Podmaniczky Szilárd

„Valami olyasmit akartam csinálni ezen a napon, amit mostanában nem szoktam. Gondolkodtam, mi legyen az. És akkor, mint egy álom, váratlanul megérintett a nagy kékség” – a Jelenkor nyári dupla számából Podmaniczky Szilárd prózáját ajánljuk.

2024. július 23. – 100,1 kg

A zöldségeshez baktattam a füvet perzselő hőségben, hogy szódát hozzak estére a fröccshöz, mikor a járda szürke betonján egy fehér cetlit pillantottam meg. Azzal az újság széléről letépett kanyarintással. Kissé meghajoltam előtte, hogy az apró betűket olvassam. Az állt rajta, hogy fekete gyík. Rejtélyes, gondoltam. Vajon ki lehet az, aki a környezetemben papírra veti azt a kifejezést, hogy fekete gyík? És persze mit jelent? A betűk kalligráfiájából női írásra tippeltem, de nem voltam benne biztos, lehetett egy kiegyensúlyozott életet élő, mentálisan kerek férfi is. Az író kilétét aztán elhagytam, értelmetlen és hiábavaló kutatni, ellenben a tartalom környezete puhatolható. Gondoltam, a délutáni úszáshoz kellő témát szolgáltat az írás, és az alatt a harminc perc alatt lesz min meditálni. Csakhogy olyannyira fölkeltette az érdeklődésemet, hogy a zöldségestől visszafelé a négy szódával a kezemben ismét elolvastam, most még közelebb hajoltam. A fekete gyíknak nyomát sem találtam, viszont jól olvashatóan az állt rajta, hogy fokhagyma.

2024. július 25. – 102 kg

Tegnap voltam 61. Betöltöttem. Furcsa szám. Egy dagi meg egy cingárvékony pasi álldogál egymással szemben. És nem mozdulnak. Mi közöm nekem ehhez? A számok pörögnek, tekergünk a Nap körül, az elliptikus fókusz körül, és bámulunk bele a nagy univerzumba, ami nem válaszol. Bizonyosságot csak a saját mértékeinkkel teremtünk, a kilóval, a centivel, a köbméterrel, az Amper már nagyjából fölfoghatatlan. Valami olyasmit akartam csinálni ezen a napon, amit mostanában nem szoktam. Gondolkodtam, mi legyen az. És akkor, mint egy álom, váratlanul megérintett a nagy kékség. A Nap melege, a víz hűvöse, a kartempók. Láttam egy szép medencét Varasd fürdőváros részében, a dombok között. És eszembe jutott a marcali nagy medence. Megnéztem őket a neten, ami tovább fokozta a vágyakozást. A közelség és a kiszámíthatóság okán maradt a marcali medence. Úgy készültem rá, mint valami föllépésre. Menni fog-e újra a sok száz méter az ötvenes medencében, mint régen, amikor 3-4 ezer méter is megvolt. Vajon mennyit változtam az elmúlt tíz év alatt? A test mennyit? Kicsivel múlt dél, mire vízbe érkeztem, a Vasas ifi edzése után. A káprázat megvolt. A víz hűvös, de nem hideg, a napfény csillog a hullámokon és a víz alatt is. És a lebegés. Rányomtam a talpamat a csempékre és ellöktem magam a medence közepén kifeszített egyetlen sávkötél mellett. Azt láttam, jól haladok. Megvolt az első hossz, a második. Menni fog ez, meglesz a negyven, vagyis a kétezer méter. Csakhogy az ötödik hossz után elment az erő mindkét karomból. Nehézkesek lettek a mozdulatok, az előttem lévő harmincvalahány hossz elérhetetlennek tűnt. Jó, hát akkor ez a 61 év, ez a test, ez ennyit tud. A hatodik hossz után megálltam és lemostam a párát a páramentes szemüvegről. Újra csillogott minden. A feleségemen kívül talán még hárman úsztak. Egy duci kisgyereket fejesre oktatott a duci apja. Dicsérte a zuhanását. A félpálya szélén ült az úszómester, és valamiért azt gondoltam, figyeli, mennyit bír ez a kis fószer. Oké, megvan a tizedik hossz, de hamarosan föladja. Be se melegített. És ahogy dédelgettem magam körül a világot, azt vettem észre, beállt valami meditatív monotonitás. Már nem éreztem fáradtságot, egyik hossz a másik után, sőt, tempót tudtam váltani, ritkább tempó, hosszabb siklás, gyorsítás. Ez az, megvagyok újra. Már csak az idővel futottam versenyt. Egy órát engedélyeztem ekkora kihagyás után. Végül ezerhatnál állt be a mutató, de éreztem, bőven van még bennem. Bár ki tudja, mikor int be a test angyala: elég, apukám, mars ki a vízből! A parton erős szél fújt, fél perc alatt megszáradtam. A feleségem szerint Svájcban volt hasonló érzésünk, mikor a Rhone-völgy gyümölcsös kertjében találtunk egy kis uszodát. Tűzött a nap, a víz csillogott és minden levegővétellel hatalmas hegyekre láttunk. Este helyi saszlát ittunk a szálloda teraszán, és nem vált el élesen, hol húzódnak a lámpák és hol a csillagok. Saillon. Így hívták a helyet, nem messze Martigny városától, melyen keresztül Chamonix felé vettük az irányt, hogy megpillantsuk a Mont Blanc csúcsát. Mindez 19 éve történt. És most újra itt van velünk, előbukkant egy közeli uszodából.

2024. július 27. – 99,7 kg

Új szakkifejezést tanultam: fantomtorlódás. Évekkel ezelőtt történt, mikor az autópályán hajtottunk, és egyik dugóból a másikba keveredtünk. Észrevettem, hogy bizonyos szabályszerűség szerint nő vagy csökken a sorban állók sebessége, ezért megpróbáltam kívülről nézve valamiféle szabályszerűséget tételezni a mozgásban is. Valami olyasmit, mint amikor a víz hullámzik, és amely mozgásban nem a molekulák mozognak, hanem ezt a bizonyos hullámmozgást, annak az energiáját adják át egymásnak. Az autós példában a hullámmozgás maga az autó, a víz pedig az autó sebessége. Vagyis ha elképzelünk egy dugóból dugóba vándorló, gyorsuló és lassuló kocsisort, akkor a kocsisor egyes útszakaszának egyes helyeire bizonyos sebesség jellemző. Minden autó ugyanazon a helyen gyorsul föl, és ugyanazon a helyen lassul le, ami persze, idővel lassan változik, és az autók számának csökkenésével lassan megszűnik a jelenség, a dugó, vagy ahogy fent nevezik, torlódás. Egy jól irányított forgalomban, ha az autósok betartják az előre kiszámított és feltüntetett sebességkorlátozásokat és közlekedési szabályokat, akkor nem alakulnak ki dugók. Viszont az autósok tülekednek, még megnyomják a gázt, hogy egy kocsival előrébb menjenek be az útszűkületbe, és ennek köszönhetően, az útszűkület kisebb áteresztőképessége miatt a bezúduló autók torlódást hoznak létre, ami csak dagadni fog a szabálytalan vezetők miatt. Vagyis ezeken a helyeken szabályosan közlekedve nem alakulna ki torlódás, de az autósok mégis létrehozzák. Ezt nevezik fantomtorlódásnak.

2024. augusztus 2. – 100,8 kg

Nincs borzasztó téma, ha a történet igaz, és a szöveg egyszerű és őszinte. Továbbá ha a bátorságról és a becsületről szól. Soha ne kérd ki egy másik író véleményét. Az írók versenyeznek. Ha túl szerény vagy, az nem férfias. Ha író vagy, tartsd magad a legjobbnak. A nők ugyanolyan bátrak, mint a férfiak. Lőttél már támadó oroszlánra?

Ezek a mondatok egy Hemingway nevű embertől származnak egy filmből, és felpezsdítették azt az unalmas véremet. Mert el kell, hogy mondjam, orvosnál jártam. A születésnapi úszós kiruccanás megterhelt. Begyulladt a csonthártyám a bal sípcsontomon végig. Nevetséges. A megterheléstől? Azt mondta az orvos, nem ad beutalót szakrendelésre, mert túl nagy a sorban állás. Menjek fizetős dokihoz. Épp tud is egyet, a haverja. Csak néztem, mint ahogy nem emberre néz az ember.

Ma hajnalban ébredtem, nem tudtam aludni. Feküdtem és néztem az eget. Beborult, aztán esett. Dinnyét ettem, barackot. Később begyúrtam egy nagy kenyeret. Pár napja kérdezték, mikor jön a szakácskönyv. Kitérő választ adtam. Nem akartam leírni, hogy mennyire nincs kedvemre ez a világ. A közönségességével. A mocskos szájával. És a folytonos átbaszósdijával. Itt nincs értelme őszintének lenni, bátornak vagy becsületesnek. Sőt, talán még férfinak sem, drága Hemingway! Szakácskönyv? Az arab srác őszinte volt Londonban: I never cook, only eat.

2024. augusztus 5. – 99,6 kg

Ma volt 80 éves édesanyám. Sütöttünk, főztünk, pezsgőt ittunk, ünnepeltünk, virágoztunk, és ha nem is erre az alkalomra, de sikerült szerezni egy rég áhított minőségi citromreszelőt. Meg akarna ilyenkor az ember valami korrekt szöveggel előállni, de hát az érzelmek felülírják a szónoklatot, és inkább az együttlét sugárzik át mindenen, s ami egy naplóban rögzülhet ebből, hogy édesanyámmal 80 éves korában együtt sütöttünk cukkinipogácsát, s ahogy a fiú határozott mozdulatokkal beindítja a konyhai folyamatot, olyan észrevétlenül kerül át a sütés irányítása az anyai kézbe.

Forrás: https://www.jelenkor.net/print/3819/orok-elet-meg-egy-nap