Ha apa ellen kellett, össze tudtunk fogni. Hiába mutatta meg, mit csináljunk a kertben, amint nem figyelt, elszaladtunk és elbújtunk hátul a farakás mögött. Aztán amikor sokáig nem jött, elindultunk kideríteni hol marad. Ő sem a kertben dolgozott, a diófa mögül láttuk a konyha ablakán át, hogy bent ül az asztalnál. Visszafojtott lélegzettel lopództunk egészen az ajtóig, plafonig tekert hangerőn bömbölt a rádió, így nem volt nehéz dolgunk. Addigra apának már se híre se hamva, közben a szivattyú is hangosan zúgni kezdett. Sejtettük, hogy a spájzban lehet. Hirtelen és durván csaptunk le a kilincsre, belökve az ajtót, lélegzetvisszafojtva várva, reagál-e. Semmi. Úgy tett, mintha nem ott volna. Akkor torkunk szakadtából ordítani kezdtünk, hogy „lesi- lesi az üveg alját”. Anya szokta mondani, amikor apa kimegy a kertbe, aztán még sincs ott, hogy „valahol megint az üveg alját lesi”, mi meg eltanultuk. 

„Lesi-lesi az üveg alját!” – harmadszorra mozdult valami a spájzban a halomra aggatott itthoni kabátok között, azon nyomban nyerítve kirohantunk. Ő, meg utánunk, még kiabált is mellé.

Szóval egész délután, amíg vártuk, hogy anya hazajöjjön és vacsorázhassunk, lesi-lesit játszottunk. Olyan is volt már, hogy apa megunta, hogy ránk vigyázzon és nap közben lefeküdt. Ilyenkor az első néhány alkalommal még úgy tett, mintha nem hallaná, ahogy berontunk a hálószobába, aztán egyszeriben úgy ugrott ki az ágyból, mint a villám…

Egy idő után most is unalmassá vált a megszokott forgatókönyv, ezért kitaláltam, hogy csak Anna fog bemenni, kicsalogatja apát, én meg csapdát állítok neki és közösen elkapjuk. Megkötözve adjuk át anyának, aki így jól elverheti – egy ideje ígérgeti már neki. Anna lesz a csali, őt úgysem bántaná. Nem volt más dolga, mint addig kiabálni, hogy „lesi-lesi az üveg alját”, amíg tényleg ki nem rohan a házból. Akkor én a satupadhoz erősített vontatókötelet, amit a rossz autónk hátuljából szedtem ki, hirtelen meghúzom és Anna megmenekül, apa meg belegabalyodik. Mindig volt egy rossz és egy jó autónk is, a rosszban általában a kutyák laktak, de ez most nem fontos. 

Hosszú percekig vártam a diófa tövében, kötéllel a kezemben, de nem történt semmi. Aztán kirohant Anna, apa meg utána, – soha nem láttam még úgy futni, pedig nem első eset. Amint a húgom túljutott a csapdán, nekigyürkőztem a kötélnek. Megfeszült a satupad lába és a diófa törzse közt, apa lába meg rendesen beleakadt, olyan lendülettel gázolt bele, hogy engem is elrántott, ha el nem engedem, fejjel ugrok neki a fa tövében levert virágtartónak. Ő meglepetésében egyenesen előre vágódott. A kezét az arca elé kapta, de térddel ráesett a padlásra vezető lépcső sarkára. Pedig én tudtam, tisztán emlékszem, hogy biztos voltam benne: apa észre fogja venni a kötelet és úgyis átugorja majd. Már arra is felkészültem, hogy aztán engem fog kergetni, megint végig az utcán, de nem. Elesett és úgy beverte a térdét meg a könyökét, hogy összegörnyedve jajgatni, aztán sírni kezdett. Anna kővé váltan meredt rá, úgy, ahogy megállt a kút tövében, aztán rám függesztette megriadt tekintetét, hogy most akkor sikerült-e csapdába ejteni, megkötözzük-e? – de már potyogtak a könnyek a szeméből. Engem meg már az sem érdekelt, ha apa elver mindjárt utána. Odaszaladtam és ráborultam a hátára, utánam Anna; átöleltük a nyakát, hogy ne fájjon neki annyira a térde és a könyöke. Még nála is keservesebben sírtunk, mintha azzal jóvá tehetnénk. Anna elalvás előtt árulta csak el, hogy apa nem a lesi-lesi miatt szaladt ki, hanem azért, mert azt mondta neki, hogy fel akartam mászni hátul a farakásra, de rám borult az egész és egyedül nem tud kihúzni alóla. „Nagyon jó ötlet …” – vágtam rá hirtelen. Akartam még folytatni, hogy… de összeszorult a torkom, nem jött ki rajta több hang és aznap este már Anna is csendben maradt.