Ifjúságom városa Budapest

régi-új terek és mindig más

a levegő simul rá a régi test

ugyanazok az utcák, a hatás

mely ujjával megbökve néz:

de ismerős vagy valahonnan —

mondja a mederben folyó víz

aztán árnyékként újra elillan

szalad tovább, sétány szélén

járókelők kezére csókot ad

az örökmozgó és sosem vén

napsugár szerelmesen tagad

árnyékot festve értelmetlenül

akárcsak te szerelem hajnalán

tetted oly kitartón makacsul

Örökkévalóból lett így magány

remegve fáztunk – kopogva

koporsónk falán

karcoljuk azt hogy

feltámadunk

talán

Lazarev Oleg