95 év bölcsesség és elhivatottság
avagy Szeberényi Zoltán az irodalom világában

Szeberényi Zoltán irodalomtörténész, egykori egyetemi oktató szeptember 11-én ünnepelte 95. születésnapját. Szellemi frissességgel éli mindennapjait, az életöröm és életigenlés terén igazi példakép. Az idős kor nem jelent számára akadályt abban, hogy az utolsó bakancslistás álmát is megvalósítsa a közeljövőben. A szabadság és a lebegés élményét szeretné megvalósítani, hőlégballonnal felszállni a magasba, új élményeket gyűjtve. A család pedig teljes mellszélességgel támogatja őt abban, hogy ez az álom valóra válhasson. 

Két évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés 93 évesnek lenni. Azt a választ kaptam, hogy nincs felemelő érzés benne, s nem teszi boldogabbá, hogy jóval meghaladta a közép-európai posztkommunista államok férfiainak átlagos életkorát. A „szép“ korban már nehezen találja meg a szépet. Ez nyilván abból is adódik, hogy mozgása mára már erősen korlátozott. „Beletörődéssel veszem tudomásul, hogy a tizedik évtized olyan alagút, amelynek garantáltan nincs másik vége, az utas bent reked valahol az örök sötétségben. A racionálisan gondolkodó embernek azonban el kell fogadnia a halandóság tényét és erőit lehetőleg arra  összpontosítania, hogy méltósággal, bölcs megnyugvással és lelki békébenben várja az élet alaptörvényének beteljesülését. Ehhez a kérlelhetetlen valósághoz igyekszem én is igazodni. Várom,  bár nem óhajtom – pedagógusnyelven szólva – az utolsó kicsengetést.“ 

Szeberényi Zoltán aránylag későn került az olvasás bűvöletébe. Helyette a kor- és sorstársaival minden szabad percüket a Vágdunán töltötték, és saját bevallása szerint „inkább a fiziológiai, mint a betűéhség vetett haza bennünket az estébe nyúló órákban, holtfáradtan, olvasásra már alkalmatlanul. Környezetemben csupán anyám volt olvasó. A rajongók fajtájából. Számára csak egyetlen író létezett: Jókai. Házi „könyvtárunkat“ is csupán néhány Jókai kötet képezte, valamilyen régi sorozat darabjai, súlyos, cikornyás díszítésű, aranyozott fedelű, ódonillatú kötetek.“  Édesanyja gyakran bíztata olvasásra, de nem sok sikerrel. A régies nyelvhasználat, a sok idegen szó, a körülményesen kibontakozó események a kedvét szegték. Tízéves lehetett, amikor döntő fordulat következett be olvasói fejlődésében. „Kezembe került Daniel Defoe: Robinson Crusoe című regényének az ifjúság számára átdolgozott, színes ábrákkal, rajzokkal bőségesen illusztrált változata, címlapján  a szimbólummá emelkedett, kecskebőr ruhába öltözött, marcona emberalakkal. Hosszú évekre kiható találkozás volt ez. A műfaj bűvöletébe estem, hosszú évekig robinzonádokra, kaland- és utazási regényekre vadásztam. Nagy valószínűség szerint ennek a műfaji kötődésnek köszönhető. hogy aránylag későn váltam a komoly irodalom rendszeres és módszeres olvasójává. A tudatosság fokára pedig jószerivel csupán a felnőttség küszöbén túl jutottam.  A főiskolás éveim alatt fedeztem fel – tanáraim, Sas Andor és Turczel Lajos hatására –, hogy az irodalomban a kalandon, az egzotikumon, az izgalmakon kívül más érdekességek és értékek is fellelhetők.“

 Szeberényi Zoltán nem készült kritikusnak, csupán tájékozott, önálló véleménnyel bíró olvasó, felkészült irodalompedagógus akart lenni. Nyitrára, a mai Konstantin Filozófus Egyetemre kerülve azonban minden megváltozott kor- és sorstársa, Dobos László, az Irodalmi Szemle akkori főszerkesztőjének hatására.  „Küldött egy könyvet, Margita Figuli: Három pejló című regényét, hogy írjak róla recenziót. Megtiszteltetésnek vettem, megírtam. Így kezdődött. Ezt követően szorgos figyelője és több-kevesebb rendszerességgel kritikusa lettem a hazai magyar irodalomnak. Nem vagyok jó gazdája munkásságomnak,  nem vezettem személyi bibliográfiát, fogalmam sincs, hogy hány kritikát írtam életemben, biztosan kevesebbet, mint amennyi illett volna, de a négy évtized alatt így is összegyűlt több kötetre való.“ Nem kevesebb, mint négy évtizeden át tanította a huszadik század  magyar irodalmának történetét, főként a két háború közötti időszakot. A kutatói – irodalomtörténészi tevékenységét az előadásokra való felkészülés alapozta meg. Önálló stúdiumként bevezették a csehszlovákiai magyar irodalom történetét, s ennek a tantárgynak kezdettől fogva ő volt az előadója. Megfelelő források híján meg kellett írnia az  irodalmunk történetét, s mivel évtizedeken át  a Madách Könyvkiadó szaklektora volt, szinte az összes megjelenő szépirodalmi mű kéziratát elolvasta, majd véleményezte. „Tudományos kutatói, kritikusi, tankönyvírói és irodalom-népszerűsítői tevékenységem is szinte kizárólag a hazai magyar irodalomra irányult. Szilárd meggyőződésem hogy az irodalom nem öncélú tevékenység, nem pusztán a “lélek fényűzése“, a  kisebbségi helyzetben különösen nem az. Az alkotó szándékától függően az esztétikai-művészeti hatás mellett erősítheti a kisebbségi sorban élők identitását, helyzettudatát, mélyítheti önismeretüket, fejlesztheti öntudatukat, lassíthatja asszimilációjukat, a kérlelhetetlen lemorzsolódást. A mai, főként a fiatalabb olvasók szemében ma már provinciálisnak,  merő maradiságnak tűnik ez az attitűd.“ Szeberényi Zoltán szerint sokan vannak azok, akik a nemzetiségi-kisebbségi irodalmat periférikus jelenségnek tartják, sőt, még a létét is megkérdőjelezik. Büszke arra, hogy, szinte az egész tudományos és irodalmi munkásságoa a (cseh-)szlovákiai magyar irodalom és szellemi-írásbeli kultúra jelenségeire irányult.                                     

Mintegy fél tucat könyve, számos, kötetbe nem sorolt tanulmánya jelent meg irodalmunk témaköréből, de a mai napig hiányérzete van, viszont szívesen és megelégedéssel gondol a Turczel Lajosról, Duba Gyuláról, Ozsvald Árpádról írt kismonográfiákra, valanint a Magyar irodalom Szlovákiában (1945-1999) című két kötetes portréesszé-sorozatra, amelyet a felvidéki magyar irodalom tablószerű kézikönyvének szánt. 

Szeberényi Zoltán a „harmincasok“ nemzedékéhez tartozik, s erről igy nyilatkozott:„Ha az emlékezetem nem csal, én használtam először ezt a kifejezést  egy jubileumi összejövetel alkalmából. A sors becses ajándékának tartom, hogy korban – sorsban  olyan kiváló egyéniségekkel osztozhatom, mint Dobos László, Duba Gyula, Fónod Zoltán, Török Elemér, Veres János. Elmondhatjuk – az elkoptatott közhelyek nyelvén szólva – rosszkor és rossz  helyen születtünk. Nem volt hozzánk kegyes a sors, a történelem. Kamaszkorunkat a háború és a magyar „pokoljárás“ súlyos kataklizmái árnyékolták be, ifjúságunk és  társadalmi beilleszkedésünk a Sas Andor fogalmazta „jégtörő és gyümölcshozó“ február utáni korszakra esett.  Tagadhatatlan, hogy 1948 februárja évszázados nemzetiségi létünk egyik döntő fordulata, a totális megsemmisüléstől mentette meg nemzetiségi kisebbségünket és kultúránkat.  Valóban a hazátlanság és a  jogfosztottság „jegét“ zúzta szét,  megteremtette irodalmunk és  kultúránk újjászületésének, a „harmadvirágzás“ (Fábry) kibontakozásának lehetőségét. Egy ellentmondásos, reményekkel és csüggedéssel teli korban, „fényes szellőktől“ hajtva, „lelkesen és dalolva“, fényes jövővel kecsegtetve kapcsolódtunk be éledező irodalmunkba, vállalva az alapozás, az újraindulás nehézségeit. Máig ható, jóleső érzés, hogy nemzedékem jelentős szerepet töltött be a (cseh-) szlovákiai irodalmi és kulturális életben. A társadalmi elismerés sem maradt el, a Madách-Pososium Könyvkiadó antológiát jelentetett meg a „harmincasok“ tiszteletére Nóék az Ararát tetején címmel, Tőzsér Árpád mély empátiával megírt előszavával. “ 

Szeberényi Zoltán egyetemi oktatóként igyekezett mindig is a  hivatásához és magyarságához méltón élni és cselekedni. Öröm és megelégedés tölti el, hogy részt vehetett több százra tehető magyar szakos és alsó tagozatos tanár szakmai képzésében. A mai napig szeretettel gondol  egykori hallgatóira, és vallja, hogy  „Nincs annál szívderítőbb öröm, mint amikor a tanítvány eredményeiben beéri és meghaladja tanítóját. Nekem ez a sors kegye folytán többszörösen megadatott. Irodalmi-kulturális és tudományos életünk olyan kimagasló képviselőinek szellemi kultúrájához és szakmai fejlődéséhez járulhattam hozzá, mint Bodnár Gyula író-pulicista,  Csáky Károly költő, helytörténész, néprajzkutató, Pongó István, Bárczi Zsófia, Benyovszky Krisztián, Keserű József egyetemi tanárok, Szarka Tamás és Gyula Kossuth-díjas dal- és zeneszerzők. Jó érzés és koromat-bajaimat feledtető öröm, hogy mindannyiukkal baráti viszonyban és kapcsolatban állok, s még van erőm figyelemmel kísérni munkáságukat, számontartani sikereiket. “

 Az egyetemről a múlt század utolsó évében, négy évtizedes szolgálat  után nyugdíjba ment. Ahogy ő fogalmazott, „testileg és lelkileg megfáradva“, ugyanis megviselték az utolsó másfél évtized személyi-intézményi-társadalmi eseményei. Megviselte az igaztalan és ízléstelen hadjárat, amit a halott Fábry műve és hagyatéka miatt volt kénytelen megélni. „A „nincs szlovákiai magyar irodalom“– jelszót harsogták, újból feltalálva a csőben a lyukat.  Úgy véltem, hogy a látszat, az elterelő manőverek, a fénylő retorika ellenére,  lényegében érdemleges esztikai érvek és indokok nélküli pozóció- és presztízsharc folyik, amiben nem kívántam részt venni.“

A 95 év bölcsessége és ereje inspiráló lehet mindannyiunk számára. Szeberényi Zoltán, mint a magas kort megért emberek általában, jórészt emlékeiben éli mindennapjait, vagy a gondolataiban sáncolja el magát.  Sok időt tölt el a számítógép, vagyis a modern kor bűvös kockája előtt, többek között ismeretterjesztő filmeket nézegetve az interneten. A légballonozás élményéhez pedig kívánom, hogy egészségben, derűben folytatódjon tovább a kaland!