendeződnek mintha egy második törzset
a fákon repedt nagykabát
fagy tizedeli a kérget az ágak
szabad idegvégződések
téged a láng öltöztet
mint amikor az ínyembe harapok
és az ősz
vörösre festi a fogak közötti vérmezőt.

mérleg

Erőtlen süt be törött lándzsákkal
ez már egy másik nap
a késő nyári megsemmisülésben
lassan mindent átitat
belőle isznak falak a bőröd
bár a kézfejedre nem emlékszem
mintha súlyom lennél a mágikus
többlet de lebomlasz a fénytelen
előtérben a mérleg nyelve
komótosan a nulla felé billen el
mielőtt tétován kileng
a vége stabilan kilenc

ha kávét melegítek a pohár falán
még látom elveszett ujjaid mintázatát
és elképzelhetetlen hogy marad szilárd

amivé összetapad több száz üvegszilánk.

végzet

ahogy a kígyóbőr a nyakra simul
hűvös tapintása akár a hideg fémnek
és belakott millimétereken csókká hígul
nyálkás teste amit a halál kibérelt

látom a kerék cibálta sálat
gyilkos vadállat újabb kört
írnak homokba a mozgás átragad
a gumikra és forgatja az alélt táncosnőt

az időt amit megsokszorozott
mozgás apróz föl a homok szúpercegését
hallom a végtelen üvöltését hogy a lét
törékeny és a sál vége is összekoszolódott

fulladásos halál a kígyó meg a sál
Kleopátra Isadora Duncan
a nizzai tengerpart és a fonott kosár
vészjósló sziszegései lassan elhalkulnak

gyűjtöm az analógiákat és hasonlítottak
Marcus Antonius és Jeszenyin is
a fortyogó kályhacső és a kéz
mint nyakra fonódó törhetetlen bilincs

majd kétezer év amit az elmúlás átugrott
hogy ismét beteljen a sors mint fölaprózott
piramis a markomban szorongatott
homok teljesen átforrósodott.