A tehetségről

Sok dologban elengedhetetlen egy bizonyos ismétlésszám, akár több száz, ezer, hogy elsajátítsuk, képesek legyünk egy mozdulatsor végrehajtására. Majd valami csodálatos módon, a neuronhálózatok úgy működjenek, hogy a palettánkból, legyen mondjuk az mindössze nyolcféle technika, és hatféle irány, az agyunk a pillanat tört része alatt megválassza, és tudattalanul kivitelezze a megfelelő kombinációt, sikeres eredménnyel ötvözve, természetesen.

Milyen gyönyörűséges is tud lenni, ez a flow, a pillanat, a tudat, a tanulás és a neuro-muscularis hálózat elegyének effajta összhangja. Pont, mint a tehetség. A különbség csupán az igazságtalanság, ha úgy vesszük. Mivel rengeteg ismétlés- számot ki lehet kerülni, meg lehet úszni, mindössze egy „szerencsés véletlennek” köszönhetően. Gyönyörű és undorító is ez egyben, főleg, ha olyan dologban látjuk ezt megtestesülni, ami nekünk is számított volna, mégsem számunkra adatott meg. Az egészet pedig meg tudja fejelni a tény, ha ezt egy számunkra eléggé kellemetlen személynél figyelhetjük meg, hogy finoman fogalmazzak.

Vajon le tudjuk-e vetkőzni ezt az undorunkat, amit az irigységünk táplál? És ha igen, akkor le tudjuk-e egyáltalán úgy istenigazából vetkőzni ezt, vagy mindig ott marad, ahogyan egy komolyabb törés forradásai a csontokon, ami halál után is látható marad. És ha önmagunknak hazudunk ezzel kapcsolatban, tudjuk-e addig színlelni, amíg igazzá nem válik. Hallottuk már, fake it ‘till make it. De nem csak a gondolatainkban, hanem ténylegesen, az elménkben úrrá lehetünk-e ezen.

Mégis, ha arról van szó, képesek vagyunk-e felismerni magát a tehetséget ön- magunkban, életünk valamely aspektusában. És ha egyáltalán sikerül ezt realizálnunk, meg tudjuk-e élni – jól.

Az biztos, a felismerés kezeléséhez kell egy alapvető intelligencia, de mint láthatjuk, ez sokunkból sajnos hiányzik. Mert amikortól ezt nem helyesen kezeli az ember, könnyedén át tud csapni könnyelműségbe, beleszarásba, meg persze a szeretett nagyképűségbe, ahonnan a presztízs hanyatlik, mint a forint értéke napjainkban.

Tehát, sok esetben ki lehet mondani, amíg nem vagyunk el saját magunkkal, amíg nem vagyunk Dumbledore-ok a Mirror of Erised (visszafele: deseire, vágy) előtt – „mert azt mutatja, amit az emberi szív a legjobban kíván”, és látjuk magunkat teljes valónkban, csak úgy, ahogy’ éppen, vagy egy pár meleg zoknival kezünkben. Amíg ez nem történik meg, addig gondolható, rengeteg gyűlöletet fog még szülni ez a megannyi entitás. Hiszen amilyen gyönyörű maga a te- hetség, egyben olyannyira undorító is tud lenni. Mint a hatalom. Ha nem a mi kezünkben van, akkor sokszor már nem is annyira tetszetős a dolog. Amikor nem vagyunk képesek saját magunkon felülemelkedni, minden téren, addig hosszú még az út, és nem biztos, hogy ez baj. A művészetben is sok mindent teremtett már a gyűlölet, ami hasznosnak bizonyult a későbbiek folyamán. A művész lelki egészsége ez esetekben már megkérdőjelezhető.