Ifjúságom városa Budapest
régi-új terek és mindig más
a levegő simul rá a régi test
ugyanazok az utcák, a hatás
mely ujjával megbökve néz:
de ismerős vagy valahonnan —
mondja a mederben folyó víz
aztán árnyékként újra elillan
szalad tovább, sétány szélén
járókelők kezére csókot ad
az örökmozgó és sosem vén
napsugár szerelmesen tagad
árnyékot festve értelmetlenül
akárcsak te szerelem hajnalán
tetted oly kitartón makacsul
Örökkévalóból lett így magány
remegve fáztunk – kopogva
koporsónk falán
karcoljuk azt hogy
feltámadunk
talán
Lazarev Oleg