Halálig

Letette a telefont. Hosszú beszélgetés volt. Mint mindig. Az óra ketyegéséről, az időtlenségről, meg arról, hogy elromlott a jégszekrény, ennek kapcsán a gondolat jegelése került szóba, a tudat, láz, grafológia, bármi. Csak épp az időjárás nem. Pedig mintha csak arról beszélnének. Hogy esőben nehéz haladni, mert esernyő kell és szél van, s mi a helyzet, ha gondolatok zuhognak és elkalandoznak, vagy hogyan írod a nevedet, ha Amerikában vagy, esetleg nem éppen ott, s mit jelenthet az. Megbeszélték az egész világot, a hegyeket és völgyeket, nem mindent egyszerre, csak úgy véletlen sorban, a fényeket, a csillagokat, a hold járását, a virágok átváltozásait, a viszonylagosságot, s ami esetleg örök. Meg a semmit. Főleg azt, s közben hallgattak nagyokat, arról, amit sosem neveztek néven, az utalások forrását gondosan kerülték, legföljebb az általános, színtelen ruhába öltöztetett jelenségeknél tettek némi kivételt, de az valahol a világ végén történt bizonyára, vagy nem is történt, meg nem is rólunk szól, semmi közünk ahhoz, persze. Üdítő volt ez, és fárasztó, mintha egy maratoni távot tettek volna meg, gyalog és teli tarisznyával, annyi volt benne, amit előtte és azután is összezsúfoltak, egész világuk, mert mindent vinni kell, ami sajátod. Tudta, körülbelül mikor fog megszólalni a telefon, mégis alig várta, nézegette az órát, pedig az idő már nem tényező, a telefont úgy leste, mintha bűvölni akarná, szólalj, szólalj, lelkem hangja, mégis örült, amikor végül befejezték, kimerítő a szellemi ásatás, midőn nem is a leletet várjuk, sokkal inkább a következmény határát, hatását esetleg, meddig ér az emlékezet. Mert olyan nehéz volt az, rég felejtett összefüggések merültek föl, azoknak kitérni kellett, nehogy a mérföldköveket bántsák, akaratlanul sem, a határokat tisztelni illendő. Sokáig nem tudtak egymásról, elvesztették egymás fonalát, az orsó messze gurult a szálakkal, közben talán maguk sem tudták, merre járnak, mit csinálnak, mit gondolnak, vagy akár mit éreznek, mintha csak sodródnának a széllel, viszi a homokot tengereken át, szemedbe mar, ha nem vigyázol, túl bonyolult ez a világ, ki érti azt, ha nem süt a nap. Csak valami kusza zűrzavar maradt, amit nem mertek bolygatni, hátha darázsfészek lapul a mélyben, rátelepedni veszélyes, jobb, ha kerülik a szelek tornyát, hiszen a szél nem csak homokot hord, kitérni jobb, ha lehet örökre, de sokáig legalább, ki tudja, meddig bírják, ha nem tudják, hol rejtőzik a homály és a titkok nyitja.

Aztán a sors, ez az ismeretlen törvény váratlan döntést hozott. Ilyenkor hiába kérdezed, ki a tettes, egyikük sem tudta volna megmondani, valójában mi történt, és hogyan, kifogás-e mindez, visszás alkalom, a történelem fölülírása, nosztalgia netán? Mert néha csak úgy összejönnek a dolgok, de, persze, te vagy a vétkes. Tulajdonképpen ártatlanul kezdődött, azaz inkább folytatódott, akár a történelem visszásságai, mint minden megmagyarázhatatlan találkozás, ami új, pedig nem az, mivel sokkal inkább a véletlen játéka volt, valószínűleg a démonok a tettesek, azok bizonyára, úgy indult be ez újfent, vagy folytatódott inkább, minden hátsó gondolat nélkül. Ugyanis a nő fölfedezett valami írást, egy könyvről szólt, s döbbenten vette tudomásul, most ő is épp azt olvassa, ami persze lehet véletlen, de akár gondolatátvitel, az ilyen nem ok nélkül történik, ez megint valami ismeretlen törvény, aminek utána kéne járni, mert ha ő írna arról a könyvről, biztosan ugyanazt írná, persze nem egészen, de nagyon hasonlóan vélekedne, lényegtelen eltéréssel, ez csak fogalmazás kérdése, s az már végképp nem lehet véletlen, csillant a régi értékrend, vajon ez a néhai elemzések folytonossága, a világ változatlanságának bizonyítéka, vagyis hogy az vagyok, mindig még, aki voltam, máskülönben közönséges pamflet lenne ez az egész, a történelem és a természet körforgásának a cinizmusa. Ezek olyan kérdések, amilyeneket csak önmagadnak tudsz megválaszolni, ha ugyan belemész, ha nem átallasz utánajárni, igaz, akkoriban, régen, úgyszólván mindenről egyet gondoltak, közösen oldották meg a nagy kérdéseket, amit annak tartottak, vajon ez most milyen. Az ősidőkben gyakran beszélték meg olvasmányaikat, érdekes volt, kimondottan ösztönző, messzire kalandoztak, úgy fedezték föl a világot, a világ világát, az életet, lelkük vergődését, bolyongást az éterben. Persze ez akkor volt, amikor többet láttak és többet éreztek, mint bárki más, erről szentül meg voltak győződve, úgy hitték, pont olyan a mindenség, a lelkük és gondolataik kereszttüze, s annyira felhőtlen minden, még egy zivatar is, pedig olyankor leszakad egy nagy melák felhő, özönvíz sodort volna el mindent, amikor egy suta értelmezés végett képesek voltak egymásnak esni, hogy aztán nagyot nevessenek a félreértésen, minden zuhé után kisüt a nap, minden ellentét és villámlás ellenére, csak úgy lehetett továbblépni, közelebb egymáshoz, a szent igazsághoz, te is arra gondoltál, hát persze, akkor meg mit veszekszel, ha nekem van igazam. Mi maradt mindebből a kényszerűség után? Talán csak az ürügy, igaz, távbeszélve, hiszen elsodorta őket a túl nagy vihar, ellenállhatatlanul, a sors, vagy amit jobb híján annak nevezünk, a gyengeség, a gyávaság, az akarattalanság, a tehetetlen kapituláció, messzire egymástól, mintha a távolság az álmaikat is ki akarta volna cserélni, s miután összetörték lelkük poharát, kicsordult belőle a vér, ahogy akkor tűnt: az utolsó csöppig, a mindent elárasztó, mindent fölülíró fájdalom.

Nehéz a gyötrelemmel élni, amikor minden csak egyre utal, ugyanarra emlékeztet, akkor is, ha semmi összefüggés nem találtatik, igen, még akkor is, mint egy alattomos kísértet, mert mindig az jut eszedbe, mindig ugyanaz, holott nem azon múlik, az csak olyan árnyék, mint amikor beborul az ég, s hol mint gerincfájdalom jelenik meg, hol a gyomrodba bújik, összezavarja az emlékezetet, mindezt többnyire még megkülönböztetni is nehéz, talán egymást hergeli és evokálja lelked vihara, és a forgószél zsigereidben, téves kapcsolásnak tűnik a fejben, mintha büntetés volna. Lehet, hogy ez lesz az, ami a végsőkig kísér majd, bizonyára úgy lesz, gondolták, mégis olyan volt, mint egy menedék, ahol az emlékek tartanak életben, bármilyen emlékek, ők is jól tudták, az a lét föltétele, éltetője, hiszen addig élsz, míg van mire emlékezni a magányodban is, de persze a férfi azt nem mondta a nőnek, inkább saját használatra alkalmas, nyugtatásra szánt kifogás lehet az, úgy áltatta önmagát. Szóval olvastad, kérdezte, miután a nő a könyvre hivatkozva fölhívta, a kiadótól tudtam meg a címedet, kissé körülményesen, reagálni szeretnék, úgy mondtam a telefonba, de előbb még az illetővel, tehát veled tisztázni kéne egyet s mást, magyarázkodott, a szerkesztőt ajánlották, de nem, azt mondtam, a szerző kell, hogy kritizálni tudjam a kritikát, bonyodalmas volt, míg megértették. És mit szólsz hozzá, érdeklődött a férfi, mintha csak ott folytatta volna a beszélgetést, ahol tegnap abbahagyták, pedig számára is meglepő volt a hívás, évek múltak el azóta, századok, vagy pár perc csupán, amióta utoljára beszéltek, ebben most nem volt biztos, hiszen lélekben oly gyakran, ugyan ki tudná megmondani, hogyan van ez, hogy minden ugyanúgy működik, mint annakidején.

Ezt olvasd el, mondta a nő, akkor, nagyon régen, még egészen fiatalon, tulajdonképpen ezzel kezdődött minden, sajátos ez, érdekelne a véleményed, mondta, minden előzmény nélkül, s a férfi, akkor még szintén oly nagyon fiatal, el sem gondolkodott azon, miért pont hozzá fordult a kérdéssel, csak bólintott, s elolvasta a könyvet, s elmerültek a könyv lelkében, meg ráadásul a sajátjukban, annyi minden visszhangzott akkor, de azon sem lepődött meg, megbeszélték, mi az, ami várható és váratlan, ami ismerős és ami mégsem az, bár ki tudja, hátha tényleg csak körforgás ez a világ, s mindig visszatérünk oda, ahol már egyszer voltunk, talán nem is olyan új ez a világ, csak hangsúly és hangerő kérdése mindez. Frissítő volt ez, üdítő forrás, s a nő otthon lelkesen tette szóvá a fölfedezést, a világ teremtésének okát, mintha ő lenne Éva, aki teremtőjét faggatja, bár azt kevésbé méltányolták, fiatal fejjel sok minden vadonatújnak látszik, világosították föl, nem te fedezted föl a langyos vizet, és egyáltalán, tulajdonképpen ki ez a fiatalember, miféle, honnan jött és mit akar, nehogy már olyan történjen, ami fölösleges, és nem is illendő, a nőnek pedig, akkoriban még tulajdonképpen inkább lány, bár az idősebbek szemében eladó sorban, kötelességszerűen a jövőre is gondolnia kéne, azelőtt, az ősök idejében, mindez persze másképp volt, s bár kiment a divatból, némi utóhangzása azért megmaradt, a szokások és berögzött vélemények matuzsálemi kort érnek meg, de nem kell azt túl komolyan venni, gondolták mindketten egymástól függetlenül, ne zavarják annyira köreinket, vélekedtek, úgyhogy a fiatal nő ezek után inkább úgy bonyolította a világot fölfedező vitáit, ahonnan nem volt közvetlen vonal az elődök felé, otthon pedig úgy igyekezett, el ne szólja magát, nem értik ezek a világot egyáltalán, nekem kell fölfedeznem, egyébként is, ártatlan diákszerelem az tulajdonképpen, így bizonygatták magukban, a szülőknek pedig, hát istenem, nem kell mindent tudniuk, arról nem is beszélve, hogy föltehetően nem érdekelné őket, miről szól a vita, a világ változatairól és értelmezéséről, meg a tükörről, amelyben mindez látszik, akár görbe, akár nem, s ami ugyanakkor állítólag nem újdonság.

Szóval úgy indult ez újból, hogy fölhívta a férfit a könyv ürügyén, aztán pedig a kivételesnek, véletlennek és persze egyszerinek gondolt telefonbeszélgetésből sorozat lett, a gátlások ugyan rég értelmüket vesztették, mégis ott ólálkodtak rejtélyesen, pedig elmúltak az indítékok is, az eredeti okok, csak a régi félelmek maradtak, beidegződések, rejtélyes grál, mintha ők maguk nem változtak volna, ám az ürügyet hamarosan elfeledve elkalandoztak az emlékek emlékeibe, óvatosan kerülve mindazt, ami a sebeket idézhette volna, a régmúlt csak elvétve került szóba, kizárólag akkor, ha nagyon szükséges volt, az összefüggés kedvéért, akkor is inkább célzásként, amit magyarázat nélkül is megértettek, hogy vagy, azzal kezdték mindig, pedig tudták, ez csak olyan üres frázis, a jó napot vagy a szia helyett, nincs arra mit mondani, nem is akarták tudni, mit feszegessék, ami kellemetlen lehet, sok idő múlt már el, sok minden befolyásolhatja a közérzetet, csak azért mondták, hogy mondjanak valamit, kifogás lehetett inkább, amely átsegít a beszélgetés lényegéhez. Amióta utoljára látták egymást, megváltozott az idő, szétszéledtek a báránykák, akár a gondolatok, s bizonyára ők is, tempora mutantur, mondta fanyarul a férfi, nem lehetett tudni, öngúny volt-e az, vagy komoly figyelmeztetés, szóval inkább hagyjuk ezt, ebben némán megegyeztek, s maradtak a telefonnál, hogy vagy, mondták, ilyenkor nem kell látni, elég csak hallani, abból se mindent, a szívritmuszavart például nem, meg a száj rándulását sem látni ilyenkor, a szem villanását, mert az néha úgy csillanhat, mint régen, ismerősen, ha látni lehetne, ó, jaj, ezért ha olyat említettek volna, ami idézetként értelmezhető lehetne, akár tudatos utalás nélkül, vagy akár olyan, ami eszükbe juttathatta volna a régi helyeket, ahol azelőtt fontos dolgok történtek, ahol elhangzott egy szó, megtörtént egy mozdulat, ki tudja, mi történne akkor a világgal, inkább szégyenlősen kerülték az ilyet, ki tudja, hátha félreérthető, s hogy lehetne ezt most kimagyarázni, nem okozna-e bántó érzelmeket az emlék, s még nagyot dobbanna az a pumpa ott benn, elállna a lélegzet, meg különben is, ha a fájdalmak jelentkeznek, s kitartónak mutatkoznak, egy telefonbeszélgetést bármikor félbe lehet szakítani, bocsánat, csöngettek, ajtót kell nyitnom, vagy egyszerűen félbeszakad a kapcsolat, előfordulhat ez a telefonnál, tapintatos odafigyelés az a másik iránt, végül mindig diszkrétek voltak, maradjon az úgy. Régebben a férfi, akkor még fiatalember, tudta, az ifjú hölgy környezete nem lelkesedik érte, visszafogva kezelte azt, elég baj az már önmagában is, nem kell a kelleténél többet foglalkozni azzal, ha kettesben voltak, úgyis egy más szinten léteztek, amint elmentek otthonról, közvetlenül egy buborékba léptek át, maguk mögött hagyták az ellenkező világot, virágok és álmok között röpködtek, s érkeztek egy csillagra. Ki az a lány, kérdezték a fiatalembert is, az egy más világ, mondta ilyenkor, hogyan érted azt, kérdezték, holott nem is volt az annyira más világ, hiszen az övé, nem a kérdezőké, azért találta ki, hogy mégis mondjon valamit, hogy lehetőleg másról beszéljenek, mintha szégyen volna, amit titkolni kéne, hogy látszatra valami mellékes legyen, pedig nem, nagyon is életszerű volt az, s egyre fontosabb, valami ősi beidegződés a tízparancsolat elvárásai szerint, azzal ugyan megesett, hogy helyenként kissé másképp magyarázták, a fiatalok viszont, mivelhogy nem értették, könnyedén, vállvonogatva lerázták magukról ennek terhét, mert mi az, hogy ne ölj, gondolatot szabad-e, s mi az, hogy ezt ne vagy azt ne, idegen fogalom az a rajongóknak. Mi a baj azzal, ha valaki egy más klánban látja meg a napvilágot, pedig valóban gondnak látszott, hogy más csillagjegy alatt születtek, hogy mások netán az ősök, ide lyukadtak ki gyakran a hasonmás értékrend ellenére, ám számukra ez nem jelentett érvet, a körülmények végett ugyan sok minden más lett, valahogy úgy, mint egy átoltott gyümölcsfa, azt nehezen lehet követni, de mégis, próbálkoztak még az ősök, ezek másképp mondják a miatyánkot, ha egyáltalán, holott az nem volt lényeges, meg igaz sem, számukra főleg, akik a miatyánkot hittel élték, és jobban értették a történelem és a szavak üzenetét.

A megjegyzések, firtatások pedig folytatódtak, malomkövek a tudaton, megszabadulni ettől, jaj, hogyan lehetne. Éles kövek kísérték az utat, alattomos tüskék, hovatovább már nem is a könyvekről beszéltek, sokkal inkább az utak és a mérföldkövek voltak soron, most pedig, évek múltán, jólesett ismét az élet eredetéről, föleleveníteni a régi meghitt témát, óvatosan, bele ne gázoljanak a régiségek sivatagába, ahol virág nem nyílt, és oázis sem akadt, mert ott ólálkodott, tudták, a régi ellentét, az az irdatlan, áthághatatlan nagy hegy, a semmibe vesző álmegoldás árnyéka, Uram, miért büntetsz?

Aztán egyszer a férfi mégis megkérdezte, kockáztatva a telefonbeszélgetések sorsát, de nem bírta ki, muszáj volt föloldani az alattomos feszültséget: mondd csak, tényleg véget kellett akkor vetni? Egy fa alatt álltak, érett rajta az alma, a fiatal nő zokogva kért bocsánatot, hiszen tudod, mondta, nem bírom azt a nyomást, hogy máshonnan jöttél, pedig ugyanoda tartasz, hogy másképp imádkozol, mert másért, holott ugyanúgy, a te gazdagságod nem arany tégla, ezt hiába magyarázom, csak riogatnak, hogy mi lesz, ha lesz, a családdal, az unokával, hogy milyen nyelven hallgatják az altatót, ha szeretsz, engedj el, egyedül nem megy. A nő jól emlékezett, hogyan történt az akkoriban, de mit mondjon most erről, jó volt újból hallani a szót, az ismerős szavakat, a hanglejtést, csipkerózsa kúszott rajta, tüskéit óvatosan kellett kerülni, de virágoztak, állandóan, olyan fajta volt az, mit mondhatna hát, hiszen tudod, csak ennyi volt, bármennyire értelmetlen volt, ez volt, ez volt, ismételte suttogva, mintha önmagát is meggyőzni akarta volna, hogy csak ez, csak ez, bizonyára, igen, igen… Összeomlott akkor a világ rendje, vigasztalanul téblábolt a város bugyraiban, kerülve a népes utcákat, egyedül, mert félt, olyan kiúttalannak látszott minden, egyre elhagyatottabb helyeken járt, s az történt, amit nem mondhatott el a férfinak, hogy nem ő volt az első, mert hiszen egyáltalán nem volt, egy sötét zugban letámadták, azt az övéi otthon sem tudták, azt hitték, a fiatalember a tettes, úgy kényszerítették vetélésre, talán ha te lettél volna, nem is tudom, talán ellenállok akkor, talán lett volna erőm hozzá, de hogy magyaráztam volna meg neked a valót, vajon megbocsátottad volna, hogy nem te, az igazi, az egyetlen, de mégsem te, hogy undor lett számomra a test, hogy nem bírtam volna az ajkadat ajkamon, mert idegenek erőszakoskodtak ellenem, hogyan mondtam volna el neked, hogy én vagyok a hibás, amiért gyenge voltam, s behálózni hagytam magam, s nyomorúságomban elhagyott helyeken járkáltam, remélve, kilépni képes leszek a sötétségből, mit tehettem volna, hogyan álltam volna eléd, most meg mit mondhatnék, így utólag, bár a telefon elválaszt, s nem látod ázott arcomat, most is, miután évek múltán rákérdezel, mit mondhatnék neked, hogy valójában mi történt, és miért történt a borzalom, hidd el, inkább azt, csakis az volt, amit akkor is mondtam, az maradt az egyetlen lehetőség, hogy meg ne alázzalak, s most, bár úgyis hiába minden, minek ejtsek új sebet, öregasszony lettem, régen volt, ne bántsuk a visszatérő álmokat, ezek az utolsó csillagok. Igaz, sóhaj már csak a sok égi tünemény, de mégis, régóta gyűjtöttem, csokorba raktam, ne töröljük le róla, ami évtizedek alatt rárakódott, így szépültek meg az időben. Ennyivel hadd elégedjünk meg, titkos emlékkel, titkos zárral rejtett álom, ne zavarjuk téli álmukat, jaj, ha most látnál engem, bizonyára szemem járását is látnád, érzem, hogy megvillant, amikor szóltál hozzám, de ezzel nekem kell élnem, számodra maradjon az, amit megálmodtunk, amit néha titokban, önmagunk ellenére is tűnő pillanatokra elővarázsolunk.

Bocsánat, mondta a férfi, mert rossz volt a lelkiismerete, amiért fölbolygatta a régieket, bocsánat, nem kellett volna, korholta magát, ez most bizonyára nyugtalanítja a nőt, bizony nem jó firtatni a történelmet, annyi fű nőtt már rajta azóta, annyi fakó virág, s annyi álom ment feledésbe, ki tudná elmondani, mit is álmodtunk annakidején, holott azt sem tudtuk igazán, mi az álom, élet-e, vagy életszerűség, persze most, hogy rákérdezett, semmi újat nem tudott meg, ez föltételezhető volt, de mihez kezdjen ezzel a megerősítő indoklással, tépelődött, igazán sejthette volna, hogy nem lesz más magyarázat, sem más megfejtés, annyi fölösleges kérdés van, ha más lett volna a hivatalos ok, a körülmények, amik úgysem másíthatók, akkor esetleg, pedig sokkal inkább a megnyugvás miatt kérdezett, csak maga miatt önzően, hogy bebizonyosodjon, bár annak semmi értelme, egyáltalán nem megnyugtató, ha nem kérdez, maradt volna némi reménysugár, nem biztosan, de hátha másképp volt minden, persze ezt már nem tudja meg soha, pedig jó lett volna a belső béke végett – bizony, bizony önző volt, hiszen valójában azért kérdezett, hogy megtévessze önmagát, a gyönyörűséges egység miatt, ami benne élt, az szakadt meg a kibontakozás helyett értelmetlenül és erőszakosan ráadásul, valószínűleg azt szerette volna átalakítani, utólag, sajátos epilógusként, ám most tulajdonképpen mit akarhat még, bizonyságot szerzett, hogy nem kedveztek a körülmények, hogy a szerelem egyszerűen gyenge volt, képtelen kiállni önmagáért és értük, mire jó az ilyen tudat. Pedig a lelke tükre ez a nő, mégis elhibázott ez az élet, elromlott ostobán, mostanra a lélegzés is mechanikussá vált, mint egy beprogramozott fújtató, érzéketlen automata, üres, értelmetlen próbálkozás immár életet lehelni belé, álcázott udvariasságra telik csupán, legyen mibe kapaszkodni, képzeletben akár, köszöntés helyett megkérdezni: hogy vagy, bár tudod, nem kapsz mérvadó választ, mert úgyis tudod, hogyan állnak a dolgok. Az az igazság, hogy életében a különös már megtörtént, a többi csak fölösleges ráadás, vajon miért nem halt meg akkor, boldogan. Most már minden elmúlt, bár úgy tűnt, föléled a világ, egy távbeszélő szerkentyűnek hála, hiábavaló mégis minden, csak rövid villanásra telik, kárpótlásul, arra a kevés időre, ami még megmaradt, Uram, ezt is köszönöm.

Néhány napig nem leszek telefonközelben, mondta a nő, gyógyfürdőbe megyek, persze lódított, majd jelentkezem, tette hozzá, ha visszatértem, azért mondta, mert nem akarta elárulni, hogy kórházba kell menjen, megbolondult a szíve végleg, megoperálják, de minek mondja ezt neki, fölösleges gond lenne számára, úgyis elég a baj, amit eleve cipelni kell, ám a férfi a nő hangjának lejtése szerint mégis gyanította, valami nem rímel ezzel a váratlan információval kapcsolatban, de nem tette szóvá, a kétely, mint mindig, csak rontaná a helyzetet, holott a bizonytalanság akár kedvező alternatívát is rejthet, de jobb nem kételkedni, nem tudom, ezzel hazudunk-e most, vagy csak játszunk, jutott eszébe, s úgy tett, megelégedett a válasszal, ne súlyosbítsa még jobban a helyzetet. Persze amikor legutóbb beszéltek, szintén ezzel kezdték: hogy vagy, s köszönöm, jól, volt a szokásos válasz, mert mindig jól vagyunk, hősiesen, akkor is, ha nem ér semmit az egész világ, s benne én sem, elpocsékolták az időt, ezt tudták, eltékozolták a lehetőségüket, de azért természetesen jól vagyunk, ne aggódj még emiatt is, mi csak önmagunknak nem vagyunk jól, elmentek az évek, nehéz ezt elviselni, de minek osztozzunk minden fájdalomban, ha nem kell, ne tetézzük, akkor sem, ha csak titkolt remény van, mert persze ezek a telefonbeszélgetések a remény, nem tudni ugyan, mire lehet elég, szárított virágokat nézegetünk az emlékkönyvben, hogy ne legyen teljesen üres a nap, ez az elixír, ami árva mosolyt csal palástolásra, s meghosszabbítja, ami úgyis végtelen.

Azóta nem tágított a telefontól, mert hátha bármikor megszólal, s a végtelen végén a nő lesz, hogy immár megjött a gyógyfürdőből, vajon mit olvastál ott, ám a hívás egyre késett, nem tudni, miért. Addig-addig várt, míg végül megelégelte, s ő hívott, az egyezmény ellenére, mert abban állapodtak meg, hogy ezúttal majd föltétlenül a nő hívja föl, irreleváns kifogásokra hivatkozva, mert hogy nem tudja, meddig tart a kúra, alig várta az égi jelet, a megfelelő időt, amikor – bár mindig ugyanabban az időben – valamelyikük telefonál majd, de most sokáig várt, valami régi, elfelejtett gátlás lehetett ennek oka, sejtette a férfi, úgyhogy az egyezmény ellenére mégis ő csörgetett, sokáig szólt a telefon, de nem vették föl, csak harmadnap. A nőt keresem, mondta, sajnálom, válaszolt egy idegen hang, vele már nem lehet telefonálni, meghalt.

Ó, igen, egyszer már meghalt számára, ez nem újdonság, vajon hányszor hal meg az ember? S valóban nekem halt meg? Ragaszkodunk valamihez, ez mindenkivel megtörténik, valami régihez, amiről már néha nem is tudjuk pontosan, mi az, milyen értéket rejt számunkra, de ragaszkodunk hozzá foggal-körömmel, mintha azon múlna minden. Akkor most mi legyen? Lettél újra, nagyon messze, de mégis, s most még messzebbre mész, oda, ahol még sosem jártunk, a lelkünk csupán, vágyaink, titkolt képzeletünk, én pedig hogyan legyek, ha már tulajdonképpen nem is vagyok? Elbóbiskolt, azt álmodta, hogy kinn ülnek, egy padon, az almafa alatt, s csak ülnek, nem esznek a gyümölcsből, nem szólnak semmit, mert minek, ha már minden világos, elég egy mozdulat, egy gondolat, megértik azt az éteren túlról is. A telefont markolta, erősen, el ne ejtse, ebben a korban nehéz lehajolni érte. Várt. Várta a hívást. Mert hátha mégis. Amikor ellenőrizték, kivel beszélgetett utoljára, fölhívták a számot, majd megkérdezték, a nővel beszélhetnének-e. Meghalt, már mondtam, mérgelődött egy idegen hang, s letette a kagylót.