Szellők dédelgetik az éjszaka 

léha függőkertjeit, a mohón 

egymást ölelő teraszokat, 

a zöld édent, a padokat, 

lépcsőket és az ösvényeket.

Az illatok szétrúgják a fiolákat,

kinyílnak a holdtól ezüstös 

rózsák, és egy hirtelen érzés 

riadóztatja bennem a szavak 

légióit: talpra katonák, azért 

utaztatok annyit a hideg platón, 

hogy megküzdjetek velem,

már lőtávolon belül vagyok, 

idézőjelek közé tettem a szívemet, 

hogy valóságosabb legyen.

Dobog a lovak patái alatt, 

eltiporhatatlan, mint a képzelet,

és ő is vágtatásba kezd.

Lám, a költészet befogad minden 

felejthetőt, minden lehetetlent, 

és ha fecseg is olykor, 

mérték szerint teszi.

Ha pedig elhallgat, arról 

álmodik, milyen lesz egyszer

olyan fényre ébredni, 

amely belülről fakad.