Kritika Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem c. regényének színpadi adaptációjához

2026-04-01

Költő, kritikus és szerkesztő, többszörös irodalmi díjas szerző, aki nemcsak a kortárs magyar líra, de a próza területének is jelentős alakja. Eredeti nevén B. Kiss Dénes, aki 2018-ban több már akkorra híressé vált verseskötete megjelenése után publikálta élete első regényét Akik már nem leszünk sosem címmel. Ez egy több idősíkon futó történet, melyben követve a főhősök életének egy-egy kiragadott periódusát bemutatja a múlt és a személyes emlékezet hatását, annak ránk nehezedő súlyával együtt. A középpontban Lente Bálint áll, aki felnőttként egy régi barát esküvője okán visszatér szülővárosába, ahol régi kapcsolatok, elfojtott emlékek és egy titokzatos magnókazetta révén szembesül saját múltjával. A kazetta egy 1986-os történetet őriz, amely egy vastüdőhöz kötött beteg visszaemlékezése az 1956-os eseményekre – psszt, megsúgom, hogy végül az is kiderül, hogy ezek a múltbeli történések szorosan összefonódnak Bálint családjával. A regény fő témája röviden az, hogy a régmúlt feldolgozatlan traumái hogyan hatnak mindnyájunk jelenére, és hogy az ember identitását mennyire alakítják azok a történetek, amelyeket megismer, eltitkol vagy éppen elveszít.

Az előadás létrejötte két ifjú titán, Barna Zsombor színész és bábszínész (a Budapesti Bábszínház társulatának tagja), valamint Dékány Barnabás szabadúszó színész és rendező érdeme. Különös, már-már regényszerű leírásossággal bontják ki ezt a világot, ahol igazából a történet nem hagyományos cselekményen keresztül, hanem apró részletek, hangulatok és emléktöredékek egymásra rétegződése mentén áll össze. A színpadi megoldások minimalista eszköztárral dolgoznak ugyan, de ezek a legkevésbé sem generálnak bennünk hiányérzetet: mindössze egy asztal és egy elsősegélyláda a színészi kellékek, mégis ezekből a tárgyakból felépül egy teljes univerzum. Ez a rendezés egyik legeredetibb eleme, hogy az egyes szerepek gesztusokra és tárgyakra oszlanak fel, esszenciális elemeikre bomlanak. A karakterek nem hagyományos módon, nem hús-vér szereplőkként jelennek meg, így válhat egy orvosi gumikesztyűból doktornő, míg a főorvost egy fecskendő jelképezi. Ez a megoldás tudva azt, hogy Barna Zsombor bábszínész szakon szerzett diplomát nem meglepő ugyan, mégis egyszerre roppant kreatív és intenzíven fókuszteremtő, hiszen figyelmünk ezáltal a mozdulatokra, az apró rezdülésekre és az ezekhez társított jelentésekre irányul. A tárgyak így valóban karakterekké válnak, saját jelenléttel és dramaturgiai súllyal.

Témájából adódóan a szöveg bővelkedik orvosi szakszavakban is, melyek tovább erősítik ezt a világot, hideg, tárgyilagos réteget adva az egyébként mélyen személyes és érzelmi történethez. Különösen erős szimbólum a fémdoboz, amely a vastüdőt imitálja. Egyidejűleg konkrét és metaforikus, bezártságot, kiszolgáltatottságot és az élet törékenységét juttatja eszünkbe.

Különösen erős képként hat, hogy a cím és a regényben szereplő – és a színpadon is megjelenített – fali festmény címe egybecseng. Ám ki kell emeljen azonban, hogy a kivitelezett valóság színterén ez egy tükör, s benne a közönség saját magát láthatta viszont. Ez a gesztus mintegy bevonja a nézőt a történetbe, kitágítja az értelmezési tartományt. Arra késztet, hogy felismerjük: a színpadon megjelenő hangulatok és érzelmek nem csupán ennek a specifikus történetnek a részei, hanem mindannyiunk hétköznapi tapasztalata is, kísérteteink, amik bármely nap bármelyik percében váratlanul a felszínre kerülhetnek átértékelésre késztetve és beárnyékolva minket.

Az egyszemélyes darabban a művész a bűntudat, az elhallgatott titkok és a múlt kísértő jelenlétének kérdéseit járja körül. A lezáratlan, folyamatosan visszatérő, feldolgozatlan tapasztalatokat, amelyek a jelen történéseit is közvetett módon, akaratunk ellenére meghatározzák.

Végső soron az előadás nem ad feloldozást, nem kínál könnyű válaszokat arra, hogyan lehet együtt élni a múlt súlyával, csupán finoman és észrevétlenül emlékeztet arra, hogy nincs is menekvés előle. Éppen ez benne a legigazabb.

Az idő valóban precízen szed szét bennünket: rétegekre, emlékekre, kimondott és elhallgatott történetekre. De ezekből a darabokból állunk össze újra és újra. És miközben a színpad elsötétül, ott maradunk csendben önmagunkkal és a felismeréssel, hogy amit láttunk, az nem valaki más története volt, hanem a sajátunk.

Fekete Tünde