Előkert

[nyílik és csukódik]

A szeme behunyva, úgy néz rám:

szavakhoz, látom, semmi kedve.

Árnyékunk a kilincsre kúszik,

el van a nyár szeptemberesedve.

Az égalja hámozott narancs.

A fájdalomban mindenki gyerek.

Bronzporral bevont estiség az,

mi csendünk közt őgyeleg.

Nyílnak és csukódnak a dolgok,

de ő nem éri be ennyivel.

A démonait viszi-hozza,

és egy álomhoz kétszer alszik el.

Árnysuhogás csak a búcsú.

Mint egy lassú kéz, ha legyint.

Nem hív és irányt sem mutat

éteri minta szerint.

A kert végében ajtó tárul,

puhán lép az utolsó kőre,

járjon még kevesebb zajjal,

ahogy az idő kihull belőle.