2026-01-08

Három a magyar igazság

Bár jómagam még nem vizsgáltam meg személyesen ennek a népcsoportnak az életmódját, de eljutott hozzám a hír, hogy a Proxima Kentaurin élnek olyan lények, a földi Velociraptorokhoz hasonlatos fejű, lólábakon járó Raptaurok, akiknek nem létezik világokon innen és túl ínycsiklandozóbb eledel, mint a földi macskák. Miközben Nessthor jól érzékelhető összpontosítással kapkodta tekintetét a Macskétám monitorjai közt, úgy feszengtem, mint egy kiscica a Raptaurok ketrecében. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mennyi időbe telik leleplezni azt, hogy nagy valószínűséggel én is fontos fogaskerék vagyok a gépezetben, mely a jelenlegi kalamajkát a Földre szabadította… A lelkemet fojtogató bűntudat cselekvésre ösztökélt. Épp indítványozni akartam, hogy folytassuk amit már elkezdtünk, és nem mellesleg kissé elrontottunk, amikor láttam, hogy Nessthor is hasonlóképpen gondolkodik. Épp betáplálta a Mátyás király udvarában anomáliarohamot kapot muri adatait, hogy követhessük a meghasadt teste maga után hagyott színkódolt energetikai jelét, amikor Nessthor öklével széke karfájára csapott.

A sikolyszerű nyikordulással összekapcsolódó éles csattanástól ijedtemben majdnem a padlóra estem. Szerencsére kutatótársam nem adta jelét, hogy észlelte volna zaklatott idegállapotomat. Úgy tűnt, túlságosan lefoglalják őt az esettel összefüggő problémák és saját dühe.

– Hát… – morogta maga elé Nessthor. – Hét darab muri, azaz Multidimenzionális Rendcsináló Izé szökött el. Könnyű is lehetne az egész, ha azok a tehetetlenek az Akadémián nem pánikolnának. Nézd! – nyitott meg az egyik monitoron egy temporális térképet, melyen feltűnő, színes vonalak cikáztak. – A murik a típusuk alapján színkódoltak. – Nem mertem rávágni, hogy tudom, csak némán bólintottam. – A testük árnyalata alapján lekövethető energianyalábokat hagynak maguk után a haladásuk útvonalán. Annyi lenne csak a dolgunk, hogy kövessük az útjukat. Hét bevetés, hét siker, kész! Ennyi volna, de persze nem lehet ilyen egyszerű, ha inkompetens a háttérből irányitó műveleti egység. Ahelyett, hogy minket, akik itt vagyunk a Föld téridejének ideális zónájában, hagynának nyugodtan dolgozni, ide küldenek további csapatokat.

Egy gombnyomással szürke X-eket jelenített meg a térképen. Az egyik jel szivárványviharszerű kavargást indított el egy adott ponton.

– Marhák. Esetlen, életképtelen szürkemarhák – sziszegte Nessthor.

– Most mit is látunk? – csúszott ki a számon, s csak reménykedtem, hogy nem válok a kérdésem felfedte tudatlanságom által Nessthor haragjának célpontjává. Megkönnyebbülésemre csak egy megvető pillantás volt a jussom, mielőtt útitársam ismét a villogó monitorok felé fordította minden figyelmét.

– Azok a barmok elriasztották az egy helyre verődött murikat. Pedig hat darab muri ugyanazon a helyen tartózkodott! Amikor lerohanták őket, a támadás vagy menekülés ösztöne kínálta lehetőségekből azok a lények a menekülést választották. Látod? – mutatott a kavargó csíkokra. – Időkön és helyeken cikáznak. Képesek a temporális teleportálásra, igy nem csak térben, de időben is szökellnek. Ahelyett – dörgölte meg halántékát –, hogy odamehettem volna a MUFAT-tal, és befoghattam volna őket…

– Mufat? – újfent nem bírtam megállni, hogy hangot ne adjak értetlenségemnek.

– MUriFogásra Alkalmas Tároló! Röviden: MUFAT – vágta rá Nessthor, majd következő szavaival rám szabadította a döbbenet hullámát. – Wexterstein prof küldte.

– A börtönből? – habogtam szinte fuldokolva. Minden hírportálunk azzal van tele, hogy letartóztatták.

– Az Akadémia Fegyelmi Bizottsága nem börtön! – csattant fel az útitársam. – Balul sült el a kísérlete. Majd tisztázódik minden!

– Tudom, hogy elfogult vagy, mert a kísérőtanárod meg a támogatód, de… – kezdtem bele magyarázkodásomba, de Nessthor a szavamba vágott.

– Édesmindegy, hogy én mit gondolok szubjektív szempontból. Hozott egy felelőtlen döntést, de attól még nagy koponya. És azonnal belekezdett a kríziskezelésbe, amint tudatosította, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Elküldte nekem a leghatásosabb murifogó csapdát, meg egy nemrégiben kifejlesztett, kísérleti stádiumban levő TEMU-t is, temporális muskétát, azaz időpisztolyt. Bízik bennem, mert tudja, hogy megoldok mindent.

– Szóval azért is vetetted rá magad ilyen hévvel a feladatra, mert meg akarod menteni a mentorodat? – arra számítottam, hogy a kérdésem könnyen fokozhatja Nessthor dühét, de ő csak megvonta a vállát.

– Ez is benne van… Lehet… de elsősorban az dühítő és furcsa, hogy a bűnbakkeresés és büntetésvégrehajtás ügyesebben megy az akadémiaiaknak, mint a kríziskezelés. Neked nem furcsa, hogy a murik megalkotóját és legfőbb szakértőjét ahelyett, hogy bevonnák a kis kedvencei megfékezésébe, kivonják a… Mi a…?! – kerekedtek el Nessthor szemei. 

Nessthort és engem ritmikusan pulzáló, vörös fény árasztott el. Macskétám fedélzetének minden monitorja hevesen villogott, s elsődleges prioritás jelével ellátott üzenet érkezett minden kommunikációs csatornánkra. Útitársam már megint gyorsabban reagált nálam. Dühödt morgással – mondom én, hogy inkompetens ködjötünök gyülekezete! – már át is állította járművünk irányítását gépi vezérlésről manuálisra, és száguldani kezdtünk az üzenetben megadott téridő koordináták által megjelölt kimentési pont felé.

– Az üzenetben csak annyi szerepel, hogy az alfa kríziselhárító csapat került vészhelyzetbe – kapcsoltam be fürgén a biztonsági övemet. – Van sejtésed róla, kikről lehet szó? 

– Biztos valami túlfavorizált akadémiai nyalizók… alfa kríziselhárító csapat… Na, persze! A saját butaságukat kellene elhárítaniuk azelőtt, hogy fontos ügyekbe ártják magukat! – hadarta Nessthor. – Majd meglátjuk, melyik „zseniális” iskolatársaunk szerencsétlenkedik, amikor felszedjük őket. Annyi biztos, hogy a murik ügyében jöttek. Wexterstein profnak csak elméletei voltak, miért, de azok a lények szeretik a nedves, mocsaras helyeket. Nem csoda, hogy a Gellérthegytől a Balatonhoz húzódtak. Ott riasztották el őket ezek a…

Hálát adtam a józan eszemnek és túlélő ösztönömnek, hogy bekattintottam az ülésem szíjait, ugyanis Nessthor olyan hirtelen fékezett le, hogy az óvintézkedések híján biztosan előrerepültem volna, és lefejeltem volna rakétám irányitóberendezéseinek valamelyikét.

– Azt a meteoritviharba oltott galaktikus jégverést beléjük! – hüledezett útitársam. – Ezek felgyújtották a járművüket!

Érzékeltem, hogy Macskétám falai megremegnek az iszonyatos látványtól. Ösztönösen ugrottam fel és kezdtem nyugtatólag simogatni járművem belső borítását, miközben nem bírtam levenni a szememet az elém táruló látványról. Az Akadémia lelepleződést megelőző protokollja alapján a vízparton mesterséges köd gomolygott, de az sem fedte el teljesen a rémületes jelenetet. A lángoló űrjármű űrhajó- és állatforma közt vibrálva vergődött haláltusája közben. Mielőtt Nessthor egy kallantyú lenyomásával blokkolta a Macskéta hallását, egy pillanatig eljutott hozzánk a pórul járt járműből áradó, mechanikus zörejekkel vegyített kínteljes hörgés.

– Ez Sámson űrkaméleonja – közölte Nessthor. Hangja tompa volt a döbbenettől. – Dynával osztották párba, és ő nem menthetetlenül hülye, szóval nem értem, miért nem csinálnak valamit!

Épp elárasztott a riadalom, hogy a vészjelzést leadó két kutató, akiket iskolai életemben olyan ritka dolognak számító jó ismerősök, sőt majdnem barátok kategóriájába soroltam a fejemben, talán bent ragadtak a hajóban, amikor megláttam földre kuporodott párosukat. A szomszédos dimenzió Mars bolygójáról származó, vörös bőrű, fején hegyes szarvakat viselő lány úgy nézett ki, mint egy ördögfióka, aki egy zokogó, űrruhás férfit ölelget a nádasban. Mielőtt alaposabban felmérhettem volna a páros állapotát, az ülése karfájára csapó Nessthor elvonta a figyelmemet.

– Ha az én hajómmal utaznánk, már rég megoldottam volna a helyzetet, de a macskétádat nincs jogom veszélyeztetni.

Mielőtt bármit is szólhattam volna, járművem hirtelen megszüntette a görcsös némaságot, mellyel Nessthor iránti unszimpátiáját eddig kifejezte. A hangszórókból sürgető női hang förmedt rá útitársamra:

– Se gyávább, se gyengébb nem vagyok, mint a kutyatragacsod! Ha van valami ötleted, hogyan mentsük meg a kaméleonsiklót, azonnal cselekedj, vagy kikatapultállak az éterbe, te kis szerencsétlen!

Újabb meglepetésemre Nessthor nem vesztegette az időt felesleges szócsatákra. Riadt kiáltással csimpaszkodtam a székem háttámlájába, mikor az útitársam teljes gőzzel száguldani kezdett az űrhajómmal a haldokló jármű felé.

– Manuális szállítókarokat karmokkal együtt kibocsátani! – kiáltotta Nessthor, mire hajóm is meglepetéssel szolgált. A jármű talaját reszketésre kényszerítő nyikorgó zúgás arról árulkodott, hogy minden ellenvetés nélkül engedelmeskedett. Éles sziszegés jelezte, hogy a Macskéta a terv részletes kifejtése nélkül is megértette azt, és már folyamatban is léptette a következő feladat elvégzését, mire Nessthor szóban felszólította rá. – A hűtőfolyadékodból eressz annyit a markolólábaidra, hogy a saját biztonságodat és működési teljesítményedet ne veszélyeztesd! Aztán emel és ereszt! Világos?

– Kapcsolódás hét másodperc múlva… – felelte a hajóm, majd száguldás közben is nyugodt hangon számolt vissza. Én ezzel szemben egy cseppet sem voltam nyugodt, ugyanis úgy suhantunk a kaméleonsikló felé, mintha azzal akartuk volna tetézni a baját, hogy el is gázoljuk.

A becsapódást fémes csikorgás, zsarátnok- és szikraeső kísérte. Rándulás következett, majd közeledni kezdett a Balaton vize. Egy gyors fordulás, és szaltószerű manőver közben kicsúszott az ujjaim közül az ülésem szintetikus űrbőr borítása. Csak azt éreztem, hogy zuhanok, majd fájdalom mart a fejembe. Aztán elsötétült előttem a világ.

*

Arra ébredtem, hogy a hullaszerűen sápadt, könnyes szemű Bruce Willis ölelget engem olyan hévvel, hogy alig kapok levegőt.

– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – hadarta az akcióhős torokhangú morrantásokkal vegyítve hálálkodását.

– Engem meg ne merj ölelni, Sámson, mert úgy megrúglak, hogy te is kipróbálod, milyen a földi középkorban a Balatonban landolni – kiáltotta Nessthor, amikor a mellőlem talpra szökkenő kutató hálálkodásának új célpontjává vált.

– Ne légy rá zabos, Nessy! – dorgálta meg útitársamat Dyna, miközben a számba tömött egy gyógyító nanorobotokat összesűrítő szopogatótablettát.

A mikroszkopikus elsősegély részecskék hatása gyors volt és célirányos. Szédülésem és hányingerem azonnal rohamosan csökkent, és olyannyira kitisztult a tudatom, hogy még egy gunyoros megjegyzés is kitelt tőlem Sámson emberi arcválasztásáról.

– Azt értem, hogy nem szívesen mutogatod az űrhüllő képedet, de miért pont Bruce Willis?

– Azt gondolta – felelt a szaturnuszi reptilián kollégája helyett Dyna, miközben sebforrasztó hiperfertőtlenítőt kent szétnyílt homlokomra –, hogy egy veszedelmes bevetéshez kiváltképpen illik a kedvenc akcióhőse fizimiskája.

– Szánalmas, hogy még mindig nem tudja elfogadni a valódi alakját – jegyezte meg Nessthor, de a vigyorgó Willis arcú szaturnuszi elengedte a füle mellett a kritikát. Lelkendező monológja közben lágyan simogatta a sebesülésektől labrador méretű kaméleonná zsugorodott, halkan nyögdécselő űrsiklóját.

– El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha egy kevésbé önfeláldozó páros talál ránk! Hősök vagytok, srácok, valódi hősök! Sose voltam oda érted, Nessthor… és a macskákra is a Proxima-i rokonaimnak hála, eddig főként kajaként tekintettem, de életemben nem tévedtem még ekkorát. Trony, a cicád egy igazi csodajárgány, te meg, Nessthor egy igazi Herkules vagy, egy űrodüsszeusz. Leleményes, erős, bátor! Hihe…

– Hagyd már abba, te csökött gyík! – förmedt rá évfolyamtársunkra Nessthor, miáltal saját szememmel láthattam, milyen arcot vágna a huszonegyedik század földijeinek hősikonja, ha telibe találna nála egy sértés. – Csak eloltottuk a tüzet azzal, hogy belehajítottuk a masinádat a Balatonba. Ennyi! Inkább azt mondjátok el, mi a csodát műveltetek, hogy így elszabadult a pokol… öhm… – Nessthor megköszörülte a torkát, mikor meglátta, hogy utolsó szavától Dyna vörös bőre úgy fénylik fel, mintha parázs izzott volna fel az ereiben.

– Bocsi, nem úgy értettem. Csak azt akartam kifejezni, hogy jó kis felfordulást csináltatok. Mi történt?

Köztudott tény volt, hogy Dyna-nak azért kellett dupla annyit gürcölnie, hogy teljes értékű kutatótanoncként kezeljék, mert a bátyját kicsapták az Akadémiáról. Állítólag azért, mert a vörös bőrével meg a szarvaival jelent meg egy földi helyszínen, és a bolygószerte elterjedt sátánista szekták eredetévé vált. Tudvalevő volt, hogy Dyna előtt nem ildomos olyanokat mondani, hogy „Az ördög vigye el!” meg a „Pokolba!”. Kételkedtem benne, hogy hajlandó lesz a bizalmába fogadni minket a történtekkel kapcsolatban, de megkönnyebbülésemre összeszorított öklei ellazítása, és egy mély sóhaj után a lány bőre ismét egyszínű vörössé vált, és beszélni kezdett:

– Kihirdették, hogy a murik elszabadultak, nekem meg egyből az jutott eszembe, hogy Wexterstein professzor nagy bajban lehet. Tartozom neki, ugyanis miatta maradhattam az Akadémián, szóval, rögtön ide repültünk. Alig ereszkedtünk a földfelszín közelébe, azok a kis szőrcsomók megvadultak és menekülni kezdtek. Csak egy maradt mozdulatlanul a tóparton.

– Az egyik muri támadott rátok tűzviharral? – csúszott ki a számon a kérdés döbbenetemben. Valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt a tűzokádó fenevad fogalmi mátrixa egy olyan aranyos küllemű lénnyel, mint egy muri. A mentális flexibilitás jegyében, pont próbáltam elképzelni, hogy egy maroknyi, gülüszemű szőrgolyócska szájszerv híján az egész testéből lövell lángcsóvákat kiszemelt áldozataira, amikor Dyna megrázta vörös fejét.

– Nem. Sőt figyelmeztetett minket. Meresztgette a szemét meg ugrándozott. Aztán a hajónk kommunikációs csatornáján keresztül valahogy eljuttatott hozzánk egy üzenetet, hogy „Vigyázz! Mögöttetek!”

– A kódja alapján a „megelőzés murija” volt – jegyezte meg Sámson. Értetlenkedő grimaszomra magyarázattal reagált. – Minden muri az energetikai lenyomatának meg a testének a színezete mellett belső, egyszerű jelolvasóval lekérhető kóddal rendelkezik. A számsorokhoz meg a murik típusait rendelte hozzá a prof. Küldjem át nektek a listát?

Csak egy röpke biccentésre futotta tőlem, amikor Nessthor elvesztette a türelmét, s a szokásosnál is élesebb hangon ripakodott rá évfolyamtársainkra.

– Elmondanátok már végre, hogy mi támadott meg titeket?!

– Nem tudjuk – felelte Dyna, mire útitársam jól hallhatóan ezt morogta az orra alatt:

– Vajon miért nem vagyok meglepve?

– Annyit láttunk, hogy egy gonosz hold támadt ránk – hadarta Dyna. – Egy holdsarló lőtt felénk tűzgolyókat. Ha Sami nem rántja oldalra a Kaméleon masinát, telibe kaptuk volna lövedékeket. így csak egy találta el a járművünk farkát, de ez manipulált tűz volt. Olyan gyorsan terjedt az élő fémen, mintha papírhajóban utaztunk volna.

– Katapultáltunk. Rossz belegondolni – vette át a szót Sámson –, mi lett volna, ha nem jelentek meg ilyen fürgén. Én egész életemben…

Mielőtt a reptilián újabb hálálkodásba kezdhetett volna, a Macskéta megrándult a hátára csapódó idegen testtől.

– Nehogy már megint… – forgatta ép szemét Nessthor. Külső nézetre kapcsolta az egyik monitort, mire azt láttuk, hogy egy szőrös test csúszdázik le a hajónk oldalán.

– Te Trony,– ejtette kissé oldalra szarvas fejét Dyna –, ha itt parkolunk a Földön egy tó mellett, akkor miért nem láthatatlan a hajód?

Az arcomra kiülhetett, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy az élő hajók a kisebb sérüléseik regenerálódása közben előszeretettel vonják el az energiát a másodlagos rendszereiktől. Ilyen például a rejtőzködő egység.

– Én bekapcsoltam – szólt közbe Nessthor –, és a hajóra kalibráltam a beépüléstámogató mimézisegységet.

– És milyen alakban leledzik? – kérdezte Sámson, de nem tudtam meg a választ, mert valaki püfölni kezdte a hajómat. Nessthor bekapcsolta a külső hangérzékelést, mire éreztem, hogy a pehelyszőrök is égnek állnak a nyakamon a gyors csattanásokat követő csikorgástól.

– Nem adod magad könnyen, fenevad! Hogy a ragya verne ki! – újabb viharos gyorsaságú ütészápor után a reszelős férfihang gazdája ismét felordított. – Ne gondold, bestia, hogy ha Szent György meg tudta csinálni, akkor Vérbulcsúnak, e vidék urának ne jönne össze!

Úgy éreztem magam, mintha egy akadémiai csoportmunkás tanórát rögtönöztünk volna. Társaimtól érkező tudásmorzsákból elemeztem a helyzetet:

– Vérbulcsú, a Kézai Simon krónikája alapján megállapított alternatív hét vezér egyike – hadarta Sámson –, a Balatonnál telepedett le.

– Szent György meg arról híres, hogy… – próbálta átvenni a szót Dyna, de Nessthor sem volt rest. Gyorsan megfogalmazta a végkövetkeztetést.

Dyna homlokán mélyvörös ráncok jelentek meg az aggodalomtól, Sámson Bruce Willis-arcán meglepett grimaszát leplezni kívánt nevetés rándulásait figyeltem meg, míg útitársam csak őszinte megvetéssel nézett rám.

– A hajód ugyanolyan neutronértelmű, mint te. Egy macskagépbe oltott fekete lyuk az agya…

– Ilyet ne mondj, mert… – próbáltam megvédeni a hajómat, de Nessthor nem hagyta magát.

– Ki az a félkegyelmű homálylény, aki a legendákkal átitatott középkorban sárkány alakban pihen egy lakott terület közelében?

– Biztos Pitypang inspirálta! – mondta Sámson, hogy ne hagyja cserben járműmegmentőjét, de az ő eszének élességét sem bizonyította túl fényesen, hogy elkövette minden élő hajó tematikájú szakkönyv szerint a legnagyobb felelőtlenséget: hajója igazi nevét használta. Amikor rájött arra, hogy elárulta, mely megszólítás használható kódként a járműve feletti hatalomátvételhez, a reptilián Willis-vonásaira a földi akcióhőstől karakteridegen, könnyes szemű rettenet ült ki, de nem győzött teljesen bepánikolni. A Macskétám hátsó ajtaját ugyanis először karddal, majd kívülről behallatszó, döbbent „Hát ez miféle ördöngősség?!”– kiáltás után ököllel kezdte verni a magyar törzsfő.

– Tegyünk úgy, mintha nem lennénk itt? – vetettem fel, amivel kiváltottam, hogy Nessthor arcát tenyerébe temette, mintha ezzel megóvhatta volna magát a kelekótya ötleteimtől meg a hajóm húzásaitól.

– Nem mondod – nevette el magát Dyna –, hogy a hajód akkora vagány, hogy most egy olyan sárkány, aminek vasajtó nőtt a hátsójára?

– Azt hiszem, azzal a nyitászáróval azt akarja kifejezni – mondtam hangosabban, hogy az egyre elszántabb dörömbölésben is hallható legyen –, hogy mi oldjuk meg a galibát, és szereljük le a támadót, de én még mindig azt mondom, hogy induljunk el, és tegyünk úgy, mintha nem hallottuk vol…

– Kopognak! Siketek vagytok, vagy mi van? – hallatszott ezúttal a fedélközből.

– Ez ki volt? – kapott automatikusan a csípőjéhez Dyna, ahol népe jellegzetes fegyvertípusát, üveggolyó méretű robbanópatrojait tartotta.

– Á… Csak… – kezdte Nessthor. Tisztában voltunk vele, hogy végzetes következményekkel járhat, ha idő előtt kiderül, összeszedtünk egy egri hőst a fedélzetünkre. Míg útitársam próbált hihető magyarázatot találni, én benyögtem az első hihetőnek tűnő kamuválaszt, ami beugrott:

– Á, csak a macska! – tártam szét a kezemet, mintha mi sem lenne nyilvánvalóbb, de Sámson zavarát és Dyna gyanakvón összehúzott, sárga szemét látva, gyors kiegészítéssel szolgáltam. – Ez a hajóm hangja.

– A hajód nem nőstény? – vizsgálta az arcomat Dyna.

– De, csak… – köszörültem meg zavaromban a torkomat, ami újabb ötletet adott. – Csak berekedt a mentőakció miatti stressztől.

– Lusta banda! Kopognak! – ordította el magát újra Titusz, mire én is kieresztettem hangomat, hogy gátat szabjak potyautasunk további zajongásának.

– Nyitom már, cica! Nyitooom!

A dörömbölés egy pillanatra elhallgatott, majd Vérbulcsú döbbenten kiáltott rá a sárkánynak vélt hajóra:

– Hát, ilyet még nem pipáltam! Lakik valaki a bendődben, és még háziállata is van? Vagy – gondolkodott hangosan a vezér –, valami démonmacskát vár haza az ura? Lehet, hogy te egy derék magyar sárkány lennél, csak azért vagy gonosz, mert az ördög bújt a likadba? Kicsalom én – kezdett újra dörömbölésbe Vérbulcsú. A bősz kopogásba Dyna irritált sóhaja és léptek zaja keveredett.

Nessthor ismét tenyerébe temette arcát, amikor Dugovics Titusz kifordult a fedélközbe vezető kanyar mögül, és rosszallón morgolódott.

– Idecsődítenek boldog-boldogtalant, kirázzák az emberből a lelket, aztán meg a fülükön ülnek… Eszem megáll – aztán lendületesen kitárta a Macskéta hátsó ajtaját.

– Mi van? – ordított bele Vérbulcsú arcába, aki döbbenetében csak habogni tudott, mielőtt megtalálta hangját, és hasonló decibelértékű választ szolgáltatott.

– Hát te mit csinálsz itt, földim?! 

– Te mit csinálsz itt? – dobbantott Dugovics.

– Meg akarom ölni a sárkányt! – rivallta kissé halkabban Vérbulcsú. Gondolom, ez talán a szimpátia jele a harcosoknál.

– Szerinted ez egy sárkány, te nyomorult?

– Igen! – vágta rá Vérbulcsú.

– Akkor foglalt! – ordította Titusz, majd az ajtó becsapása előtt, talán honfitársi lojalitásból hozzátette: – Isten óvjon!

Ezután fedélközbe vonulása előtt felénk fordult.

– Most már csendesebben vigadjanak! Szép kisasszony! Ajánlom magamat! – emelte meg sisakját Dugovics, mire Dyna vörös bőre orcáin egy árnyalattal sötétebb lett.

– Még szerencse – vizsgálta mentálhálóján az Alterlexikont Nessthor –, hogy a balatoni sárkányokról keringenek történetváltozatok, szóval egynél több vagy kevesebb már nem árt. Vérbulcsú nem mesélt senkinek sem arról, hogy az orra elől nyúltak le egy sárkányt.

– És az sem szerepel az adatbázisban, hogy Dugovics Titusz várvédő mellett űrhajóvédőként is szolgált – mosolygott Dyna, és mosolya csak még szélesebb lett Nessthor megfeszülő vonásait látva. – Nyugi. Nem szólunk senkinek.

– Ti vagytok a hőseink – csatlakozott Sámson. – Nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb van-e belőletek. Magunk közt szólva egy balatoni sárkány bendőjéhez – cirógatta meg a Macskéta belső falát –, úgyis jobban illik három hős.

Hát, igen… Három a magyar igazság. Azonban akkor még nem sejtettük, hogy az a bizonyos ráadás egy minket figyelő gonosz farkas volt…