Élet a küszöbön túl

Mór sétált. Nem tudta merre, csak haladt egyenesen. Úgy érezte, arra kell mennie. Már régóta úton volt, de a táj körülötte nem változott. Fehérség mindenütt: felette, alatta, mellette, mögötte és előtte. Mindegy, mennyit gyalogolt, a horizonton nem tűnt fel semmi más, csak a véget nem érő üresség.

Néha a magasból tompa hangokat hallott. Furcsán, mintha víz alatt lenne, vagy mintha alaposan megtömött párnát szorítanának a füléhez. Eleinte nem tudta kivenni, mi lehet, de a hanglejtésből ítélve beszélgetésnek tűnt. Idővel arra lett figyelmes, hogy minél többet sétál, annál tisztábbak a szavak, minthogyha közeledne feléjük. Pedig ugyanúgy az égből szóltak, ahogy azelőtt. Vagy legalábbis onnan, amit égnek lehet nevezni a világ végén.

…nem mondható biztosra, de sajnos van rá esély/nagy rá az esély. Ez volt az első mondattöredék, amelyet végre értett. Bár egy számára teljesen ismeretlen hangtól származott.

Óh, istenem… Ezt viszont ezer közül is felismerte volna, ugyanis az anyjához tartozott. Mór felnézett a gondterhelt sóhaj irányába, de továbbra is ugyanaz a látvány fogadta: a semmi.

Újra az idegen következett: A fejsérülései alapján erre következtethetünk. De mint mondtam, ez még nem a végleges diagnózis, viszont jelen állapotában csak ennyit tudunk megállapítani.

Fejsérülések? Kiről beszélnek?

Mórnak hirtelen felrémlett két ijesztően gyorsan felé közeledő fénycsóva és az azt követő hirtelen sötétség. Vajon egy valódi emlék lehet, vagy épp álmodik? Minden olyan valószerűtlennek hatott, de ködös elméjének valamely behatárolhatatlan, megbízhatatlannak hangzó, ugyanakkorbizarrul szavahihetőnek érződő része mégis azt suttogta, ez mind igazi. Igazi, mint…

…mint az a fekete pont a távolban. Megtorpant, és hitetlenkedve hunyorgott a fehérségből hirtelen kibontakozó sötét pöttyre. Néhányszor elforgatta a fejét, hogy megbizonyosodjon, nem a szemei kápráznak-e. Nem, a fekete pont egy helyben maradt minden szögből nézve.

És mégis mennyibe kerülne egy olyan kerekesszék?

Mór megszaporázta lépteit az apró folt felé.

Ó, ne aggódjon, azt természetesen fizeti a biztosító.

Ahogy futott, a kicsiny sziluett egyre nőtt, a hangok egyre élesedtek.

Hahh… Nekünk erre nincs időnk. Édesanyja legfeljebb képzelt melegséggel átitatott hangja kísérte, mikor rájött, hogy egy ajtót lát maga előtt. Legalább ha megházasodott volna, de még arra se volt képes. És most már nem is fog, ahogy látom. Mór lépteinek izgatottsága lankadni kezdett, és valamivel lassabban haladt az egyetlen tárgy felé, amelyet ebben a kietlen űrben látott. 

Mindig csak azzal a rohadt fényképezőgéppel piszmogott! Mennyiszer hallotta már ezeket a feddő szavakat! Az évek alatt biztosan beleivódtak az agya minden tekervényébe, és ezért álmodik most is róluk. Talán ha kitalál még pár efféle logikusnak hangzó magyarázatot, még a végén tényleg el tudja hitetni magával, hogy ez csupán egy rossz álom. Az a fajta, ami nem ijesztő, egyszerűen csak keserű ízt hagy az ember szájában, és arra kárhoztatja, hogy elnehezült szívvel kezdje a reggelt.

Khm… Az idegen (valószínűleg egy orvos) torokköszörülése kényelmetlen feszengésről árulkodott. Nővérke, ha áthúzta az ágyneműt, megmozgatná, kérem, az úr végtagjait egy kicsit?

Egy harmadik személy? És végig velük volt?

Máris, doktor úr! Az új szereplő tónusa kellemesen lágyan, de egyszerre közömbösen csengett – amolyan „bármi is zajlik épp mellettem, nem szeretnék belefolyni, vagy okot adni arra, hogy bevonjanak” stílusban. Halkabb is volt a többinél, pedig ezidáig az ő hangja szólt a legközelebbről.

Valakinek állandóan mellette kell/kellene lennie, nem? Anyja türelmetlenül tette fel a kérdést, mint aki túl akar esni egy fölösleges bájcsevejen a szomszéddal, mert lenne jobb dolga is.

Mór már majdnem elérte az ajtót. Ránézésre nagyjából egy tucat lépés maradt még hátra, de azt innen is jól látta, hogy nincs mögötte semmi. Az utolsó métereket lezseren sétálva tette meg, mintha a tény, hogy egy ajtót talált egy ilyen abnormális űrben, nem érne fel a holdraszállás korszakalkotó izgalmával. Azonban kezdte úgy érezni, a holdraszállást túlértékelték. Szürke kráterek végtelenje. Egy ajtó a semmiben. Érdekes látvány, de ugyan mit ér?

Mégis a kilincsre tette a kezét. Rézszínű domborulata nyugtatóan meleg volt, mégis nyugtalanítóan lüktetett a tenyere alatt. Bam-bam… bam-bam… bam-bam… Megrökönyödve hátratántorodott.

Nos, igen, az lenne az ideális abban az esetben, ha tényleg lebénul. Az orvos szinte félve ejtette ki a mindenki számára egyértelmű szavakat, de Mór nem is figyelt rá.

Tágra nyílt szemekkel bámult az ajtóra, amelynek szívdobogása volt. Vagy az a sajátja? Ezúttal az ajtó lapjára simította bal kezét. A faragott fa a lassú légzés ritmusára feszült a tenyerének. Ekkor jött rá, hogy nem is érzi a saját levegővételét, vagy a lüktetést az ereiben, pedig egy ilyen szürreális helyzetben biztosan torkában dübörgő szívvel zihálna.

Mór újra a kilincs felé nyúlt. Ha ebben a szokatlan univerzumban kaphatna bármilyen adrenalin-löketet, most bizisten remegne a keze! A zsigereiben érezte, hogy a dobogás a tenyere alatt hozzátartozik. Jobbját a mellkasára tette. Semmi. Csak az ajtón.

Fejsérülés, száguldó fényszórók, kerekesszék, egy orvos, egy nővér, bénulás.  Úgy tűnik, kómában van. De ez az ajtó… Minden lomha dobbanással egyre inkább bizonyossá vált, hogyha átmenne rajta, felébredne. Mór ujjai a kilincsre szorultak.

Óh, Jézus a kereszten, ez azt jelenti, hogy folyton öltöztetnünk és fürdetnünk kellene! Ennek hallatára megrohamozták őt az emlékek.

Mór 7 éves. A városszéli régi focipályán elesik, ahogy a labda után vetődik, és a kapu rozsdás fémcsövének ütközve eltöri a jobb karját. A következő hónapban a szülei veszik le és adják rá a ruháit. Begipszelt karja folyton beleakad a pizsamájába, ahogy lerántják róla. Ilyenkor mindig fájdalmasan felszisszen. Az apja erre azt válaszolja, örüljön, hogy van, aki segít neki, pedig már munkába kellene indulnia.

Főzzek is rá élete végéig…

Mór 10 éves. Életében először négyest kap matematikából. Mikor az anyja megtudja, a szobájába zavarja, és azt mondja, addig nem kap vacsorát, míg helyesen ki nem számolja a feladatokat, amelyeket elrontott az írásbeliben  A szülei azt akarják, hogy apjához hasonlóan mérnök legyen belőle. Aznap üres gyomorral és könnyes arccal megy aludni.

Nos, úgy valahogy, hölgyem. És ezt kevesen tudják, de a vérkeringése érdekében naponta meg is kell masszírozni a lábait. Hasonlóan, mint a nővérke csinálja éppen.

Mór 13 éves. A barátaival telefonál. Azt kérdezik, nem megy-e velük az uszodába. Ő erre azt válaszolja, láza van, ezért otthon kell maradnia. Az igazság valójában az, hogy nem akarja, bárki meglássa a fölsője alatt éktelenkedő színes foltokat, amelyeket azért kapott, mert a minap későn ért haza, miután egy barátjánál töltötte a délutánt.

Na és ide-oda furikázni ki fogja? A férjem és én is dolgozunk!

Mór 16 éves. A szülei még nem értek haza a munkából. Sietve bedobál a hátizsákjába néhány ruhadarabot, a pénztárcáját és legkedvesebb tulajdonát – a fényképezőgépét, amelyet használtan vett saját zsebpénzéből. Buszra száll, és a szomszéd városba utazik az unokatestvéreihez. Természetesen befogadják. Mindig is figyelmesebbnek tartotta a nénikéjét és bácsikáját, mint tulajdon szüleit. Másnap azonban az apja eljön érte. Nem tudja, hogy unokatestvérei szülei szóltak-e neki, vagy sem, de mindenesetre úgy érzi, elárulták.

A pluszköltségekről nem is beszélve! Ha mi nem vagyunk otthon, muszáj egy ápolót fogadnunk mellé, de azt mégis ki fogja kifizetni?

Mór most 33 éves. Még kamaszkorában vett egy kézikönyvet a fotózásról, és minden lehetséges tárgyat újra és újra lefényképezett a szobájában, amíg a legunalmasabb is érdekes látványt nyújtott a képen. A gimnázium utolsó évében nyert egy versenyt a fényképeivel. A szalagavatón mindenkiről ő készített képet. Később egy barátja segített létrehozni a saját weboldalát. A volt gimnáziumi osztálytársai hozzá irányították minden ismerősüket, akik épp fényképészt kerestek. Nem ment egyetemre, 22 éves volt, amikor el tudott költözni a szüleitől egy olcsó egyszobás lakásba. A helyi szupermarketben dolgozott, amíg 26 évesen meg nem tudta nyitni a saját kicsi stúdióját.

És mindez a semmiért. Még csak nem is az ő hibája volt a baleset – annak az autónak a másik sávban lett volna a helye! Annyit dolgozott, hogy bizonyítson a szüleinek, aztán ezt feladva, már csak az a cél lebegett a szemei előtt, hogy végre önállóvá tudjon válni. De most megint gyerek volt, akit el kell látni, életben kell tartani. Egy kéretlen teher a szülei nyakán. Hirtelen betolakodónak érezte magát a saját életében.

Keze lecsúszott a kilincsről.

Szóljanak, ha felébred!

Feltétlenül, asszonyom!

Ajtócsapódást hallott. Elmentek. Mór elfordult a saját ajtajától. Arra gondolt, nem olyan rossz itt. Nem túl izgalmas vagy örvendeztető ez a hely, de nem is olyan nyomorúságos, mint az élet, amely odaát várna rá. Itt tudja használni a lábait, és nincs a szüleire utalva. Ha mindezt megunja, akkor viszont felébredhet, és egyszerűen véget vethet mindennek…

Szép kis anya, mondhatom! Mór összerezzent a hirtelen hangtól. Azt hitte, már mindenki kiment a betegszobából. Visszafordult. Ez a nővérke hangja? Hogy beszélhet bárki is így a saját fiáról?! Mintha pluszfeladatokat adtak volna neki a munkahelyén fizetésemelés nélkül, vagy valami. A nő sóhajtott. Persze nekem nincs közöm hozzá, csak tudod… én ismerlek. Mór szemöldöke magasra szökött ennek hallatán. Most már máshogy viszonyult a hanghoz, megpróbálta kitalálni, hol hallhatta már, de erre végül nem volt szükség. A válasz ugyanis rögtön érkezett a távolból.

Bea vagyok, együtt jártunk oviba és alapsuliba. Bea! Tényleg, hisz annyira hasonlít a hangja, épp csak egy kicsit változott, miután 15 évesen találkoztak utoljára. Nem is tudta, hogy a városban maradt. Kíváncsi lett, hogyan nézhet ki most a lány. Emlékszik, régen milyen mézszőke volt a haja, amelyet mindig egy hosszú fonatba fogott. Szeplős volt, Mór mindig úgy gondolta, illik az arcához.

Ami azt illeti, a suli nagy része alatt tetszettél. Azt hiszem, harmadiktól, amikor egyszer ugyanabban a csoportban voltunk angolon csoportmunkán. Akkoriban elég félénk voltam, és alig mertem bármit hozzászólni a témához, pedig nem voltam rossz angolból. Te viszont végig olyan kedves és vicces voltál, és megdicsérted egy rajzomat a füzetem hátulján. Emlékszem, egyszer hetedik végén Lilla meghívott, hogy menjek vele és néhány fiúval az uszodába. Őt azért hívták meg, mert együtt volt Balázzsal, de nem akart egyedüli lányként menni. Izgatott voltam, mert tudtam, hogy a te baráti körödről van szó, de amikor odaértem az uszodához, a többiek azt mondták, te nem jössz, mert lebetegedtél. Aztán, miután elballagtunk, már nem is találkoztunk többet. Kicsit sajnáltam, hogy sosem volt alkalmam elmondani, mit érzek irántad.Nem mintha lett volna hozzá bátorságom. Mindegy, most elmondtam, és így talán teljesítettem egy volt kiskamasz leghőbb kívánságát. Uramisten, remélem, nem igaz, hogy a kómások hallják a külvilágot!

Mór jó pár lépésre állt az ajtótól, mégis mintha érezni vélte volna, ahogy megdobban a szíve. Bár valószínűleg csak képzelte. De hirtelen még mérgesebb lett a szüleire, amiért ki kellett hagynia azt a délutánt az uszodában.

Egyébként én hallottam már tolószékes fényképészekről. Ha létezik láb nélküli futó, akkor mit neked egy szék, nem igaz? A fotósok amúgy is mindig le szoktak hajolni, miközben fényképeznek, nem? Így most már alapból a tökéletes szögben lennél. Bocsi, ez érzéketlen volt?

A férfi felnevetett, ezzel erős visszhangot verve az üres térben. Rájött, hogy eddig nem is próbált megszólalni. Furcsa volt a saját hangját hallani, miután megszokta, hogyan szól a többi az éber-világból.

Mór az ajtóhoz kuporodott, és a lélegző fának dőlt. Kellemes volt, ahogy minden lassú levegővétellel a hátának nyomódott. Csak erre az érzésre valamint Bea hangjára akart figyelni, és minden mást elfelejteni. A nő szavai után már nem úgy tekintett az ajtóra, mint ami a problémáit rejti. Legalábbis nem teljesen. Szenvedés és öröm kapuja volt, a kettőt kéz a kézben kínálva. Ha nem kész megbirkózni az egyikkel, nem várhatja, hogy a másik az ölébe hulljon. De az álmai odaát nem fogják megvárni, amíg ő itt ül és arra vár, hogy kellően felkészültnek érezze magát az élettel való szembenézésre. Milliók élnek az övénél sokkal nehezebb teherrel, további milliókat motiválva, hogy ne adják fel a küzdelmet. Mór úgy gondolta, semmi joga ilyen nyomorultul éreznie magát, és ettől csak még rosszabb lett a közérzete. Ő nem akart motivációvá válni, egy bálvánnyá, amelyre mások csodálva nézhetnek fel. Egyszerűen csak átlagos akart lenni, egy a tömegben, nem a példakép a pódiumon.

Felhúzta a lábait, és átkarolva azokat szorosan a két térdének nyomta homlokát. Kellemetlenül szárazak voltak a szemei, és a torkát szorongató gombóc is elmaradt. Pedig most tényleg szüksége lett volna rá. Ezen a helyen semmi sem úgy működik, ahogyan kellene! A lábait kivéve.

Ha elhagyja ezt a helyet, talán soha többé nem érezheti, ahogy a szél a hajába kap futás közben, soha nem lesz többé izomláz a combjában, soha többé nem kapkod majd kifulladva levegő után. Talán nem mehet többé késő délutáni sétákra, nem ugorhat át pocsolyákat jókedvében, nem rúghat odébb kavicsokat az útszélen, nem markolhat a homokba a lábujjaival, nem táncolhat többé a zuhany alatt a kedvenc zenéire. Ha elhagyja ezt a helyet, az élete talán visszafordíthatatlanul megváltozik. De… mindezt már itt sem tapasztalhatja meg.

Amúgy, ha valaha segítségre van szükséged, nyugodtan felhívhatsz majd… mert tudod, khm, nővér vagyok… Meg amúgy is rég beszéltünk, szóval…

Mór felnézett a kilincsre.

(A Felvidéki Magyar Irodalom Napja alkalmából meghirdetett Határvonal c. középsikolások részére szóló prózaírói pályázat 1. helyezettje)