Úton a szürkezónába
„…fut át fájdalmas
oldalakon a tekintet, de tükörként villan minden oldal,
ahogy egy hal oldalán a pikkely, a magány, a végleg…”
(Kürti László)
sötét az éj ordas vicsorgva néz
ablakhoz tapadva látva látna
egyre vadabb ösztöne ölne bár
vak mint cet hátára tévedt sirály
kompakt ködfal ő benőtt tőserdő
kutatom rejtekét merőn merre
dereng hol fut itt mezsgyéje útnak
mi élni visz vagy halni legalább
már nincs kiút lassan visszafekszem
gúzsbatáncban roppan vállam csontja
a létem létezésed vakfoltja
dünnyögöm ez egész jó sor lenne
’faragj hát’ hallom ’új halleluját’
s új kínt csontomba míg fölkönyöklöm
a tollig testem s gyömködöm párnám
kösz nem múzsa mély kút az ucca
feketén bólintgat a gyász lombja
a vers halott minek ugarra tor
a csend is hallgat lángnyelv gyalázza
ma a Könyvet ég mi Oltalom volt
visszafekszem lassan kiút nincs már
a túlsó part… indul a bárka… vár
helyjegyem van hová szól nem tudom
cet hátára tévedt vak sirály – én
tévelygek csak egy üres peronon
két egymásba zárt ablak mindhárom:
a sötét peron én és a világ – – –
a vak óperencián s túl azon
lágyan rebben az a pillangószárny