Létösszegző költemény a műzsgésről

Az emberi lét roppant műzsgedelmes,
pláne ha valaki fülig hősszerelmes:
mennyit műzsgölődik té meg tova,
csak úgy dobrokol alatta az élet lova!

A műzsgelemnek se vége, se hossza,
az élet bármely szegmensét válassza,
ki pölö épít, műzsög szűnös-szünetlen,
s ha megáll, telefonját műzsgi a szünetben.

A műzsgés mondhatni az élet maga,
utcákat elborít a műzsgő népek hada,
ki csatába megy, szívében induló műzzsen,
tűző napon menetel, nem ül a hűsben.

A szénbányász minden követ megműzsget,
műzsög a pénz, ha alakul az üzlet,
műzsög a mentő, percig sem hanyag,
erekben, belekben műzsög forró anyag.

És ott a lankadatlan műzsgölődő tőzsde,
ki nem műzsdül, sosem lesz ennek hőse,
a táncparketten jóműzsgésű párok,
lám, műzsgősségre akad mindig pár ok.

Amíg műzsöghetsz, műzsögj, te test, te lélek,
elműzsghetetlen ritmus benned ébred,
műzsgj, míg akad műzsdíthető tagod,
mert végül műzsgületlen heversz csak ott.

(Egy kedves érettségiző diák segítséget kért Varró Dani kollégámtól, bár, mint írta, tudja, milyen „műzsgelmes” egy költő élete. Sejtjük, mire gondolhatott, de annyira megtetszett a szó, nem tudtam ellenállni, hogy be ne emeljem a magyar irodalomba.)