Határvonal

Vajon van határa a változásoknak? Hol lehetne meghúzni azt ahatárvonalat, ami a régit elválasztja az újtól?- Lakatos Menyhért

A kisfiú piros sültös sapkája a nedves fűre hullott a sokadik ugrása következtében. A reggeli köd apró vízcseppekkel lepte el a benzinkút melletti pihenőhelyet, ahol a fiú azóta ugrált a fűbe szúrt tábla egyik oldaláról a másikra, mióta a szüleitől megtudta annak jelentőségét.  Mégpedig, hogy ha a tábla egyik oldalán áll, akkor még otthon van, szülőhazájukban, ahol a barátai, nagyszülei, szomszédjai is élnek. Ott ismeri a közeli városokat, és mindenki azt a nyelvet beszéli, amit ő. A tábla másik oldalán viszont már áttér a szomszédos országba, egy új, felfedezésre váró világba, ahol mindenki egy számára ismeretlen nyelven szólal meg.Az üzletek sorai olyan élelmiszerekkel vannak feltöltve, amelyeket még nem kóstolt, az utakat sem ismeri, és annak az esélye, hogy ismerős arcra bukkan a tömegben csekély. 

Apukája kérésére a kíváncsi gyerek befejezi az ugrálást, és az addig a vizes füvön pihenő sültös sapkáját szőke hajjal borított fejére húzva rohan a sáros földön a szülei után. Mire utoléri őket a parkoló bejáratánál, már sár borítja a nadrágját egészen a térdéig. Vidámsága azonnal elszáll anyukája rémült arcát megpillantva, amelyet a nedves földtől piszkos nadrágjának a látványa váltott ki. Az utazás során kisebb csintalanságok és szófogadatlanságok miatt szüleinek már párszor rá kellett szólniuk, így a fiú jobbnak látja csendben megvárni, amíg kiderül, ezzel a csínytevésével átlépte-e a határt, amely az anyukája kedves figyelmeztetései és az aznapi édesség megvonásával járó fegyelmezés közt húzódik. Utóbbi számára felér egy rémálommal. Szülei viszont csak összenéztek, és szavak nélkül megbeszéltek valamit, amit a fiuk bármennyiszer is próbált már megfejteni, még nem járt sikerrel. Végül apukája a bőrönd mélyéről előhúzott egy sötétzöld melegítőnadrágot, amelyre anyukája a fiú sáros farmerét cserélte.

Amíg a szülei azon tűnődtek, mitévők legyenek a sár áztatta ruhadarabbal, addig a kisfiú az autó hátsó ülésén ült szófogadóan, lábait a tiszta melegítőnadrágban kilógatva a reggeli hűvös levegőre. Amikor tekintete egy új, mégis ismerős arcra bukkant, azonnal fülig érő mosollyal integetett új barátjának. Az idegen ország első ismerős arca egy fiatal lányhoz tartozott, aki a határon dolgozott mint ellenőr. Mielőtt még a család megállt volna pihenni, a lány engedte át őket a két országot elválasztó kapun, amely a határ vonalát jelentette. A lány az unalmas dokumentumok és útlevelek ellenőrzése közben vicceivel és tréfás arckifejezéseivel azonnal az addig fáradtan bóbiskoló kisfiú szívébe férkőzött. Így amikor átvágott a parkolón a benzinkút irányába, és meglátta az integető gyereket mosolyogva intett neki vissza. Ezzel az egyszerű gesztussal átlépték az ismeretlenek és barátok közti határt, ami a kisfiú napját még felejthetetlenebbé tette.

A határ szó rengetegféleképpen értelmezhető. A szótárak szerint a határvonal egy kijelölt szél, rész, korlát, amely egy területet, folyamatot, jelenséget választ el más hasonlótól. Amíg ezek a részek, területek a matematikában és földrajzban szabad szemmel láthatóak, esetekben alakíthatóak, addig az életünk több ezer más területén elrejtőzve, láthatatlanul, de annál inkább intenzívebben vannak jelen. Ezeket a láthatatlan szálakat – amelyek körülöttünk keringenek arra várva, hogy átlépjünk rajtuk –, bár megérinteni vagy kezünk közé venni sose fogjuk tudni, egy teljesen más változatát mégis észlelhetjük. Érzékeljük, amikor a közömbösség két idegen közt átalakul barátsággá, amikor a baráti viszony egy mély jelentéssel bíró pillantás során hirtelen több lesz, mint barátság, vagy mikor a szimpátia elérve a tűrőképesség határát ellenszenvvé változik. Mind a látható és láthatatlan vonalaknak van egy kezdete és egy vége. Az a pont, ahol az ember meghúzza magának a határt, ahonnan tovább nem enged. Ezek a határok elkülönítik egymástól a jelenségeket, de egyúttal össze is kötik őketegy apró átjárót alakítva ki köztük, amelyhez néha észre sem vesszük, milyen közel is járunk, amíg már a túloldalán nem találjuk magunkat.

Szeptember közepe felé tartva az idő egyre inkább hűvösebb és nedvesebb, a fák nyári élénk zöld lombkoronáinak pedig már csak szórványai látszódnak a barnás, sárgás levelek és a száradó ágak közt, amelyek mind együttesen váltják le a nyári évszak szépségét az ősz melankolikus jegyeire.

A lány miután sietősen visszatért a szűkös fülkéjébe, felváltotta munkatársát, és kedvesen köszöntötte az újabb utazókat. Egy idősebb, már ráncokkal borított kéz nyújtott felé két útlevelet. Az iratok egy már nyugdíjas éveiket töltő házaspárhoz tartoztak, akik egy koncertre igyekeztek. Ez persze nem az iratokból derült ki. A lány már megszokta, hogy néhány utazó mogorva és fáradt, mire elér a határhoz, sokan mégis izgatottak, és beszédes kedvükben megosztják vele utazási terveiket. A néni azonnal mesélni kezdte, hova mennek és mennyire izgatott. Férje először kissé zavartan közbeszólt, hogy nem érdekel mindenkit a kiruccanásuk, de látva a lány érdeklődő tekintetét, ő is beszédbe fogott, és amíg az irataik érvényességét ellenőrizte a fiatal gyakornok, addig egymás mondatait kiegészítve avatták be őt a gondosan eltervezett programjaikba.

Miután a sorompó felnyílt, és a házaspár vidáman intve továbbhaladt egy újabb elmesélni való élmény felé, az ezüst kocsijukat egy fehér többszemélyes autó váltotta fel. A benne utazó személyek korban sokkal közelebb álltak hozzá, mint az előző pár, mégis a köszönésen kívül mást nem szóltak. A lány ennek ellenére elmosolyodott, amikor meglátta a rajtuk lévő egyforma mintával ellátott felsőket. Ugyanazt a felsőt, amit az idős házaspár is viselt. Bár ezek a fiatalok a húszas éveik elején jártak, a házaspár pedig már a nyugdíjas éveikben, a lány mégis biztos volt benne, hogy ugyanúgy fogják élvezni az egész eseményt. A kedvenc italaikat és ételeiket fogyasztva, a legjobb táncmozdulataikkal élvezve a zenét a számukra legfontosabb emberrel az oldalukon. És bár ugyanazon a helyen lesznek, mégis teljesen más történettel és átéléssel távoznak majd. 

A lány minden nap meglepődik, hogy az országhatáron kívül mennyi minden választja el az embereket egymástól, amely egy ütemben mégis összetartja őket, miközben mindig, minden és mindenki változik. Mindenki ugyanazokon a láthatatlan vonalakon mozog. Mind ugyanabban a jelenben élnek, mégis teljesen más tapasztalatokat és élményeket szereznek, ami nagy mértékben befolyásolja az egyént és ezáltal az általa megszabott határait is. A határt kedvesség és ridegség, szeretet és utálat, jó és rossz vagy régi és új között. És bár rengeteg olyan határon lépünk át életünk során, amely ellen nem tudunk tenni –  mint például az öregedés – , mégis rengeteg határ átlépése csakis azon múlik, hol húzzuk meg azt a bizonyos vonalat. Hol végződik számunkra a jó, és hol kezdődik a rossz. Ahogy a mondás is tartja: ,,Határ a csillagos ég”. Remélhetőleg ez a határ mindenki számára a lehető legtöbb jóságot tartalmazza.

(A Felvidéki Magyar Irodalom Napja alkalmából meghirdetett Határvonal c. középsikolások részére szóló prózaírói pályázat 3. helyezettje)