Fénytörés
Fölnevelő apai nagyapámmal
Kőbányán sorra látogattuk
a környék kerti törpéit,
játékvárát, makett vízesését,
s a végén választhattam magamnak
a házuk közelében álló
tarfikban egy műanyag katonát.
Kelenföldön azért hívott le
egy este sétálni, hogy közben
megjöhessen nálunk a Mikulás.
Magával vitt a Csarnokba,
a Margit-szigetre, a Gellért-hegyre,
zöld diót szedni Törökbálintra,
az általa készített likőr
ízlett a legjobban életemben.
Gyakran dicsérte a szememet,
büszkén olvastam neki le
az abból a távolságból számára
kibetűzhetetlen utcaneveket.
Már nagykamasz koromban
a csillár felé nézve meg-megkérdezte,
látom-e én is a szivárványt,
és egyszer úgy összefacsarodott
enyhén gonosz szívem,
hogy megerősítettem: igen, most,
hogy jobban figyelek, látom én is.
Az évek elszaladtak, ő rég nem él,
azóta nekem is lett szemüvegem,
és időnként fölfedezni vélem
az öreg függőlámpa izzói között
a tündéri szalag elmosódó színeit.
Zsoltár
Amíg csak veled társalgok, Uram,
béke lakik a szívemben,
de ha a nép közé kell vegyülnöm,
kellemetlenségek sora ér, noha
nem gyűlölöm, és meg sem vetem.
Vonakodnak elismerni igazamat,
vélt érdekeik szerint hazudnak,
álnokságban telnek napjaik,
elméjükre sötétség borul,
új közvetlenségemre süketek,
torkuk nyitott, dögletes sír.
Mennyien szorongatnak, Uram,
hányan fordulnak ellenem!
Szememet a gond homályosítja,
sok ellenségem miatt őszülök.
Add jelét kegyelmednek,
hadd lássák csak gyűlölőim!
Mutasd meg mindannyiuknak,
hogy nem hiába él bennem a hit,
érje szégyen és gyalázat őket,
akik fölényesen beszélnek felőlem,
piruljanak és szégyenkezzenek,
akik tönkre akarnak tenni,
szégyenüljenek meg egytől egyig!
Bárhogy élezik kardjukat,
bárhogy feszítik íjukat ellenem:
saját testükbe mártsák a pengét,
magukra hulljanak tüzes nyilaik!
Szolgáltass nekem igazságot
egykori ígéreted, szövetségünk,
érdemem és jogom szerint.
Búcsú
A fonódó budai villamoshálózat
abszolút nyerteseként
egy járművel eljutok itthonról
keresztmamáék régi házáig.
Mámoros út,
a világ örökségén halad keresztül,
erős érv külföldre költözés ellen,
egyszer talán majd elmesélem.
Nem tudom fölidézni,
melyik lépcsőházban laktunk,
de az egykori érzés átjár,
ahogy szentestén megyek át hozzájuk.
A kapucsengőnél
keresztapám nevét már hiába keresem.
Mint annyiszor,
megmászom a négy emeletet.
Elidőzöm a nappaliban,
ahol hatalmas bőrfotelbe süppedve
mennyi jó szóban volt részem,
böngészgetem
keresztapa könyvtárának maradékát,
annak a hajdani Pessoa-kötetnek
se híre, se hamva.
A szomszéd szobában
megvan viszont még a kékes,
kacsalábon forgó kastélyt formázó
Morvay-kerámia.
Az erkélyen
hosszasan búcsúzom a kilátástól,
amely gyerekkorom óta kísér.
Úgy tűnik föl,
panelházak nem csúfítják.
Benne sétál a barátom,
mintha a húga is vele lenne,
benne lakik gyermekszerelmem,
sokat biciklizem arra,
felhő fátyolozza a nyugati napot,
ott vonatozom a Balatonra,
emitt bandukolok haza.
Visszanézek,
és az én drága keresztszüleim
mindig integetnek.