Háromszáz éve húzzák a nótánkat

Liszt Ferenc zeneszerzőként csodálta és felhasználta, míg Kodály Zoltán utánzatnak tartotta a magyar cigányzenét. Az előbbi könyvet írt a témáról és személyes rokonszenvét hangoztatta, míg a Psalmus Hungaricus szerzője 80 évvel később arról panaszkodott, hogy „a jövevénynép nagyszerű utánzóképességével elleste a magyar előadásmódot”, így zenéjük „kiszorította az eredetit, »magyarabb« a magyarnál”.

A magam részéről nem avatkoznék bele a gigászok csatájába, már csak azért sem, mert létezik a cigánymuzsikának egy egészen más, zeneelméleti szempontokon túli megközelítése is. Ez a sajátos, vibráló műfaj ugyanis legalább annyira társadalmi, mint művészeti kategória: korábban a nyilvános élet, az ünnepek és a szórakozás elmaradhatatlan kelléke volt, ma inkább a magyar gasztronómiai kultúra sajátos tartozéka, miközben nemzetközi szinten a „magyar brand” szerves részévé vált.

Persze a népdalgyűjtő Kodály, aki az ősit, a tisztát, az eredetit kereste a Zobor és a Hargita alján, még megengedhette magának a sajátos mérce luxusát. Napjainkra azonban a zenével kapcsolatos élményeink teljesen megváltoztak – mindannyian tudjuk-halljuk, hogy az éttermek kilencven százaléka mit kényszerít a hangfalakon át a vendégeire –, s ebben a helyzetben a cigányzene egyfajta lázadássá vált.

Persze ahány helyszín, annyi életérzés. Egészen mást közvetít a talpig díszmagyarban játszó trió a Gundel nagypolgári díszletei között, mint például a Keleti pályaudvar melletti pinceétteremben, ahol – nem vicc! – miniatűr vonatok szállítják az asztalokhoz az italt, s hétvégenként mindenki elhúzathatja az asztal mellett a maga nótáját egy kupica pálinkáért (természetesen zenészenként). Ott a díszmagyart már a sötét zakó váltja fel.

A legjobb élményt persze, mint általában az élet legtöbb területén, e tekintetben is a spontán helyzetek tartogatják, amikor a cigányzenész eredetileg csak lazítani, elvegyülni tér be a vendégek közé, pulóverben, enyhén borostásan. Magam is részese (és alakítója) voltam egyszer egy ilyen estének egy Szamos-parti kocsmában, ahová akkoriban a kolozsvári magyar fiatalok jártak anyanyelven gurítani a sört. Mivel az ilyen helyeken idővel mindenki ledobja a maga inkognitóját, végül rendeltetésszerűen alakultak a dolgok: kezdődött egy rögtönzött énekléssel, aztán mint cilinderből a nyúl, előkerült a semmiből egy hegedű, hogy végül ötpercenként csíptessünk egy tízezres bankót a húrok közé (a bankó természetesen lejben értendő). Visszafogott jópolgárból egykettőre féktelen erdélyi magyar dzsentrikké változtunk, s alighanem ez volt a legjobb bosszú a városra kényszerített testidegen évtizedekért.

A nóta nem más, mint önfeledt térfoglalásaink zenei aláfestése.

Mindezek akkor jutottak eszembe, amikor kézbe vettem Ravasz József Dunaszerdahelyi prímások és zenészdinasztiák című könyvét. A szerző a felvidéki magyar cigányok történelmének elismert szakértője, diplomáját és bölcsészdoktori értekezését is e témából írta, ugyanakkor munkaidőben főként aktuális kérdésekkel foglalkozik, s egyéb elfoglaltságai mellett a Romológiai Kutató és Módszertani Intézetet vezeti.

A kötet a csallóközi cigányzenészek elmúlt két-háromszáz évét mutatja be. Ez az időmeghatározás így, első hallásra talán kissé elnagyoltnak tűnik, de mindennek megvan a maga oka. Bár a kronológia Mária Terézia megbecsült muzsikusának, a fél világot bejárt Banyák Simon cimbalmosnak a bemutatásával kezdődik, amint a szerző is megjegyzi, „utána hosszú-hosszú szünet következik a történetben, amit az egyes roma családok közömbösségének tudhatunk be”, aminek eredményeként „szinte semmilyen tárgyi emlékek (fotók, korabeli újságcikkek stb.) nem kerültek megőrzésre, így aztán a mai zenészcsaládok tagjainak a visszaemlékezése nagyon hiányos”.

A könyv azonban csak részben szól a címben megjelölt témáról. Valójában Ravasz József – miközben megismerhetjük a Bertók, Döme és Bihari neveket, s e nevek tulajdonosainak az életútját – a szerdahelyi zenészek ürügyén komplett betekintést kínál a romák származástörténetébe, európai és magyarországi letelepedésük körülményeibe, a cigánysággal kapcsolatos középkori és újkori törvénykezésbe, továbbá megismertet bennünket szokásaikkal, s a jellegzetes cigány mesterségekkel is.

Olvasói szemmel ez persze egy kicsit olyan, mintha a színházi zsöllyéből távcsövön keresztül, egészen az arcvonásokra közelítve figyelnénk az előadást, majd megfordítanánk a kukkert, befogva egyszerre mindent, ami közel és távol csak látható. Azok az olvasók, akik kizárólag egy-egy szakterületre fókuszálva – például helytörténeti vagy zeneelméleti adalékok után kutatva – veszik kezükbe a könyvet, valószínűleg fölösleges kitérőnek érzik majd az Indiáig tartó visszatekintést, és fordítva: akik átfogó információkat keresnek a cigányság nemzetközi vagy magyarországi történetéről, aligha egy kisváros zenészdinasztiáiról szóló munkában vélik majd megtalálni mindezt.

Ha viszont az újdonságra vágyó, érdeklődő polgár bőrébe bújva vesszük kezünkbe Ravasz József művét, akkor aligha zavar majd, ahogy a szerző a makro- és mikrovilágok között hintáztat minket, hiszen minden egyes elejtett információ csak a tudásunk bővülését szolgálja. Valójában az apró életrajzi, családtörténetei elemek, a jellemrajzok és anekdoták azok, amelyek egyedivé és megismételhetetlenné teszik ezt a könyvet, mivel nemcsak emberközelbe hozzák a maguk idejében közismert és közkedvelt – pozsonyi, prágai, bécsi szállodákban is rendszeresen játszó – zenészkaraktereket, hanem a régi, akkor még csak öt-tízezres Dunaszerdahely nyilvános életébe is visszavisznek bennünket.

Persze tegyük hozzá, hogy a város mai lakói illő módon emléket állítottak e múltnak azzal, hogy a millennium idején felállították Bihari Jánosnak, a legismertebb helyi prímásnak a köztéri szobrát. Most pedig már kézikönyvünk is van ehhez a múlthoz.

(Ravasz József: Dunaszerdahelyi prímások és zenészdinasztiák. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2025)