„Utunk irányát magunkban hordjuk”
(Szerb Antal: Utas és holdvilág)
Atala Mendezzel egy szeles délutánon találkozom Párizsban.
Kornél szerint konspirációra Párizsnál nincsen ideálisabb hely a világon. Az ember kényelmes figyelőállásba helyezkedik egy kávéházi szegletben, és ha nem csak úgy bambul bele a világba eme csendes szemlélődés közepette, szembetalálkozik az élet valódiságával. Ő élvezi ezt, engem megrémít minden, amire azt mondják: valóság.
Bécsben töltött ösztöndíjas évei alatt ismerte meg Atalát. Nehezen jövök ki ismeretlen emberekkel. Vonakodtam a találkozástól, amikor a telefonban Kornél megkért.
– Hidd el, Dezső, szükséged lesz erre az utazásra! – mondta.
Kornél gyerekkorunk óta nagyon meggyőző tud lenni. Négy évvel idősebb nálam, és azon túl, hogy unokatestvérek vagyunk, Kornéllal összekötnek a gyermekotthonban töltött közös évek, ahol az életünk maga volt a pokol.
Két nappal karácsony előtt lép Atala a Café de Flore art deco stílusú belső termébe a Boulevard St. Germainen. Londonból jön, hátizsákkal, fotóstáskával és azon határozott elképzeléssel, hogy elkísérem Argentínába. Habozás nélkül lép az asztalomhoz. Lekapja fekete bőrdzsekijét, ráfekteti a szék támlájára. Nyakában a vékony láncon lógó aranykeresztet Che Guevara arcképes pólója alá rejti. Még le sem ülök a bemutatkozás után, máris felteszi zavarba ejtő kérdéseit.
– Valamilyen elveszített illúziót kerestek ti ott Magyarországon? – kérdezi Atala angolul. – A múlt század harmincas éveihez akartok visszatérni? Mi ez az építészeti és politikai kísérlet nálatok? – Meglepetésemben mosolygok, mire elkomorodik. – Nem viccelek – mondja.
Ékkövek nélküli ezüstgyűrűit figyelem az ujjain. Beszéd közben párhuzamos vonalakat rajzol két mutatóujjával a haránt cikázó fehér erekkel átszőtt fekete márványasztalra.
Életünk párhuzamosan futó napjait vetíti előre.
Csodálom a huszonhárom éves lányt. Katalán származású, mégis kozmopolita, nyitott, érdeklődő. Ebben az életkorban minden ügy az ő ügye. Így látom ezt harmincon alig túl.
Belső vibrálás, leplezett megfelelési kényszer sugárzik Atalából. Nem hagy időt a megszólalásra. Kézzel írt cédulákat dob a feketéje mellé. Jegyzetek, melyeket évekkel korábban Konrád György előadásán készített Kornél a bécsi városházán. Felismerem a kézírását.
– Egyszerűen „nacionalista irracionalizmus, hogy a személy azonos a nemzettel, amelyet az állam testesít meg” – ismétli Atala Konrád György szavait Kornél jegyzeteiből.
Mint egy Hemingway regény hősnője. Képzeletemben Atala a kávéházból egyenesen a száz évvel korábbi spanyol polgárháborúban terem, és mint valami ókori Hippolüté amazon hercegnő, puszta kézzel ráront Franco tábornok csapataira. Már bánom, hogy telefonon nem tisztáztam Kornéllal, jelenleg milyen természetű a kapcsolata a lánnyal. Persze úriemberek egymásközt nőügyekről nem beszélnek. Vannak szabályaink, ezek adnak tartást az életünknek.
Atala befejezi politikai nézeteim feltérképezését és a riportról mesél, amiért Argentínába utazik egy katalán online újság megbízásából. Egy guarani indiánnal találkozik majd, a világbajnok argentin labdarúgó-válogatott hátvédjének gyermekkori edzőjével.
Esteledik. Zúgnak a harangok az újjáépített Notre-Dame-székesegyházban. Atala keresztet vet. Egyszerű mozdulat, mégsem tudom megtenni. Valójában évek óta képtelen vagyok rá.
Atala előveszi fotóstáskájából mobiltelefonját.
– Balaeniceps rex – felém fordítja a fotót. – Papucscsőrű gólya.
Hát ezért akarta Kornél, hogy találkozzam a lánnyal!
– Afrikai madár, ismerem – mondom.
– Ez nem! Ez dél-amerikai! Hihetetlen! Még nem látták soha az amerikai kontinensen.
Percekig bámuljuk a drónnal készült légifelvételt. A koordináták alapján a fotó valahol Argentínában készült; melyen a jácintkék tollú madár háromméteres fesztávolságú, széttárt szárnyaival fenségesen ereszkedik egy mocsár víztükrére. Nehezen uralkodom magamon. A zavart kíváncsiságot sosem tudom leplezni.
Atala arca spanyol és indián ősei vonásait tükrözi, ahogy rám mosolyog. Gyengéden megérinti a kezem.
– Gyere, Dezső, nézzük meg! – Kornél taníthatta neki, akcentus nélkül formálja a magyar szavakat.
Elválunk.
Atala a francia barátainál tölti az éjszakát, egyedül kószálok a holdfényben. Hirtelen huszonéves lányok spicces kompániája keveredik mellém. Mint egy hercegnői konferencia résztvevőinél, a vállukon átvetett rózsaszín szalag mutatja összetartozásukat. A leánybúcsú leghangosabb résztvevője rám mutat. Nevetve körbefognak. A diadémmal ékesített lány, vélhetően a menyasszony, nyakam köré fonja a karját.
– Csókot! Csókot! – kiabálják a többiek angolul.
A lány gyerekesen szájon csókol, a fülemhez hajol, majd belesúgja:
– No vayas allí! – Nem értem. Megismétli angolul. – Ne menj oda!
Megdöbbenek, ahogy az idegen lány szemébe nézek.
*
A papucscsőrű gólyát együtt akartuk megnézni Kornéllal.
Tizenkettő lehettem, amikor rákerült a gyermekotthonban közösen írt bakancslistánkra. Az olyan dolgok közé, mint klasszika-filológia, Grál-lovag, úriember, család. Az az apróság, hogy Grál-lovagként szüzességet kell fogadni, ami némiképp ellentmond a családalapításnak, abszolúte hidegen hagyott minket. Ismertük az afrikai madár történetét, elhittük. Kornéllal közösen akartuk felfedezni.
Atala Mendez ezt nem tudja.
Nem tudja, hogy ebben a felfedezésben ő csupán pótlék. A napi ételadagon, a napi porción túli repeta, afféle repetaporció, ahogy az otthonban hívtuk a ritkán előforduló, váratlan kedvességeket. Az apróságokat, amiket megtanultunk nem elhinni, úgyis legtöbbször elvesztek. Nem merem Atala Mendez valódiságát elhinni, illúzió, az élettől kapott egyszeri repetaporció.
Figyelem, ahogy megigazítja fejpárnáját a Buenos Airesbe tartó Air France repülőgép turista osztályán. Mennyire jellemző mindez az uncsitesómra. Nála valami mindig közbejön, aztán hetekre eltűnik. Meglep, hogy most küldött valakit maga helyett.
– Tudod, Kornél egy múmiáról lefejtett papiruszon talált ógörög szöveg eredetét kutatja, ezért nem jöhetett – mondja Atala. – Nagyon izgalmas.
– Izgalmas? – Leplezem keserűségemet. – És halaszthatatlan volt, gondolom.
– Gondolj bele! – mondja. – A múmia Krisztus előtt a tizenkettedik századból származik, ellenben a papirusz, amibe betekerték, Szapphó egyik versének huszonkét sorát rejti.
– Arról a Szapphóról beszélsz, aki Krisztus előtt a hetedik-hatodik században írta a verseit? – igyekszem komoly maradni. Vajon ez is egy a Kornél-féle alibi kifogásokból?
– És ebből a versből eddig csak nyolc sort ismertünk. Hát nem csodálatos?
Atala tényleg őszintén lelkesedik.
A valóban szép nők többnyire tudják, hogyan hatnak a férfiakra. Nincs szükségük érvekre, elég egy mosoly. Atala tehát mosolyog, nem árulja el, Kornél vele vagy velem akarta kipipálni a gyermekotthonban írt bakancslistánkról a papucscsőrű gólyát.
– Jó lesz, meglátod! – mondja Atala magyarul.
Kornél van e mondat mögött, a mindenkori meggyőző rábeszélése, mielőtt belerángatott valami egetverő baromságba.
*
A tizennégyórás repülőút utolsó órájában járunk, sötétedik.
Atala Párizsban átküldte mobilomra a fotót. Amíg alszik, az ülés feletti lámpa fényénél jegyzeteimet lapozgatom. Egyértelmű, a fotón egy papucscsőrű gólya látható, amely a gödényalakúak rendjébe, a Balaenicipitidae, azaz a papucscsőrűmadár-félék családjába tartozik. Füves mocsarak, papirusz mocsarak lakója. Az eddig ismert élőhelye a Felső-Nílus, Kongó és Zimbabwe területe.
Vajon hogyan került Argentínába?
A madártani klasszifikációban monotipikus, írja a szakirodalom a madár rendszertani családjáról, az kizárólag a papucscsőrű madár faját foglalja magában. Egyedülállóbb így a törzsfejlődésben, mint az ember. Szárnyának fesztávolsága kétszázötven-háromszáz centiméter, a magassága meghaladja a százhúsz centimétert. Mint amekkora hét évesen voltam, amikor csontsoványan bekerültem az otthonba. Akkor hallottuk Kornéllal a történetét.
Miközben a repülőgép lassan ereszkedik, az jár a fejemben, talán több ez, mint véletlen egybeesés a múmia papirusztekercse és a Felső-Nílus papiruszmocsarainak madara között.
Az élő, vagy az egykor létezett lények viselt dolgai között az ember mindig analógiát keres.
*
Gond van a vízumommal.
A párizsi argentin nagykövetségen még karácsony előtt kiadott beutazási engedélyt nem találják Buenos Aires nemzetközi repülőterén a számítógépes rendszerben. Szétválunk. Atala a De Los Dos Congresoshotelbe megy az Avenida Rivadavián.
Két órája várakozom a tranzit elkülönített részén, várom, hogy beengedjenek Argentínába, amikor mellém lép egy negyvenes, szakállas férfi.
– B. rex? A madár. Balaeniceps rex? – kérdezi felismerhetetlen angolsággal. Az asztalra kiteregetett jegyzeteim kezdetleges rajzára mutat. – The shoebill. Így hívjuk. Vagy shoe-billed stork.
Bálnafejű király latinul, cipőcsőrű gólya angolul, próbálom összerakni a nevet. A papucscsőrű gólya elnevezés találóbb, a holland fapapucsot közelről ismerem. Volt egy Fenna nevű holland barátnőm Pesten, egyszer hozzám vágta a papucsát. Jó pár éve. Talán huszonöt lehettem, és cseppet sem monogám.
– John Smith! Ornitológus, idegenvezető és sofőr – mondja az ír fickó. – Érted jöttem. – Meglep, hogy bejárása van a tranzitba. – Atala kért fel a múlt héten, én leszek a kísérőtök.
Beléptetnek Argentínába.
– Amúgy az útleveled hitelességét ellenőrizték – mondja John a reptéri parkolóban. – A tömeges bevándorlás óta hamisítják az európai útleveleket. Atala felhívta a Buenos Aires-i magyar nagykövetséget, ők igazoltak.
A decemberi forróságban a Range Roverben nem működik a légkondicionáló. A vízözön előtti nyolchengeres, kétkarburátoros terepjáró időtlen nyugalommal és méltósággal teszi a dolgát. A britek birodalmi gőgjével cammog a forgalomban a kivilágított belváros felé.
– Tudtad, hogy hidegvérű gyilkos? Felfalja a nílusi varánuszt, sőt a kisebb krokodilokat is.
John a madárról mesél. A nevén töprengek, létezik-e hétköznapibb név, mint a Smith?
– Genetikailag közelebb áll a pelikánokhoz, mint a gólyákhoz. A cipőcsőr kegyetlen, gyilkos fegyver.
Megölt valakit? Azért ez az álnév?
– Türelmes vadász. Órákon át mozdulatlan, majd lezuhan egy fáról, úgy csap le a zsákmányára.
Tagja hazája felszabadítási szervezetének? Egy IRA taggal autózom a hatos körgyűrűn?
– De hogy került a madár Argentínába? – kérdezem Johnt. Hallgat. – Szerinted nem igaz? Nem hiszed?
– Mesterséges intelligencia. Drónok. Internet. Photoshop. Ugyan már! – mondja.
– Korábban meg a telefon, a távíró, a kőbalta – heccelem.
Nevet. Befordulunk a hotel felhajtójára.
– Hamarosan meglátjuk. Viszlát reggel! Legyen szép napod!– mondja és elhajt.
Mit kívánna Kornél, legyen szép napom vagy szép éjszakám? Bizonytalan vagyok a kétértelmű helyzetekben. Bekopogok Atala ajtaján.
Atala korántsem annyira tartózkodó, mint vártam. Friss ízű és csendesen csodálkozó a szerelemben. Eltűnik lényéből az amazon hercegnő harciassága, a fiatal lány megfelelési kényszere.
*
Korán indulunk. A papucscsőrű gólya drónfelvételének helymeghatározó koordinátáit követjük.
A terepjáróban a lelkiismeretfurdalás keserűségét érzem a számban. Mintha megcsaltam volna Kornélt. Nem az éjszaka történtek miatt. Az nem számít közöttünk. Atala zavar.
Kornélnak kellene itt ülnie az öreg Rover első ülésén a kocsit vezető John mellett.
Buenos Airestől északra haladunk a tizenkettes úton, majd áthajtunk a Paraná folyó hídján. Atala belefog a mesébe. Vajon Kornéltól tudja, amit a gyermekotthonban meséltek nekünk? Vagy máshonnan ismeri a papucscsőrű gólya történetét?
– Egy fiatal és szépséges királyné szépségesnél szépségesebb fiacskáját elnyelte a mocsár – meséli Atala Johnnak. – Az egyetlen gyermeke halála akkora fájdalmat okozott az asszonynak, hogy azt képzelte, madárrá változott. Meztelenre vetkőzött és bebújt a trónterem asztala alá. Csak magokat evett, madár módjára ugrált, nem beszélt, csak csipogott egész nap. A királyné gyógyítására egy szentember jelentkezett a királynál. Bement a trónterembe, ő is meztelenre vetkőzött, magokat evett, madár módjára ugrált és napokig csipogott az asztal alatt. Lassacskán elhitette a királynéval, hogy ő is madár.
John kiosztja a második adag ásványvizet. Hiába engedi le az ablakokat, harminc fok van a kocsiban, pedig alig múlt reggel tíz.
– Errefelé ilyen a karácsony – mondja John.
Ceibasnál a Rover ráfordul az észak felé tartó tizennégyes útra. A zöldellő síkság, az útmenti facsoport a végtelenig nyújtózkodik, mint Atala a terepjáró ülésében. Ránk mosolyog.
– A szentember – magyarázza – saját nyelvén beszélt. Apránként rávette a királynét, hogy magvak helyett emberi ételeket egyen, embernek való ruhákat hordjon. Hetek múlva a királyné kimászott a trónterem asztala alól, kíváncsi lett, hova repülnek a madarak. Néhány hónap alatt a szentember visszavezette a királynét az emberek világába, aki hamarosan csodálatos fiúgyermeket szült.
Atala elhallgat, a síkság egy távoli pontját figyeli.
– Ennyi? – John csalódott. – Ez a vége?
Atala bólint.
– De hol van a cipőcsőrű gólya? – kérdezi John.
Atala megrántja a vállát, ásványvizet iszik. Aztán rám néz. Látom a tekintetéből, meggondolta magát; most nem fogja elmesélni a történet végét. Miattam. Szóval, Kornél elmondta neki. Elmondta, hogy az anyám halálra éheztetett, mert én, a második, a becsúszott gyerek, egy nem kívánt terhesség voltam, egy nem kívánt férfitól. Nem én voltam a kedvenc elsőszülött fiókája. Elvettek tőle, mert miután az elsőszülöttje meghalt, egyáltalán nem gondoskodott rólam.
Tudom, mi következik a történetben. Atalára hagyom. Ha akarja, majd befejezi.
*
A körforgalom után északnak tartunk a száztizenkilences úton.
Délután kettőre érünk Mercedesbe; behajtunk a kisvárosba.
– Pizza Libre? – kérdezi John, közben mobiltelefonja útvonaljelzőjét figyeli.
– Ott, a vöröstéglás templommal szemben – Atala a földszintes, parasztházra emlékeztető étteremre mutat. John elhajt a katolikus templom előtt, megáll egy pálmafa alatt. Harangoznak. John és Atala egyszerre vetnek keresztet. Zsebre dugott kézzel bámulom a virágdíszt a templom ajtaján.
Az étterem teraszán összecsukható, égszínkék vászonszéken ülünk Johnnal. Nem túl kényelmes, de bármi jobb egy felforrósodott, plüssborítású autóülésnél. A pincér asztalunkra tesz két fish and chipset. John bőséges citromlevet csavar a sajátjára.
Látom az étterem belső terében, ahogy megérkezik Atala asztalához a két kávé. Rögzíti mobiltelefonjára az előre megbeszélt interjút, fotót készít a hatvanas éveiben járó guarani indián edzőről, miközben a férfi figyelmesen nézi a lány indián őseitől örökölt arcvonásait. Atala mosolyogva nyújtja előre a fejét karcsú nyakán.
A riport után a férfi a bárpultnál kifizeti a kávéját.
Atala kilép a teraszra, leül az asztalunkhoz és kecses mozdulattal mindkettőnk tányérjába belenyúl. Eszembe jut Kornél, amikor Bécsben Keatset idézte egy kávéházban a Ringen.
– „A thing of Beauty is a Joy for ever.” – Majd elmondta Somlyó György fordításában. – „Minden ami szép, öröm lesz örökké.” És – tette hozzá Kornél – ne is kapálózz, Dezső, a szépség mindent visz!
Igaza lehet. Aki szép, megsértheti az illemet, a magánszférát, az ételhez, a saját porcióhoz való ragaszkodásomat és lazán beleehet a tányéromba. Minden erőmmel azon vagyok, ne szóljak Atalára, hogy hagyja abba.
A guarani indián kisétál a teraszra, megáll az asztalunknál. Atyaian Atala sötét hajára teszi a kezét. Atala mosolyog. A férfi csendesen mormol valamit. Látja, nem értjük. A lányhoz hajol.
– No vayas allí! – súgja, majd elmegy.
Eszembe jut Párizs, az utazásunk előtti éjszaka; a mozdulat, ahogy a menyasszony a nyakam köré fonta a karját, a fülemhez hajolt és ugyanezt súgta.
– Miért mondta, hogy ne menj oda? – kérdezi John. – Ezt mondta, nem? Ne menj oda!
Atala elfordul, az utcát figyeli, ám az indián már eltűnt.
– Nem is mondtam neki, hova megyünk – suttogja.
A guarani indián kutató tekintete marad meg bennem. Ahogyan Atala arcát fürkészte a riport közben; volt abban a nézésben valami, valami olyan, mint az idegen lányéban a holdvilágos párizsi éjszakában: valami nem evilági.
*
Atala hátraül mellém, a vállamon alszik az utolsó háromszáz kilométeren.
Huppanásokra ébredünk. Espinillos külterületén, egy földúton kanyarog a terepjáró. Az egykori bikatenyésztő telep romos épületei, rabszolgaházak, istállók veszik körbe a bikaviadal gyakorlóterét.
John megszokott táborhelye ez. Innen vezeti túráit a környékre. Mire kikászálódunk az autóból, összeszedjük a táskáinkat, hátizsákjainkat, már felállítja a hatszemélyes sátrat, lehajtja a Rover hátsó ajtaját, majd hozzálát a vacsora elkészítéséhez.
Hogy ne legyünk John útjában, a Mercedesben vásárolt gumicsizmában lesétálunk a gyakorlóarénába. Séta közben gyerekesen rúgjuk a port.
Atala felkapaszkodik a derékig érő falmaradványra, szemére húzza gaucho kalapját. Nevet. Csak ül a romos hacienda falának tetején, lóbázza a lábait; így mondta a hatéves nővérem, a féltestvérem, anyám elsőszülöttje. Atala úgy nevet, mint aki csak nevetve tud levegőt venni.
A csendes alkonyatban ismét a lelkiismeretfurdalás keserűségét érzem a számban, miért nem Kornél van velem? Zavar a spanyol lány jókedve.
– Miért nem mondtad el neki?! – kérdezem Atalát.
– Johnnak?
– Miért nem mondtad el a történet végét?
– Mit akarsz, Dezső? Miért keresitek Kornéllal a madarat?
Nem válaszolok. Kegyetlenül gyötörni akarom, amiért ő van itt, nem pedig Kornél, amiért szép, és amiért ő is csak egy újabb veszteség lesz.
– Te is tudod, csak gyáva vagy kimondani! – vágom oda.
Majdnem sírva kérdezi:
– Tudom? Az hiszed, tudom? Te se mondasz semmit.
Mellé ülök a fal tetejére, feltolom a szeméről a kalapját és az eget bámuljuk. Az egyre határozottabban kirajzolódó csillagképeket, melyek Európából nem láthatók.
– Tudod, mi mozgatja a csillagokat? – kérdezi.
Hallgatok. A holdat figyelem.
– A szeretet – mondja. – „Vonzódnak egymáshoz, mint férfi a nőhöz, követik egymást dübörögve a végtelen mennyei síkon keresztül.”
– Shakespeare? – kérdezem, pedig sejtem a választ. Megdöbbent, mennyire jelen van Kornél. Ismerős gondolatai, álmai egy elképzelt valóságról.
– Szerb Antal – mondja. – „A csillagokat a Szeretet mozgatja, gyermekem.”
Felborul a világ. Atala Kornél és Kornél Atala. Két test, egy lélek. Delejesen hat ránk az időeltolódás, az évszakváltás, az ébren töltött éjszaka. Ez a fajta tompa tapogatódzás, az értelem elmosódása, a közeli Ibera Nemzeti Park mocsarának kipárolgása összemossa gondolatainkat.
– Látni akarom a mocsárba veszett első gyermekét feltámasztó királynőt – súgom a fülébe, miközben szeretkezünk. Élvezete csúcspontján az arcát fürkészem, hogy mögé lássak, gyönyörteljes indián vonásai mögé.
Felöltözünk.
– Tényleg pupák vagy – mondja Atala magyarul. Tarkón legyint, mint Kornél szokott és nevet.
Vele nevetek, mert Kornél mégis itt van.
*
Másnap korahajnalban Atala szemét figyelem a csónakban.
A barna-fehér foltos criollo, az argentin cowboyló, szügyig merül a Carambola patakba. John feszesen ül a nyergében. A nyereghez kötött csónakunk könnyeden siklik a sekély vízben.
Atala a csónak végében ül, én előtte; mindketten a vízben lebegő apró virágszigeteket figyeljük. Magunkat látjuk a szigetek kialakulásában. Az elhalt faágak összegyülekeznek, összekapaszkodnak, az iszap összetapasztja őket, a folyondárok, vadszőlők szigetekké fonják az egészet, majd gyökeret vernek rajta a sárga rózsák. Közöttük rózsaszín vízililiomok virulnak. Zöld kígyók csusszannak a levelek közé. Kócsagpár repül felettünk a reggeli napfényben. Közvetlenül a csónak mellett, féllábukon állva, háborítatlanul alszanak a rózsapiros lángmadarak. Az egyik lebegő virágszigeten egy kajmán napozik. Feltárul előttünk megannyi madár és növénytársulás, melyeket a Teremtő keze telepített az Ibera Nemzeti Parkba.
Vontatólovunk felkavarja a vizet, a kajmán felhagy a napfürdővel, elúszik a füves part felé, a furcsa formájú, apró bokrok közé.
– Két éve hatalmas tűzvészben vesztek oda ezek a fák – mutat John a partmenti bokrokra a ló nyergéből. – Kész csoda, hogy tőből ismét kisarjadtak.
Atala lefényképezi a kajmánt, az újjáéledt fákat, majd felém fordítja teleobjektívjét.
– Engem ne! – ösztönösen az arcom elé kapom a kezem.
– Ne félj! Nem lopom el a lelked!
– Inkább ne!
A nyilvánossághoz nekünk, gyermekotthonban felnőtteknek, legtöbbször fájdalom társul. Látom, megbántottam. De minek magyarázzam? Úgysem értené.
Édeskés rothadásszag keveredik kábító virágillattal.
Egy benzines aggregátor kattogása hallatszik. John lassú lépésre fogja a lovat. Újra halljuk a kattogást. Este mindhárman megnéztük az állatkertben tartott afrikai papucscsőrű gólya filmfelvételeit. John felismeri a zajt. Az elégedett ornitológus mosolyával fordul felénk.
– A nőstény kelepel – mondja. – Talán mégsem photoshop.
A hang irányába vontatja a csónakot.
*
Csendben lopakodunk Atalával a különös zaj felé.
Miután partra tett minket, John hátramarad. Egyre közelebb érünk, végül mindketten lehasalunk. Percekig lapulunk a magas fűben, majd óvatosan felnézünk. A hatalmas argentin pillangófa alatt, fűből kialakított fészek közepén ott ül a kékesszürke papucscsőrű gólya. Néhány métert kúszunk előre. Harminc méterre lehetünk, amikor a gyermeknagyságú nőstény felénk fordítja a fejét és élénk csőrcsattogtatásba kezd. Mindkét sárga szeme ránk szegeződik. Feje búbján a tollak égnek állnak, a királynő koronája.
Mozdulatlanná merevedünk. Eszembe jut az előző éjszaka.
Korán lefeküdtem. Miután azt hitték, már alszom a sátorban, Atala és John a tűz mellett beszélgettek.
– A királyné második gyermeke is fiú lett – folytatta a mesét Atala. – A király parancsára elvették az anyától a fiút, nehogy kárt tegyen benne. A királyné a szentemberhez fordult, aki megáldotta őt. Az anya másnap elbúcsúzott élő gyermekétől, levetette ruháit és papucscsőrű gólyává változott. Felemelkedett az égbe, hogy a madárrá változott királynő megkeresse a mocsárba veszett, elsőszülött gyermekét.
Most itt áll előttünk, fején koronájával, és minket bámul. Várom, hogy Atala felvételeket készítsen, de nem mozdul. A madár fölé néz, a hatalmas, sárga virágdíszben pompázó pillangófára, melybe apró boltíves üregeket vájtak szomorú emberek, majd betapasztották. A fa körülölelte ezeket a sebeket. Halott gyerekek a fában. Apró porontyok, embergyermekek, akik pár hónapig éltek, majd miután meghaltak, guarani indián szüleik eltemették őket a fába vájt fülkékbe, hogy a fával együtt felnőhessenek. A királynő halott embergyerekek sírja elé építette a fészkét.
Nem mozdulunk.
A nőstény elfordítja a fejét, felöklendez néhány húscafatot és a fészekből kikukucskáló fiókának adja. A kisebb is előbújik, de a nőstény rákoppint a fejére. Néhányszor megismétlődik a jelenet, mire megértem, a kisebb fiókát nem eteti, mindent az elsőszülött kap. A fészekbe rakott két tojásból csak a korábban kikelt fiókát eteti.
Már nem érdekel a madárrá vált királyné. Valami meghalt bennem. Hátrakúszom, magára hagyom Atalát.
*
Két nappal később Londonban, egy padon ülünk Kornéllal a St. James’s Parkban.
Atala Barcelonába repült, egyedül utaztam Kornélhoz. Mesélek neki az argentin papucscsőrű gólyáról a halálfa előtt.
– Szerintem a fa növekedésével növekszik a fájdalom. A gyerekek nem a földben vannak, hanem az odúkban, mint a mókusok. Egyre nagyobbak, mindig szem előtt – mondom. – A halált nem lehet megszokni.
– Ahogyan Szerb Antal fogalmazott – mondja Kornél –, „életünk túlnyomó részében el tudjuk felejteni, hogy egyszer meghalunk; lassanként a halált éppúgy félre fogjuk tolni a tudatból, mint ahogy már félretoltuk Isten létezését. Ez a civilizáció.”
– De miért? – kérdezem. Percekig gondolkodik, miközben mogyorót majszolunk.
– Saját Paradicsomot akartunk, ezért kiűztük onnan Istent.
– Mi űztük ki? De láttam a Paradicsomot, láttam Isten teremtését, amelyben minden élőlény anyja kegyetlen.
Kornél átlát rajtam.
– Komolyan azt hiszed, tudtam, hogy ez lesz, és ezért nem utaztam veled? – kérdezi.
Egy szürke mókus átszaladt Kornél vállán, kikapja tenyeremből a mogyorót, és felszalad vele a tölgyfára.
– Nem tudom, mit higgyek. – Az apró nádast nézem a tavacska szélén. A csalódás része volt a gyermekotthonban töltött mindennapjainknak; megszokni mégsem tudom.
– Nagy pupák vagy, tudod? – mondja, és gyengéden tarkón legyint. A gyermekkori pajtáskodás nem oldja köztünk a feszültséget.
Kornél feláll a padról. Elém tolja mobiltelefonját. Néhány fotót mutat rajta, és a kezembe adja.
– Atala küldte tegnap. Amúgy üdvözöl – mondja. A tölgyfához sétál, kezével a zsebében turkál. A mókus egy ág mögül pislog rá.
A fotósorozaton felismerem az argentin pillangófát a benne felnővő gyermektestekkel, a fűből készült fészket, és a két fiókát. A kicsit, ahogy tátog, és a nagyobb fiókát, ahogy maga is felöklendezi a kicsinek az ételt. Az anyja nem, de a nagyobb testvér eteti a kisebbet.
Könnyes a szemem. Mellé lépek, felnézek a tölgyfára. Visszaadom a mobiltelefont.
– Amíg nekem jut, addig neked is lesz, tesó – mondja Kornél, és mogyorót szór az üres tenyerembe.
– Miért küldte? – kérdezem.
Kornél a tölgyfa ágain a mókust keresi.
– Szerinted? Tizennégy éves volt, amikor meghalt az anyja. Gyámja nem volt, ő is gyermekotthonban nőtt fel.
Eszembe jut, ahogy együtt lapultunk Atalával a fűben. Nagyon cinkos érzés volt.
– Tudhattam volna – mondom.
Megszólal a Szent Pál-székesegyház harangja. Keresztet vetek. Atalára gondolok, képzeletbeli párhuzamosára a fekete márványasztalon. Nem minden párhuzamos találkozik a végtelenben.
Klein T. László