I.

A kanál görbe, a tányér foltos, a pohár csorba.

Felforr és habzik a költővér, akár a must.

Bele lehet inni kétszer ugyanabba a borba?

Mert a folyó nem tűr el hasonló inzultust.

Az vagyok, akivé a versek megírtak engem.

A versszakok összefognak, széthullnom tilos.

Sziget a hullámzó, könyvtárnyi végtelenben,

felborzolt tollú tűzmadár, megfagyott papiros.

Bele lehet írni kétszer ugyanabba a versbe?

Leonardo szakállán félbetört hangjegyek.

Mona Lisa, titkodba kérlek, te vezess be.

Egy megváltó, ki másodszor eljönni restell.

Ujjaidnak végén hintázom, lásd, szenvedek.

A mosolyt újrafestem, de mi lesz a testtel?

II.

Verscafatok a tányérodon.

Halszálka ékezet, szempilla

zárójel, pont, mint körömpiszok,

műkörömnyi rím.

Jóllakik veled a líra, felböfögi

álmos kék szemed. A kávé

fekete tengerén habvitorla.

Kérdőjel, kés, villa, kanális.

Ez az utolsó versszak: több

fogás szükségtelen. Ne legyen

előttük másik istened: köve-

telőznek a betördelt verssorok.

III.

A szélbe szegeket vet a bolond,

s várja, majd kikelnek azok.

Virág serken az ujja rügyéből,

fojtogatják megszentelt halmazok.

Hártyavékony az ég, a merengő

hősnek jól esik a felhőn ülés.

Ingyenteát osztanak és marólúgot,

ott lenn ünnepély lett az elhülyülés.

IV.

Kérdeztem én is a névtelen utazót.

Engedte, hogy átlapozzam üres

jegyzetfüzetét. Nincs már meg a park,

ahol egy padra leültünk, az arcára

sem emlékszem. Csak a döbbenetre,

hogy mindig is ismertük egymást,

és a gesztusra, ahogy átadta helyét.

Azóta a világot járom, és nem tudok

megpihenni. A lapok címoldalán

olvasok arról, amit a nevemben

cselekszik, s hiába naprakészek

álneveim, visszatér hozzám egyre

az elhajított útlevél.

V.

az ágak a törzsre a levelek az ágra

a fénypermet a levelekre és végül

az egész fa a rét közepére a rét meg

a tenyerembe a tenyér a zsebembe

és a szívbe minden de minden vissza

minden áron vissza

hiszen az íz volt előbb s csak aztán a harapás

VI.

Szól a tanár, mit nektek verstanmagvak

meg szólamtagolás, eh, átlagos halandók!

Számotokra egy félkövér jambus vagy

fogcsattogtató krokodaktilus csak humusz.

Julika lírai alkat tőlem pár hexaméterre.

Lövészárkot húz közénk a frontális oktatás.

Adoniszi sorról álmodik, kivárom, míg

egy szabad versláb is meghatja. Időm érték.

VII.

ha valaha is beköltöznél egy versbe

csak a legfontosabb dolgokat vidd magaddal

az örök élet vizét jól hangolt időgépet

ernyőt csiklandó rímesők ellen

füldugót ha túl hangos a ritmus

spongyát a spondeusra száraz vöröst a bacchiusra

és ne lepjen meg a gesztus

ha lebeg-dobol az anapesztus

ha egy szonett utolsó sorából

kiderülne: csakis én ismerlek fel

ebben a tolakodásban

mert vérkörünk ugyanaz