Fellinger Károly: Forrásláp
A rendkívül termékeny költő újabb fontos kötete a Forrásláp. Benne a tőle megszokott lírai színekkel, ám számos új vonással.
A korábbi értékek közé sorolhatjuk azokat a verseit, amelyekben képzőművészeti alkotásokat illusztrál a szó erejével. Persze az esetek többségében több ez, mint illusztráció, hiszen önállósulnak a szövegek, ám kétségtelen, hogy a kép vagy a szobor a „szülőjük”. Az újdonság erejével hat ugyanakkor a kötet gerincét kitevő, a kötetcímet magán viselő ciklus, a maga rendkívül gazdag anyagával, formai sokszínűségével.
Lőrincz P. Gabriella írja a hátlapon levő ajánlásban: „…Ez a kötet nem hagy kérdéseket, felteszi ugyan, de meg is válaszolja. Nincsenek lezáratlan történetek. Az utazás biztos, a megérkezésről magunk döntünk, a vers megtette a dolgát, a többi ránk van bízva.” Így igaz, és ebben az is benne van, hogy mégiscsak szükségesek a válaszok. S az utazás így lesz izgalmas, persze szellemi értelemben.
Különös aktualitást ad az a tény, hogy előbb ukrán, majd orosz festők művei jelentik az alapot, sugallván, hogy a művészetet nem szükséges összekevernünk a politikával, és a szörnyű, értelmetlen háborúval. Pontosabban a költő háborúellenessége ebben a közegben is egyértelmű. „..kiégett ház ágya mellett / megállott egy röpke percre, / szétlőtt tükör cserepein // nem vezet út már semerre…” – olvassuk a kötetnyitó drámai hangú versben, a Csendélet halottakkal soraiban. Erős kezdés, erős hangütés, és ez adja meg az alaphangot. Nem gondolhatunk másra, mint a béke óhajtására. A költő pedig nem üres szólamokkal hazudja a békevágyat, hanem az igaz szó erejével mutatja be a szörnyű valóságot, leplezi le a gyilkosokat, és fejezi ki egyértelmű állásfoglalását. Miként jeles elődei tették minden korban, cáfolván az ősi tételt a múzsák hallgatásáról.
Ennek a jegyében születhettek meg a szembenálló népek nem szembenálló művészetéről olvasható versek. Mint ahogy a „forrásláp” is szimbolizálja a felszínre törő réteget vagy éppen a mocsarat. Bege Magdolna borítóterve egy mély kutat hoz elénk, benne sötétség, s a fenekét sem látjuk. És mindent ellep a szürkeség… Ám mégis érzékelteti, hogy akarat és fölfelé törekvés jellemzi ezt a környezetet. A vizualitás puritánságával. Összhangban ezzel a szöveg pattogása, keménysége, érzékletes képeinek varázsa.
Ezek az értékek „beszivárognak” az ukrán és orosz festőket megidéző versek világába is. A költő szinte láttatja a vizuális élményt ott, ahol épp a kép nincs jelen. Mozdulatok, hangulatok, táj, portrék. Megfigyelhetjük, hogy az orosz tárgyú képeken több a békesség. Legalábbis nem a háború az uralkodó, bár akad kivétel is. „Koponyák, / fejetlenül és hanyagul / egy halomba hányva, / egyenesen a halál / torkából…” (Vaszilij Vasziljevics Verescsagin: A háború apoteózisa, 1871) A kép bizony a borzalomról szól: koponyakupaccal, éhes varjakkal a kék ég alatt. Fellinger néhány szóval varázsolja elénk a lényeget. Másutt megjeleníti a szakralitást, a természetet, az embert.
S a kötet nagy vállalkozása mintegy hetven oldalon a már említett ciklus. Egybefüggő versbeszédként, mozaikok összességeként, miniatűrök sokaságaként. Vannak benne önéletrajzi mozzanatok, hétköznapi elemek, amelyeket fölemeli a szöveg. Mint korábban is, prózai, epikai sajátosságokkal. A mindent elmondani szándék jeleivel. Fontosak benne az emlékezés mozzanatai, a múlt elemeinek kiszűrésével. Egy jellegzetes mozzanat: „…A ledózerolt szülői / ház padlását / egy életre megőrzi szemem…” Ez az a helyzet, amelyben van hova nyúlnia az emlékezőnek. A felvidéki magyarság hű követének. Akinek természetesen „vérében van a szabadság”. Ezt a művet verses önéletrajznak is tarthatjuk, és nem mellesleg korrajznak. Fellinger személyes emlékei és élménye részét képezik tágabb közösségének. Képi világa érzékletes, lírai eszközei sokszínűek. Az olvasó arra is gondolhat, egy monodráma lehetőségeit kínálja föl ez a mű. Többek között az önvizsgálat látható jegyei okán. Nincs benne bőbeszédűség, sokkal inkább a tömörítés jellemzi. Találunk benne visszatérő motívumokat is, de ezek a fő vonalat erősítik. Az emberi létezés értelmét így ragadja meg: „…Istenbe belenőtt a nemlét, / mint a gyümölcsfába / a madzag, / amivel kikötötték a karóhoz, / a karóhoz, / ami Jézus keresztjének a / mellékterméke, / nem hagyták eltüzelni / a jóravaló ácsok…” S ezzel szemben megénekli a múlt és a jelen borzalmait, Nérótól napjainkig.
A további ciklusok is a szerves folytatás jegyében születtek. A régebbi és az újabb színek együttes jelenléte sokadszor győzi meg az olvasót Fellinger Károly lírájának minőségéről. Az „igazságra vagyunk ítélve” – mondja hitelesen.
(Irodalmi Jelen, 2024.)
Megjelent az Opus 2025/5-ös számában