Kopp, Kopp, Kopp, Kopp…

Szörnyen hideg volt aznap is. Már harmadnapja, ráadásul az a fajta, ami ellen az ember legmelegebb kabátja is kevés lenne, hogy melegen tartsa lassan fagyossá vált testét. Mi bent voltunk a kis házikóban, mint minden egyes délután, amikor az egyetlen foglalkozás az volt, hogy vártuk a másnapot. Én a kicsiny kanapén jól betakarózva is vacogtam, eközben próbáltam bármi másra gondolni, mintsem arra, hogy mennyire lennék inkább egy tengerparton, vagy például Marokkóban. Szemem folyton a kandalló melletti fákkal megrakott dobozra tévedt. Nem tehetnék rá a tűzre, legalább kettőt? – egyre csak erre gondoltam, de sikerült uralkodni magamon. Majd, ha Ő fázni fog, rak rá.

De alig látom őt. Folyton fent van az emeleten, naponta egyszer, pontban ebéd- időben fut le a földszintre. Fent nevet, táncikál és dalolászik, mintha az emelet egy teljesen másik hely lenne; egy hely, ahol nem kell attól félni, hogy mikor szakad be újra a tető, mikor fogy el a fa. Mintha ott meglenne neki mindene, holott sosem volt semmije. Csak ő és a zenélő – kissé megkopott – fadoboza, melyet minden délután és este alaposan felteker, hogy órákig táncoljon. Ha pedig éppen nem táncol, a benne lévő fából faragott fiút nézegeti, simogatja, puszilgatja.

Kopp, Kopp, Kopp…

A lépcsők felől apró dörgésekre lettem figyelmes, szemem pedig már tapadt is a falon lógó órára, ám legnagyobb meglepetésemre még messze álltak a mutatók déltől. Mikor meglátott, megtorpant, majd hatalmas, égszínkék szemeivel hosszasan rám mered. Édesapja kötött, barna pulcsiját viselte, ami egy kicsit viccesen állt rajta, tekintve, hogy ha lenne egy testvére, ketten is beleférnének.

– Lenne egy kérdésem, ha nem gond – mondta alig hallhatóan, kis kezével a fadobozt markolászva. Gyengéden rámosolyogtam (figyeltem arra is, hogy szemeim is mosolyogjanak az ajkaimmal együtt, mert az valamiért nagyobb biztatást ad a gyerekeknek), és bólintottam. Az ő szája is felgörbült egy hangyányit, majd közelebb jött, kinyitotta a fadobozt, és az arcomba nyomta. Nem nyúltam érte, hogy megérintsem, vagy a kezembe tarthassam. Az első alkalommal, amikor megpróbáltam, hangos sírásban tört ki, kiabált és toporzékolt, egész nap ki sem mozdult a szobájából.

– Miért van a fiú előtt még egy lótuszlevél, ha nem tud rálépni? – kérdezte. Szemei élesen figyelték minden reakcióm, kis ujjával pedig a fadoboz belsejébe mutatott. Hosszasan nézegettem, hümmögtem párat, próbáltam úgy tenni, mint aki mélyen elgondolkozik ezen az érdekes kérdésen, holott az legelső pillanattól fogva tudtam a választ.

– Tudod, valamikor ott egy lány állt. Gyönyörű, sötétkék ruhája volt, hosszú szőke haja, kezét a fiúéba temetve forogtak együtt, akárhányszor valaki feltekerte a dobozt. Anyukád azonban egyszer leejtette, a lány pedig kiesett belőle, azóta nem találták meg – mondtam, miközben én is élesen figyeltem minden mozdulatát. Szemöldökét összehúzta, tekintete a dobozon ragadt, mintha így tisztábban hallaná, amit mondok. Egy ideig meg sem szólalt, csak találgatni tudtam, vajon mire gondolhat. Kíváncsiságom azonban nem tartott sokáig, ugyanis mikor hátranézett a farakásra, azonnal tudtam, mi lesz a következő lépése.

– Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy te bármire képes vagy. Csinálj nekem az egyikből egy olyan lányt! Pontosan ugyanolyat akarok, mint amilyenről beszéltél – parancsolt rám, a háta mögötti farakásra mutatva. Akaratlanul is kiszökött egy sóhaj az ajkaim közül. Sok dolog van, amit már nem fog tudni megtanulni. Az egyik ilyen jól hallhatóan az illem. Eszem ágában sem volt tiltakozni kérése ellen, így a kényelmes kanapét elhagyva nekiláttam a munkának. Seperc alatt meg is voltam, ő pedig csillogó szemekkel bámulta, ahogy ráillesztem a lányt a másik lótuszlevélre. Kuncogott, és már szaladt is fel az emeletre a fadobozzal. Rövidesen már a zenét is lehetett hallani, én pedig elképzeltem, ahogy ringatózik a szoba új, apró vendégével, vagy éppen azokkal a szépséges szempárokkal figyeli a két szerelmes táncát.

Másnap mintha kicserélték volna. Nem szólt egy szót sem, rám se nézett. A kö- vetkező napokat dühös tekintetek, durcás morgások, összeszorított szájak követ- ték. Fent egyre rövidebb ideig szólt a zene, de annál tovább tartottak a kiabálások, az elfojtott sírások és toporzékolások. Bár lentről nem lehetett hallani, mit kiabál, vagy hogy pontosan kinek kiabál, de azt, ahogy dolgokat dobál a földre, illetve vág a falhoz, na, azt tökéletesen. Egyáltalán nem érdekli, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem fogok felmenni. Az emberek azt hiszik, hogy a hozzám hasonlóknál nem léteznek kor- látok, de valójában mindegyikünk keze meg van kötve, még ha nem is olyan szoros a csomó.

Nem sokkal később kis termete lent termett, és a farakáshoz lépdelt. Egy párat elvett a helyéről, majd elhurcolta őket a kihűlt kandallóhoz, én pedig feljebb ültem a kanapén.

– Vidd azokat még vissza, csak holnapután tehetünk rá. Az idő kezd melegebb lenni, ha fázol, vedd fel a kabátod, és menj ki egy kis időre. Ha gondolod, kimegyek veled én is – mondtam, de úgy látszik, szavaim süket fülekre találtak. Egyszerűen bedobta őket a kandallóba, majd meggyújtotta. Frusztráltságomban visszadőltem, és hagytam, hadd csinálja azt, amit akar. Kíváncsi vagy, mi lesz, ha megtöri a rendet? Mosolyom azonban már nehezen tudtam elrejteni, mikor teljesen hátat fordított nekem, azt gondolva, hogy így talán nem látom, ahogy bedobja a nemrég készített falányt a fellobbanó lángok közé.

Kopp, Kopp…

A napok visszaálltak a régi kerékvágásba, mindennap ugyanúgy telt. Mióta a vártnál hamarabb melegítette be a kunyhót, vészesen csökkent az összegyűjtött fa mennyisége, ráadásul az időjárás sem nekünk látszott kedvezni a következő hetekben. Ma a délutáni órákban is volt szerencsém látni őt. Szemei puffadtak voltak a sírástól. Léptei szaporák voltak, ahogy közeledett felém a fadobozzal, mintha csak egy bántott lelkű kisgyermek szaladna édesanyja karjaiba.

– Segíts, segíts! – hajtogatja folyamatosan, a dobozt újból felém mutatva. Egyetlen pillantás elég, hogy megállapítsam, mi a probléma, mitől tört össze ennyire csöpp kis szíve.

– Nézd meg, letört a jobb keze. Én csak meg akartam simogatni, és a semmiből leesett. Segíts rajta – sírta tovább, a másik, ökölbe szorított kezét kinyitva, amiben ott lapult a letört kéz. Tehetetlenségét látva enyhén megráztam a fejem, ugyanakkor kérései számomra parancsok, úgyhogy cselekednem kellett. Elvettem kezéből a leesett testrészt, majd gondolkodás nélkül óvatosan a dobozt az ölembe helyeztem. Lassú pillantásokat vetettem felé, újabb kitörését vártam, csakhogy éppen az ellenkezője történt. Semmi. Közelebb jött, könnyekkel teli szemében ugyanazzal az aggodalommal figyelt. Be kell valljam, bámulatosak olykor az emberek. Magatartásukat és önzőségüket egy pillanat alatt el tudják dobni, ha kétségbeesetten várják a segítséget.

– Szerintem ez mind az ő hibája – motyogta halkan könnyeit törölgetve.

– Kié? – kérdeztem, ám pontosan tudtam a választ. Muszáj valamilyen módon elterelnem a figyelmét, csak egy szempillantásnyira, amíg ráillesztem a fafiú kezét a helyére.

– Azé a lányé. Elvette tőlem a fiúm. Csak azzal a lánnyal akart táncolni, velem pedig már nem – válaszolta szipogva egy idő után.

– Miért ilyen fontos neked ez a fiú? – tettem fel újabb kérdésem, és amíg gondolataiban merülve a választ kereste, elég időt kaptam ahhoz, hogy elvégezzem a kérését.

– Mert ő mindig itt volt nekem. Törődik velem, meghallgat, és annyiszor tán- col velem, ahányszor csak akarom. Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeret engem, és én is nagyon szeretem őt – válaszolt, s hangjában már egy csepp öröm is érződött, ahogy visszagondolt a közösen eltöltött emlékekre. Én erre csak figyelmesen bólogattam, mivel nem tudtam olyan válasszal szolgálni, ami az ő esetében hasznosítható lenne.

Normális, ha egy gyermek kötődik kedvenc játékához vagy plüssállatához, ám ez a kötelék általában fokozatosan megszűnik, ahogy a gyermek érzelmileg és szociálisan egyre érettebbé válik. Amikor kötődési problémák alakulnak ki bizonyos tárgyakkal kapcsolatban, az számos tényező eredménye lehet. Ez egyfajta érzelmi pótlékként működhet, amely megnyugtatja őket vagy biztonságot nyújt számukra. Ő pedig fiatal kora ellenére néhány tragédiát átélt már, még akkor is, ha erről kevés, vagy semennyi emléke sincs. Meg ne tévesszelek titeket, én csak amolyan külső megfigyelő vagyok, nem a nevelője.

Egy kis ideig minden idilli volt, aztán jött egy újabb dühkitörés. A mostani alka- lommal már hallhatóbbak voltak az ordítozásai. A fafiú bal karjáról harsogott, feltételezem, ennyi időbe tellett, hogy az is letörjön. Nem hibáztatom, hiszen több száz évet megélt már. Felültem a kanapén, készenlétben, ha esetlegesen megint segítségért sietne. Csakhogy nem történt semmi. Hisztériája is a megszokottnál hamarabb abbamaradt, aztán csend.

Kopp…

Sok szempontból rendkívülinek tartom a gyermeki elmét, sőt egyenesen különlegesnek. Különleges a rugalmassága, tanulási sebessége, kreativitása és érzékelése miatt. Nyitottak mindenre, ami számukra új, és gyorsan alkalmazkodnak hozzá. Szeretnek a jelenben létezni, a múlt lényegtelen, a jövő egy ismeretlen kifejezés.

Újabb cudar idők köszöntöttek be. Csupán pár percet lehettem kint, de testem szinte azonnal átfagyott. Amint beléptem az ajtón, az órára nézve tudatosítottam, hogy már délt ütött az óra, ő azonban még sehol. Fent szólt az ismerős dallam, ám az nem igazán csengett úgy, ahogy azt minden nap hallom. A folyamatos szólongatásaimra sem jött visszajelzés, sejtettem, hogy valami nincs rendben. Összeszedtem magam, és körülnéztem. A kandallóban az utolsó fadarabok égtek. Bocsáss meg! Ez volt az utolsó, amit elmormogtam gondolatban, mielőtt felmerészkedtem az emeletre.

…

Felérve egyenesen az ajtóhoz léptem, majd kopogás és egyéb kérdezgetések nélkül benyitottam. Az előttem megnyíló kép pedig választ adott minden bennem felmerülő kérdésre. Szemben velem a kislány hevert, kihűlt teste ellenére is vigyorgott, mintha a világ legszebb álmát álmodná.

Koczkás Kitty