S legyen ennyi elég

A szerelem mindig megmarad

az ember meg persze elég benne

mert ez a hiányával is roncsol öl

Nem kellesz már így hazudom – ezt

A férfinak hiányzik az öl

mely nem csak védelem – magyarázat

arra hogy él s ez valamiért

– más elhasználta már – alázat s gyalázat

Mert minden férfi árva

nő nélkül – és titkon az akar lenni

s mert legfőbb úr nem a boldogság

a legfőbb úr a magány és a semmi

Miért akartad hogy más legyek

több mint a hajnalok roncsa?

Miért emeltél lágy melledre

vettél meleg erős karodra? Lásd gyűlöllek

mert bennem már csak

szégyenem s gyalázásod fogan

Rád taposnék ütnélek rúgnálak

közben nyelvem szétrágná a fogam

De te majd nem látod ezt

mert szemedet elborítja a vér

Állok fölötted győztesen

aki titkon tudja nélküled semmit sem ér

sem a győzelme se ő maga

s hogy a büszkeség csak ostoba önkínzás

Végighúz rajtam a szégyen ostora

üres éjekben látom vergődni magam

míg te verdesel más bosszúhím alatt

s egyre késik a beígért megváltás

a megígért csoda

Ragyog fönt a Göncölszekér

s a szenvedéstől kicsorbul minden gondolat

Ki bocsát el kit?

én téged vagy én magamtól magamat

Peregnek a napok az évek

s a veled eltöltött órák mind jobban hiányzanak

De ezt ne tudd – se más

Akarom hogy büszkének

merésznek láss és mind így lássanak

aki kívül ép arányos akár egy szobor

s nem az akit belül szétrágott a pusztulás

az idő

Kevés vigasz hogy még szeretnek

mert mit jelent ha valakit szeret a nő

Megsimogatom a fejét

meg nem született gyermekemnek

aki pókhálón hintázik a lét peremén

Mi volt a fontosabb Hogy voltunk

vagy hogy megmaradtál megmaradtam én

is – de minek ha elvirult életünkből a fény

Belém vág néha a fájdalom

hogy húsodban magjaim soha nem énekeltek

s nem emlékszem mondtam-e neked

valaha halkan hogy maradj mert szeretlek

Már csak azt tudom mondani menj vidd el életed

vidd innen tőlem el amíg nem késő

Előttem pálinkás pohár erezet kezed

rajta maradt nem mosom el soha A végső

ponton majd összetöröm

ahogy most eldoblak téged és összetörlek

Nincsen nagyjelenet ne legyenek könnyek

csak titkon csak úgy

hogy azt én már nem látom

Áll velem a vonat valahol a határon

valahol a körül élet és halál határállomásán

az ablak üvege tükröz

megnyomorít a látvány hogy

tekintetemben nincs semmi ép ami emberi

Összeverődnek csontjaim

vagy isten veri őket egymáshoz

miattad hogy hagytalak veszni

Haldoklik a Nap közeleg a sötét és lassan

bekopog ajtómon a semmi Önző vagyok tudom

elvesztésedben is csak magamat fájom

patetikus is lehetne ez

ha nem kéne végigjárnom vele

egeket és poklokat és egyenesen megállni

legvégül némi halált inhalálni hogy mondhassam

megint menj már jön az ár és nagy körülöttem a salak

Menj mert megölsz

s hogy ne ölj meg én bántalak

Pedig te bántasz kis kérdőjel

torkomba akadt könyörtelen női horog

Zihál a tüdőm kihagy

a szívem a torkom hörög

két liter boldogtalan pálinka

lángol bennem szép vagyok

ebben a lázban tudom s nem tudom szebben

itt hagyni sem majd ezt a veled-se létet

Nem akarom hogy fehér kísértet

vagy fekete látomás legyél s

elszívd maradék erőmet Te akinek mindent

oda akartam adni

koldusként vonszold magad tovább

aki hiába kér már

nem fog több szerelmet kapni

mert olyan szerelmet amit én adok

nem adhat meg neked más

Nincs benne vacak szépség csak

mindent szétrontó szenvedély örök hullás

és gyönyörű pusztulás De te élj

mindegy már tovább hogyan Elküldelek

hogy méltóképpen lehessek boldogtalan

tudom mit érek s hogy

kevés ehhez minden áldozat élet

amit a másik meghoz és büszkeségem elfogad

Élj hogyha nem akarom akkor is s ha én

már nem akarok rúgj vissza

belém egy nagyot De már

ne lépj vissza életembe

Elborzadnál ásnak kopácsolnak benne

s már a szél is vacogva lép be ebbe a sírkertbe