Minden pestis
Kívánhatod-e szeretteid vesztét, mikor a hajnal vérszínűre vált
és a füst úgy csap fel a hegyek fölé, mint teuton keresztesek zászlója,
kik rezzenéstelen ölnek meg asszonyt és gyermeket.
Ó, mennyi fájdalom lobog a fáklyákkal, mennyi kapkodó jaj ver
visszhangot benned a kövek között dideregve,
hol az éj még a szerelmet is fekete páncélba kényszeríti.
Eltemeted-e majd magadba, földbe a fájdalmat, hogy némaságod
szent legyen, titok, a templom árnyéka, hol a gyermek szíve dobog,
és te, nehogy meghallják, kik zsákmányt keresnek egyre, suttogva imádkozol?
Rablás és fosztogatás ez, láthatod, a hosszú völgyekben bölények,
a templom falán tatárok, kelmék… Itt erődtemplomok őrzik a félelmet,
és freskókban a remény: György szinte a falból is kilépne már,
de odakint más sárkány tombol, a neve: vallásháború.
Eltemeted-e majd magadba, földbe ezeket mind, hogy hová álltál, a sárga kelméket,
kinek az oldalára, mikor gyermeket rejtegettél a suhogó éj elől? Kire bízhatnád
üdvösségét a te hited szerint? Mikor csak a szabad út felé kapkod,
akár a medve, a szarvas a félelem-űzte fénylő Hold alatt?
Honnan villan az esküvő! a menyasszony maga-varrta ruhája kínai selyem
zsákszövetre dolgozva, mint a Nap darabja, dicsőség, és most két rabló kézből
hull a délelőttre, hogy hajnal óta gyulladnak sorra a házak,
a templom füstölgő fáklya, megint elhal az ünnepi ének,
és ez a sárga selyem Nap nyugatról kel fel!
Füstté vált a csók, a lobogó gyertya összerogyott a viasz könnyeiben.
Kemény üdvösség, de meddig ridegülhet benned az anya?
Hova lesz ez a kezeid-varrta feltámadásos ruha is,
lesz-e belőle úrvacsora terítője, szószék nemes karzatának dísze?
Lásd, minden pestis. Felbukkan újra és újra. Árnyék, nem ismer időt.
A rablás patkány, utat talál magának, füst, mely fölszivárog
a tisztaszobákba, ahol már nevek sincsenek, se pohár bor,
vendégváró virágok, csak halottnak öltözött csecsemők, sorvadó anyák.
Tehetsz bármit. A halál most is arctalan marad. Nincsen keresztelés.
Üdvösség? – A város puszta mészbe vetett testek halma.
A nagyságos asszony fohásza torpan, „Venné el inkább az Isten…” – majd elakad.
De eltemeted-e majd magadba, földbe az ismerős freskók riadalmát?
Feszélyeznek-e téged, aki megélte, hogy a hűség nem élet, hanem átlépés –
Kívánhatod-e szeretteid halálát?
Kebele patak az „Ásás”
A tompa, szorító sajgás hirtelen
érkezett. A sebességből kivette,
de járó motorral lazán
gurulni engedte a Skodát,
át a vasbeton hídon, egy kicsit
jobbra tartva az „Ásás” fölött –
Kebele patak – villant föl
előtte váratlanul a hivatalos név
egy térkép halványkék betűsorában.
Nem kapkodott, előkotorta a gyógyszert
a nyelve alá, hogy tegye, persze
leesett, lecsúszott a combján
megpattant és eltűnt a bal lábfején
a szandál bőrnyelve mögött.
Másikra meg nem maradt idő.
Ezt később megtalálták.
Igen, ahogy utána kapott, az ujjai
már-már elérhették volna –, talán eközben
bukott a kormánykerékre.
A motor még akkor is
járt, amikor valaki izzadt arccal beszólt
a nyitott ablakon át,
Mi történt magával? Rosszul van?