A megfoghatatlanság csapdája

Folyvást elengedem a kezed, 
hogy aztán újra, meg újra, megfoghassam,
hogy ujjaink táncolva, szorosan egymásba fonódjanak.
Mint ahogy kell az éj, hogy napkelte legyen,
mint ahogy kell az íztelen, hogy becsüljem az ízeset,
a sósat, az édeset, úgy kell a hiány,
hogy megérezzem a teljességet, a melegséget,
hogy végre forrjon a vérem.

Csendre vágyom,
hogy meghalljam, amit csak én hallhatok,
hogy meglássam, amit csak én láthatok,
hogy megérezzem, amit csak én érezhetek.
A ház melletti gyönyörű nagy nyírfán egy héja vijjog,
miközben én, magamnak hiányzom,
magamnak vagyok sehol,
magamnak bujkálok, a ragaszkodásaim, 
a fájdalmas gondolataim elől.

A zene segít, a zene felemel,
összeköti a képzeletbelit a valódival,
a félelmet a bátorsággal, a feketét a fehérrel,
összeköti a múlt emlékeit, a jövő sejtelmes képeivel,
összeköti az egymásba illő kezeket.

Folyvást elengedem vágyaimat,
hogy aztán újra, meg újra megéljem,
lelkem titkos rekeszében a felfoghatatlan gyönyört,
a világ rejtett szeretetét, Isten kinyilatkoztatott ígéretét. 

Megjelent az Opus 2025/5-ös számában