„Utunk irányát magunkban hordjuk”

(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

Atala Mendezzel egy szeles délutánon találkozom Párizsban.

Kornél szerint konspirációra Párizsnál nincsen ideálisabb hely a világon. Az ember kényelmes figyelőállásba helyezkedik egy kávéházi szegletben, és ha nem csak úgy bambul bele a világba eme csendes szemlélődés közepette, szembetalálkozik az élet valódiságával. Ő élvezi ezt, engem megrémít minden, amire azt mondják: valóság.

Bécsben töltött ösztöndíjas évei alatt ismerte meg Atalát. Nehezen jövök ki ismeretlen emberekkel. Vonakodtam a találkozástól, amikor a telefonban Kornél megkért.

– Hidd el, Dezső, szükséged lesz erre az utazásra! – mondta.

Kornél gyerekkorunk óta nagyon meggyőző tud lenni. Négy évvel idősebb nálam, és azon túl, hogy unokatestvérek vagyunk, Kornéllal összekötnek a gyermekotthonban töltött közös évek, ahol az életünk maga volt a pokol.

Két nappal karácsony előtt lép Atala a Café de Flore art deco stílusú belső termébe a Boulevard St. Germainen. Londonból jön, hátizsákkal, fotóstáskával és azon határozott elképzeléssel, hogy elkísérem Argentínába. Habozás nélkül lép az asztalomhoz. Lekapja fekete bőrdzsekijét, ráfekteti a szék támlájára. Nyakában a vékony láncon lógó aranykeresztet Che Guevara arcképes pólója alá rejti. Még le sem ülök a bemutatkozás után, máris felteszi zavarba ejtő kérdéseit.

– Valamilyen elveszített illúziót kerestek ti ott Magyarországon? – kérdezi Atala angolul. – A múlt század harmincas éveihez akartok visszatérni? Mi ez az építészeti és politikai kísérlet nálatok? – Meglepetésemben mosolygok, mire elkomorodik. – Nem viccelek – mondja.

Ékkövek nélküli ezüstgyűrűit figyelem az ujjain. Beszéd közben párhuzamos vonalakat rajzol két mutatóujjával a haránt cikázó fehér erekkel átszőtt fekete márványasztalra.

Életünk párhuzamosan futó napjait vetíti előre.

Csodálom a huszonhárom éves lányt. Katalán származású, mégis kozmopolita, nyitott, érdeklődő. Ebben az életkorban minden ügy az ő ügye. Így látom ezt harmincon alig túl.

Belső vibrálás, leplezett megfelelési kényszer sugárzik Atalából. Nem hagy időt a megszólalásra. Kézzel írt cédulákat dob a feketéje mellé. Jegyzetek, melyeket évekkel korábban Konrád György előadásán készített Kornél a bécsi városházán. Felismerem a kézírását.

– Egyszerűen „nacionalista irracionalizmus, hogy a személy azonos a nemzettel, amelyet az állam testesít meg” – ismétli Atala Konrád György szavait Kornél jegyzeteiből.

Mint egy Hemingway regény hősnője. Képzeletemben Atala a kávéházból egyenesen a száz évvel korábbi spanyol polgárháborúban terem, és mint valami ókori Hippolüté amazon hercegnő, puszta kézzel ráront Franco tábornok csapataira. Már bánom, hogy telefonon nem tisztáztam Kornéllal, jelenleg milyen természetű a kapcsolata a lánnyal. Persze úriemberek egymásközt nőügyekről nem beszélnek. Vannak szabályaink, ezek adnak tartást az életünknek.

Atala befejezi politikai nézeteim feltérképezését és a riportról mesél, amiért Argentínába utazik egy katalán online újság megbízásából. Egy guarani indiánnal találkozik majd, a világbajnok argentin labdarúgó-válogatott hátvédjének gyermekkori edzőjével.

Esteledik. Zúgnak a harangok az újjáépített Notre-Dame-székesegyházban. Atala keresztet vet. Egyszerű mozdulat, mégsem tudom megtenni. Valójában évek óta képtelen vagyok rá.

Atala előveszi fotóstáskájából mobiltelefonját.

– Balaeniceps rex – felém fordítja a fotót. – Papucscsőrű gólya.

Hát ezért akarta Kornél, hogy találkozzam a lánnyal!

– Afrikai madár, ismerem – mondom.

– Ez nem! Ez dél-amerikai! Hihetetlen! Még nem látták soha az amerikai kontinensen.

Percekig bámuljuk a drónnal készült légifelvételt. A koordináták alapján a fotó valahol Argentínában készült; melyen a jácintkék tollú madár háromméteres fesztávolságú, széttárt szárnyaival fenségesen ereszkedik egy mocsár víztükrére. Nehezen uralkodom magamon. A zavart kíváncsiságot sosem tudom leplezni.

Atala arca spanyol és indián ősei vonásait tükrözi, ahogy rám mosolyog. Gyengéden megérinti a kezem.

– Gyere, Dezső, nézzük meg! – Kornél taníthatta neki, akcentus nélkül formálja a magyar szavakat.

Elválunk.

Atala a francia barátainál tölti az éjszakát, egyedül kószálok a holdfényben. Hirtelen huszonéves lányok spicces kompániája keveredik mellém. Mint egy hercegnői konferencia résztvevőinél, a vállukon átvetett rózsaszín szalag mutatja összetartozásukat. A leánybúcsú leghangosabb résztvevője rám mutat. Nevetve körbefognak. A diadémmal ékesített lány, vélhetően a menyasszony, nyakam köré fonja a karját.

– Csókot! Csókot! – kiabálják a többiek angolul.

A lány gyerekesen szájon csókol, a fülemhez hajol, majd belesúgja:

– No vayas allí! – Nem értem. Megismétli angolul. – Ne menj oda!

Megdöbbenek, ahogy az idegen lány szemébe nézek.

*

A papucscsőrű gólyát együtt akartuk megnézni Kornéllal.

Tizenkettő lehettem, amikor rákerült a gyermekotthonban közösen írt bakancslistánkra. Az olyan dolgok közé, mint klasszika-filológia, Grál-lovag, úriember, család. Az az apróság, hogy Grál-lovagként szüzességet kell fogadni, ami némiképp ellentmond a családalapításnak, abszolúte hidegen hagyott minket. Ismertük az afrikai madár történetét, elhittük. Kornéllal közösen akartuk felfedezni.

Atala Mendez ezt nem tudja.

Nem tudja, hogy ebben a felfedezésben ő csupán pótlék. A napi ételadagon, a napi porción túli repeta, afféle repetaporció, ahogy az otthonban hívtuk a ritkán előforduló, váratlan kedvességeket. Az apróságokat, amiket megtanultunk nem elhinni, úgyis legtöbbször elvesztek. Nem merem Atala Mendez valódiságát elhinni, illúzió, az élettől kapott egyszeri repetaporció.

Figyelem, ahogy megigazítja fejpárnáját a Buenos Airesbe tartó Air France repülőgép turista osztályán. Mennyire jellemző mindez az uncsitesómra. Nála valami mindig közbejön, aztán hetekre eltűnik. Meglep, hogy most küldött valakit maga helyett.

– Tudod, Kornél egy múmiáról lefejtett papiruszon talált ógörög szöveg eredetét kutatja, ezért nem jöhetett – mondja Atala. – Nagyon izgalmas.

– Izgalmas? – Leplezem keserűségemet. – És halaszthatatlan volt, gondolom.

– Gondolj bele! – mondja. – A múmia Krisztus előtt a tizenkettedik századból származik, ellenben a papirusz, amibe betekerték, Szapphó egyik versének huszonkét sorát rejti.

– Arról a Szapphóról beszélsz, aki Krisztus előtt a hetedik-hatodik században írta a verseit? – igyekszem komoly maradni. Vajon ez is egy a Kornél-féle alibi kifogásokból?

– És ebből a versből eddig csak nyolc sort ismertünk. Hát nem csodálatos? 

Atala tényleg őszintén lelkesedik.

A valóban szép nők többnyire tudják, hogyan hatnak a férfiakra. Nincs szükségük érvekre, elég egy mosoly. Atala tehát mosolyog, nem árulja el, Kornél vele vagy velem akarta kipipálni a gyermekotthonban írt bakancslistánkról a papucscsőrű gólyát.

– Jó lesz, meglátod! – mondja Atala magyarul.

Kornél van e mondat mögött, a mindenkori meggyőző rábeszélése, mielőtt belerángatott valami egetverő baromságba.

*

A tizennégyórás repülőút utolsó órájában járunk, sötétedik.

Atala Párizsban átküldte mobilomra a fotót. Amíg alszik, az ülés feletti lámpa fényénél jegyzeteimet lapozgatom. Egyértelmű, a fotón egy papucscsőrű gólya látható, amely a gödényalakúak rendjébe, a Balaenicipitidae, azaz a papucscsőrűmadár-félék családjába tartozik. Füves mocsarak, papirusz mocsarak lakója. Az eddig ismert élőhelye a Felső-Nílus, Kongó és Zimbabwe területe.

Vajon hogyan került Argentínába?

A madártani klasszifikációban monotipikus, írja a szakirodalom a madár rendszertani családjáról, az kizárólag a papucscsőrű madár faját foglalja magában. Egyedülállóbb így a törzsfejlődésben, mint az ember. Szárnyának fesztávolsága kétszázötven-háromszáz centiméter, a magassága meghaladja a százhúsz centimétert. Mint amekkora hét évesen voltam, amikor csontsoványan bekerültem az otthonba. Akkor hallottuk Kornéllal a történetét.

Miközben a repülőgép lassan ereszkedik, az jár a fejemben, talán több ez, mint véletlen egybeesés a múmia papirusztekercse és a Felső-Nílus papiruszmocsarainak madara között.

Az élő, vagy az egykor létezett lények viselt dolgai között az ember mindig analógiát keres.

*

Gond van a vízumommal.

A párizsi argentin nagykövetségen még karácsony előtt kiadott beutazási engedélyt nem találják Buenos Aires nemzetközi repülőterén a számítógépes rendszerben. Szétválunk. Atala a De Los Dos Congresoshotelbe megy az Avenida Rivadavián.

Két órája várakozom a tranzit elkülönített részén, várom, hogy beengedjenek Argentínába, amikor mellém lép egy negyvenes, szakállas férfi.

– B. rex? A madár. Balaeniceps rex? – kérdezi felismerhetetlen angolsággal. Az asztalra kiteregetett jegyzeteim kezdetleges rajzára mutat. – The shoebill. Így hívjuk. Vagy shoe-billed stork.

Bálnafejű király latinul, cipőcsőrű gólya angolul, próbálom összerakni a nevet. A papucscsőrű gólya elnevezés találóbb, a holland fapapucsot közelről ismerem. Volt egy Fenna nevű holland barátnőm Pesten, egyszer hozzám vágta a papucsát. Jó pár éve. Talán huszonöt lehettem, és cseppet sem monogám.

– John Smith! Ornitológus, idegenvezető és sofőr – mondja az ír fickó. – Érted jöttem. – Meglep, hogy bejárása van a tranzitba. – Atala kért fel a múlt héten, én leszek a kísérőtök.

Beléptetnek Argentínába.

– Amúgy az útleveled hitelességét ellenőrizték – mondja John a reptéri parkolóban. – A tömeges bevándorlás óta hamisítják az európai útleveleket. Atala felhívta a Buenos Aires-i magyar nagykövetséget, ők igazoltak.

A decemberi forróságban a Range Roverben nem működik a légkondicionáló. A vízözön előtti nyolchengeres, kétkarburátoros terepjáró időtlen nyugalommal és méltósággal teszi a dolgát. A britek birodalmi gőgjével cammog a forgalomban a kivilágított belváros felé.

– Tudtad, hogy hidegvérű gyilkos? Felfalja a nílusi varánuszt, sőt a kisebb krokodilokat is.

John a madárról mesél. A nevén töprengek, létezik-e hétköznapibb név, mint a Smith?

– Genetikailag közelebb áll a pelikánokhoz, mint a gólyákhoz. A cipőcsőr kegyetlen, gyilkos fegyver.

Megölt valakit? Azért ez az álnév?

– Türelmes vadász. Órákon át mozdulatlan, majd lezuhan egy fáról, úgy csap le a zsákmányára.

Tagja hazája felszabadítási szervezetének? Egy IRA taggal autózom a hatos körgyűrűn?

– De hogy került a madár Argentínába? – kérdezem Johnt. Hallgat. – Szerinted nem igaz? Nem hiszed?

– Mesterséges intelligencia. Drónok. Internet. Photoshop. Ugyan már! – mondja. 

– Korábban meg a telefon, a távíró, a kőbalta – heccelem.

Nevet. Befordulunk a hotel felhajtójára.

– Hamarosan meglátjuk. Viszlát reggel! Legyen szép napod!– mondja és elhajt.

Mit kívánna Kornél, legyen szép napom vagy szép éjszakám? Bizonytalan vagyok a kétértelmű helyzetekben. Bekopogok Atala ajtaján.

Atala korántsem annyira tartózkodó, mint vártam. Friss ízű és csendesen csodálkozó a szerelemben. Eltűnik lényéből az amazon hercegnő harciassága, a fiatal lány megfelelési kényszere.

*

Korán indulunk. A papucscsőrű gólya drónfelvételének helymeghatározó koordinátáit követjük.

A terepjáróban a lelkiismeretfurdalás keserűségét érzem a számban. Mintha megcsaltam volna Kornélt. Nem az éjszaka történtek miatt. Az nem számít közöttünk. Atala zavar.

Kornélnak kellene itt ülnie az öreg Rover első ülésén a kocsit vezető John mellett.

Buenos Airestől északra haladunk a tizenkettes úton, majd áthajtunk a Paraná folyó hídján. Atala belefog a mesébe. Vajon Kornéltól tudja, amit a gyermekotthonban meséltek nekünk? Vagy máshonnan ismeri a papucscsőrű gólya történetét?

– Egy fiatal és szépséges királyné szépségesnél szépségesebb fiacskáját elnyelte a mocsár – meséli Atala Johnnak. – Az egyetlen gyermeke halála akkora fájdalmat okozott az asszonynak, hogy azt képzelte, madárrá változott. Meztelenre vetkőzött és bebújt a trónterem asztala alá. Csak magokat evett, madár módjára ugrált, nem beszélt, csak csipogott egész nap. A királyné gyógyítására egy szentember jelentkezett a királynál. Bement a trónterembe, ő is meztelenre vetkőzött, magokat evett, madár módjára ugrált és napokig csipogott az asztal alatt. Lassacskán elhitette a királynéval, hogy ő is madár.

John kiosztja a második adag ásványvizet. Hiába engedi le az ablakokat, harminc fok van a kocsiban, pedig alig múlt reggel tíz.

– Errefelé ilyen a karácsony – mondja John.

Ceibasnál a Rover ráfordul az észak felé tartó tizennégyes útra. A zöldellő síkság, az útmenti facsoport a végtelenig nyújtózkodik, mint Atala a terepjáró ülésében. Ránk mosolyog.

– A szentember – magyarázza – saját nyelvén beszélt. Apránként rávette a királynét, hogy magvak helyett emberi ételeket egyen, embernek való ruhákat hordjon. Hetek múlva a királyné kimászott a trónterem asztala alól, kíváncsi lett, hova repülnek a madarak. Néhány hónap alatt a szentember visszavezette a királynét az emberek világába, aki hamarosan csodálatos fiúgyermeket szült.

Atala elhallgat, a síkság egy távoli pontját figyeli.

– Ennyi? – John csalódott. – Ez a vége?

Atala bólint.

– De hol van a cipőcsőrű gólya? – kérdezi John.

Atala megrántja a vállát, ásványvizet iszik. Aztán rám néz. Látom a tekintetéből, meggondolta magát; most nem fogja elmesélni a történet végét. Miattam. Szóval, Kornél elmondta neki. Elmondta, hogy az anyám halálra éheztetett, mert én, a második, a becsúszott gyerek, egy nem kívánt terhesség voltam, egy nem kívánt férfitól. Nem én voltam a kedvenc elsőszülött fiókája. Elvettek tőle, mert miután az elsőszülöttje meghalt, egyáltalán nem gondoskodott rólam.

Tudom, mi következik a történetben. Atalára hagyom. Ha akarja, majd befejezi.

*

A körforgalom után északnak tartunk a száztizenkilences úton.

Délután kettőre érünk Mercedesbe; behajtunk a kisvárosba.

– Pizza Libre? – kérdezi John, közben mobiltelefonja útvonaljelzőjét figyeli.

– Ott, a vöröstéglás templommal szemben – Atala a földszintes, parasztházra emlékeztető étteremre mutat. John elhajt a katolikus templom előtt, megáll egy pálmafa alatt. Harangoznak. John és Atala egyszerre vetnek keresztet. Zsebre dugott kézzel bámulom a virágdíszt a templom ajtaján.

Az étterem teraszán összecsukható, égszínkék vászonszéken ülünk Johnnal. Nem túl kényelmes, de bármi jobb egy felforrósodott, plüssborítású autóülésnél. A pincér asztalunkra tesz két fish and chipset. John bőséges citromlevet csavar a sajátjára.

Látom az étterem belső terében, ahogy megérkezik Atala asztalához a két kávé. Rögzíti mobiltelefonjára az előre megbeszélt interjút, fotót készít a hatvanas éveiben járó guarani indián edzőről, miközben a férfi figyelmesen nézi a lány indián őseitől örökölt arcvonásait. Atala mosolyogva nyújtja előre a fejét karcsú nyakán.

A riport után a férfi a bárpultnál kifizeti a kávéját.

Atala kilép a teraszra, leül az asztalunkhoz és kecses mozdulattal mindkettőnk tányérjába belenyúl. Eszembe jut Kornél, amikor Bécsben Keatset idézte egy kávéházban a Ringen.

– „A thing of Beauty is a Joy for ever.” – Majd elmondta Somlyó György fordításában. – „Minden ami szép, öröm lesz örökké.” És – tette hozzá Kornél – ne is kapálózz, Dezső, a szépség mindent visz!

Igaza lehet. Aki szép, megsértheti az illemet, a magánszférát, az ételhez, a saját porcióhoz való ragaszkodásomat és lazán beleehet a tányéromba. Minden erőmmel azon vagyok, ne szóljak Atalára, hogy hagyja abba.

A guarani indián kisétál a teraszra, megáll az asztalunknál. Atyaian Atala sötét hajára teszi a kezét. Atala mosolyog. A férfi csendesen mormol valamit. Látja, nem értjük. A lányhoz hajol.

– No vayas allí! – súgja, majd elmegy.

Eszembe jut Párizs, az utazásunk előtti éjszaka; a mozdulat, ahogy a menyasszony a nyakam köré fonta a karját, a fülemhez hajolt és ugyanezt súgta.

– Miért mondta, hogy ne menj oda? – kérdezi John. – Ezt mondta, nem? Ne menj oda!

Atala elfordul, az utcát figyeli, ám az indián már eltűnt.

– Nem is mondtam neki, hova megyünk – suttogja.

A guarani indián kutató tekintete marad meg bennem. Ahogyan Atala arcát fürkészte a riport közben; volt abban a nézésben valami, valami olyan, mint az idegen lányéban a holdvilágos párizsi éjszakában: valami nem evilági.

*

Atala hátraül mellém, a vállamon alszik az utolsó háromszáz kilométeren.

Huppanásokra ébredünk. Espinillos külterületén, egy földúton kanyarog a terepjáró. Az egykori bikatenyésztő telep romos épületei, rabszolgaházak, istállók veszik körbe a bikaviadal gyakorlóterét.

John megszokott táborhelye ez. Innen vezeti túráit a környékre. Mire kikászálódunk az autóból, összeszedjük a táskáinkat, hátizsákjainkat, már felállítja a hatszemélyes sátrat, lehajtja a Rover hátsó ajtaját, majd hozzálát a vacsora elkészítéséhez.

Hogy ne legyünk John útjában, a Mercedesben vásárolt gumicsizmában lesétálunk a gyakorlóarénába. Séta közben gyerekesen rúgjuk a port.

Atala felkapaszkodik a derékig érő falmaradványra, szemére húzza gaucho kalapját. Nevet. Csak ül a romos hacienda falának tetején, lóbázza a lábait; így mondta a hatéves nővérem, a féltestvérem, anyám elsőszülöttje. Atala úgy nevet, mint aki csak nevetve tud levegőt venni.

A csendes alkonyatban ismét a lelkiismeretfurdalás keserűségét érzem a számban, miért nem Kornél van velem? Zavar a spanyol lány jókedve.

– Miért nem mondtad el neki?! – kérdezem Atalát.

– Johnnak?

– Miért nem mondtad el a történet végét?

– Mit akarsz, Dezső? Miért keresitek Kornéllal a madarat?

Nem válaszolok. Kegyetlenül gyötörni akarom, amiért ő van itt, nem pedig Kornél, amiért szép, és amiért ő is csak egy újabb veszteség lesz.

– Te is tudod, csak gyáva vagy kimondani! – vágom oda.

Majdnem sírva kérdezi:

– Tudom? Az hiszed, tudom? Te se mondasz semmit.

Mellé ülök a fal tetejére, feltolom a szeméről a kalapját és az eget bámuljuk. Az egyre határozottabban kirajzolódó csillagképeket, melyek Európából nem láthatók.

– Tudod, mi mozgatja a csillagokat? – kérdezi.

Hallgatok. A holdat figyelem.

– A szeretet – mondja. – „Vonzódnak egymáshoz, mint férfi a nőhöz, követik egymást dübörögve a végtelen mennyei síkon keresztül.”

– Shakespeare? – kérdezem, pedig sejtem a választ. Megdöbbent, mennyire jelen van Kornél. Ismerős gondolatai, álmai egy elképzelt valóságról.

– Szerb Antal – mondja. – „A csillagokat a Szeretet mozgatja, gyermekem.”

Felborul a világ. Atala Kornél és Kornél Atala. Két test, egy lélek. Delejesen hat ránk az időeltolódás, az évszakváltás, az ébren töltött éjszaka. Ez a fajta tompa tapogatódzás, az értelem elmosódása, a közeli Ibera Nemzeti Park mocsarának kipárolgása összemossa gondolatainkat.

– Látni akarom a mocsárba veszett első gyermekét feltámasztó királynőt – súgom a fülébe, miközben szeretkezünk. Élvezete csúcspontján az arcát fürkészem, hogy mögé lássak, gyönyörteljes indián vonásai mögé.

Felöltözünk.

– Tényleg pupák vagy – mondja Atala magyarul. Tarkón legyint, mint Kornél szokott és nevet.

Vele nevetek, mert Kornél mégis itt van.

*

Másnap korahajnalban Atala szemét figyelem a csónakban.

A barna-fehér foltos criollo, az argentin cowboyló, szügyig merül a Carambola patakba. John feszesen ül a nyergében. A nyereghez kötött csónakunk könnyeden siklik a sekély vízben.

Atala a csónak végében ül, én előtte; mindketten a vízben lebegő apró virágszigeteket figyeljük. Magunkat látjuk a szigetek kialakulásában. Az elhalt faágak összegyülekeznek, összekapaszkodnak, az iszap összetapasztja őket, a folyondárok, vadszőlők szigetekké fonják az egészet, majd gyökeret vernek rajta a sárga rózsák. Közöttük rózsaszín vízililiomok virulnak. Zöld kígyók csusszannak a levelek közé. Kócsagpár repül felettünk a reggeli napfényben. Közvetlenül a csónak mellett, féllábukon állva, háborítatlanul alszanak a rózsapiros lángmadarak. Az egyik lebegő virágszigeten egy kajmán napozik. Feltárul előttünk megannyi madár és növénytársulás, melyeket a Teremtő keze telepített az Ibera Nemzeti Parkba.

Vontatólovunk felkavarja a vizet, a kajmán felhagy a napfürdővel, elúszik a füves part felé, a furcsa formájú, apró bokrok közé.

– Két éve hatalmas tűzvészben vesztek oda ezek a fák – mutat John a partmenti bokrokra a ló nyergéből. – Kész csoda, hogy tőből ismét kisarjadtak.

Atala lefényképezi a kajmánt, az újjáéledt fákat, majd felém fordítja teleobjektívjét.

– Engem ne! – ösztönösen az arcom elé kapom a kezem.

– Ne félj! Nem lopom el a lelked!

– Inkább ne!

A nyilvánossághoz nekünk, gyermekotthonban felnőtteknek, legtöbbször fájdalom társul. Látom, megbántottam. De minek magyarázzam? Úgysem értené.

Édeskés rothadásszag keveredik kábító virágillattal.

Egy benzines aggregátor kattogása hallatszik. John lassú lépésre fogja a lovat. Újra halljuk a kattogást. Este mindhárman megnéztük az állatkertben tartott afrikai papucscsőrű gólya filmfelvételeit. John felismeri a zajt. Az elégedett ornitológus mosolyával fordul felénk.

– A nőstény kelepel – mondja. – Talán mégsem photoshop.

A hang irányába vontatja a csónakot.

*

Csendben lopakodunk Atalával a különös zaj felé.

Miután partra tett minket, John hátramarad. Egyre közelebb érünk, végül mindketten lehasalunk. Percekig lapulunk a magas fűben, majd óvatosan felnézünk. A hatalmas argentin pillangófa alatt, fűből kialakított fészek közepén ott ül a kékesszürke papucscsőrű gólya. Néhány métert kúszunk előre. Harminc méterre lehetünk, amikor a gyermeknagyságú nőstény felénk fordítja a fejét és élénk csőrcsattogtatásba kezd. Mindkét sárga szeme ránk szegeződik. Feje búbján a tollak égnek állnak, a királynő koronája.

Mozdulatlanná merevedünk. Eszembe jut az előző éjszaka.

Korán lefeküdtem. Miután azt hitték, már alszom a sátorban, Atala és John a tűz mellett beszélgettek.

– A királyné második gyermeke is fiú lett – folytatta a mesét Atala. – A király parancsára elvették az anyától a fiút, nehogy kárt tegyen benne. A királyné a szentemberhez fordult, aki megáldotta őt. Az anya másnap elbúcsúzott élő gyermekétől, levetette ruháit és papucscsőrű gólyává változott. Felemelkedett az égbe, hogy a madárrá változott királynő megkeresse a mocsárba veszett, elsőszülött gyermekét.

Most itt áll előttünk, fején koronájával, és minket bámul. Várom, hogy Atala felvételeket készítsen, de nem mozdul. A madár fölé néz, a hatalmas, sárga virágdíszben pompázó pillangófára, melybe apró boltíves üregeket vájtak szomorú emberek, majd betapasztották. A fa körülölelte ezeket a sebeket. Halott gyerekek a fában. Apró porontyok, embergyermekek, akik pár hónapig éltek, majd miután meghaltak, guarani indián szüleik eltemették őket a fába vájt fülkékbe, hogy a fával együtt felnőhessenek. A királynő halott embergyerekek sírja elé építette a fészkét.

Nem mozdulunk.

A nőstény elfordítja a fejét, felöklendez néhány húscafatot és a fészekből kikukucskáló fiókának adja. A kisebb is előbújik, de a nőstény rákoppint a fejére. Néhányszor megismétlődik a jelenet, mire megértem, a kisebb fiókát nem eteti, mindent az elsőszülött kap. A fészekbe rakott két tojásból csak a korábban kikelt fiókát eteti.

Már nem érdekel a madárrá vált királyné. Valami meghalt bennem. Hátrakúszom, magára hagyom Atalát.

*

Két nappal később Londonban, egy padon ülünk Kornéllal a St. James’s Parkban.

Atala Barcelonába repült, egyedül utaztam Kornélhoz. Mesélek neki az argentin papucscsőrű gólyáról a halálfa előtt.

– Szerintem a fa növekedésével növekszik a fájdalom. A gyerekek nem a földben vannak, hanem az odúkban, mint a mókusok. Egyre nagyobbak, mindig szem előtt – mondom. – A halált nem lehet megszokni.

– Ahogyan Szerb Antal fogalmazott – mondja Kornél –, „életünk túlnyomó részében el tudjuk felejteni, hogy egyszer meghalunk; lassanként a halált éppúgy félre fogjuk tolni a tudatból, mint ahogy már félretoltuk Isten létezését. Ez a civilizáció.”

– De miért? – kérdezem. Percekig gondolkodik, miközben mogyorót majszolunk.

– Saját Paradicsomot akartunk, ezért kiűztük onnan Istent.

– Mi űztük ki? De láttam a Paradicsomot, láttam Isten teremtését, amelyben minden élőlény anyja kegyetlen.

Kornél átlát rajtam.

– Komolyan azt hiszed, tudtam, hogy ez lesz, és ezért nem utaztam veled? – kérdezi.

Egy szürke mókus átszaladt Kornél vállán, kikapja tenyeremből a mogyorót, és felszalad vele a tölgyfára.

– Nem tudom, mit higgyek. – Az apró nádast nézem a tavacska szélén. A csalódás része volt a gyermekotthonban töltött mindennapjainknak; megszokni mégsem tudom.

– Nagy pupák vagy, tudod? – mondja, és gyengéden tarkón legyint. A gyermekkori pajtáskodás nem oldja köztünk a feszültséget.

Kornél feláll a padról. Elém tolja mobiltelefonját. Néhány fotót mutat rajta, és a kezembe adja.

– Atala küldte tegnap. Amúgy üdvözöl – mondja. A tölgyfához sétál, kezével a zsebében turkál. A mókus egy ág mögül pislog rá.

A fotósorozaton felismerem az argentin pillangófát a benne felnővő gyermektestekkel, a fűből készült fészket, és a két fiókát. A kicsit, ahogy tátog, és a nagyobb fiókát, ahogy maga is felöklendezi a kicsinek az ételt. Az anyja nem, de a nagyobb testvér eteti a kisebbet.

Könnyes a szemem. Mellé lépek, felnézek a tölgyfára. Visszaadom a mobiltelefont.

– Amíg nekem jut, addig neked is lesz, tesó – mondja Kornél, és mogyorót szór az üres tenyerembe.

– Miért küldte? – kérdezem.

Kornél a tölgyfa ágain a mókust keresi.

– Szerinted? Tizennégy éves volt, amikor meghalt az anyja. Gyámja nem volt, ő is gyermekotthonban nőtt fel.

Eszembe jut, ahogy együtt lapultunk Atalával a fűben. Nagyon cinkos érzés volt.

– Tudhattam volna – mondom.

Megszólal a Szent Pál-székesegyház harangja. Keresztet vetek. Atalára gondolok, képzeletbeli párhuzamosára a fekete márványasztalon. Nem minden párhuzamos találkozik a végtelenben.