Húszéves lettem. Tudtam, hogy apám néha a kaszinóban mentett meg minket a középosztály alsó peremétől, és hogy anyám az éjjeliszekrénye középső fiókja hátuljában rejtegette a rózsaszín vibrátorát, régi, divatosan szakadt, rövid farmernadrágjaiba csomagolva, amiket azóta nem hordott, hogy én közbejöttem. Sokat nyaggatta apámat, és ha nem kapta meg, amit akart, lógatta a fejét, remegtette ajkait, míg ő nem bírta tovább elviselni.

Egy ideje túl jó dolgunk volt, és féltem, ez nem tarthat ki. Csődbe megy a családi vállalkozás, gazdasági krach, harmadik világháború, apa a feketére teszi az életünket, utcára kerülünk, és minden, amit eddig az újpesti falatozóval felépítettek, semmivé lesz. Ha ők szétesnek, velük együtt dől az én dominóm is. Egyetem, saját vállalkozás, festménykiállítás, nem álltam még annyira talpon, hogy magam boldoguljak.

Nem éreztük, hogy elindultunk a lejtőn, míg az aljára nem értünk. Anya kikönyörögte, hogy Athénba utazzunk a nyáron, és úgy nézett ki, a hazárdjátékok istene velünk volt. Kora reggel szálltunk fel. Láttunk erdőtüzet a repülőből, rögtön mentünk a partra. Olcsó gyros, olcsó szállás. 

Másnap bejártuk a várost. Akropolisz harminchat fokban, a táskámban megolvadt a mézes baklavám, még este is a légkondicionált üzletekbe kellett menekülnünk. Szörnyen untam már, anyám megállt minden második ékszerbolt kirakata előtt, míg bele nem szeretett egy gyémánt nyakláncba. Először azt hittem, viccből könyörög apámnak, nem is értettük pontosan, hány forintba kerül, de az euró ellenére is eggyel-kettővel több nulla volt az árcédulán, mint amihez hozzászoktunk.

– Nem érdekel, intézd el – mondta apának. – Enélkül nem megyek haza. – Elfordult tőle, nem nézett a szemébe.

– Holnapra megoldom – sóhajtott apa, és ennyivel otthagyott minket. Egy ideig tovább nézegettem anyával a drága boltok kirakatait, míg végleg bele nem untam, és el nem köszöntem tőle.

Teljesen más volt az esti utcákat járni. A fekete ég alatt nem tudtam, merre vagy miért megyek, amíg meg nem érkeztem egy füvesbolt bejárata elé. Bent Snoop Dogg hasonmása fogadott, és egy orrpiercinges fehér csaj, tetkókkal, kék hajjal. Lesütöttem a szemem, inkább az árukat kezdtem tanulmányozni, úgy, mintha értenék hozzá. A perifériámból is láttam, hogy felismerték a blöfföm. Snoop Dogg két sütit ajánlott, az egyik erősebb, a másik gyengébb, feleannyiért. Megvontam a vállam, és rámutattam a drágábbra.

– És ez legális? – kérdeztem, a kékhajú csaj mögötte elmosolyodott.

– Igen, csak tartsd meg a számlát – mondta Snoop, majd megköszöntem, és még egyszer ránéztem a lányra, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Nem nézett vissza.

Bementem még egy görög betűs boltba venni csokit és csipszet, aztán kerestem magamnak egy üres utcát, kétszer körbenéztem, és megettem a sütit. Eltelt néhány perc. Semmi. Kiengedtem némi levegőt az orromon, és továbbálltam. 

Valahol a külvárosban egy hosszú, üres úton majszoltam már a hagymás csipszem, amikor egyszerre olyan erős íze lett, hogy csak megálltam, lehunytam a szemem, fejem hátrafordult. Bevettem még egyet, és még egyet, majd egyszerre négyet, és éreztem, ahogy a fogam megtöri a rétegeket. Követtem a repedések vonulatát. Az ég üres volt, fekete, és elgondolkodtam, hogy a csillagok jobban látnak minket, mint fordítva. Néztem felülről, ahogy világít a város, sok százezer apró fénypont. Szédülni kezdtem. Leültem, és a gravitáció húzta le a fejemet, mintha egyre több láncot pakoltak volna a nyakamba, gyémánt nyakláncot, gondoltam, és elmosolyodtam. Hirtelen oda akartam vinni mind anyámnak. Nem is gondoltam rá, hogy mi lenne, ha meglátna így, felálltam, és elindultam haza.

Közben megbontottam a csokit is, a kockák szétolvadtak a számban, ízleltem, figyeltem, ahogy összekeveredik a nyálammal, és csak azután nyeltem le. A sötét utca lassan újra megtelt fénnyel, hanggal, mozgással, és megint ott voltam valami téren, ami ismerős volt, de csak nappalról még, így nem tudtam eldönteni, hol vagyok. Haza kellett mennem. Lépéseim nehezedtek, kullogtam csak, fejemet húzták a gyémántékek, anya nem volt sehol. Fiatal, karcsú lányokat láttam, aranyláncos retiküllel, kezükben valami égszínkék-rózsaszín ital. Szelfizgettek a szívószálas műanyagpoharakkal, és annyira megszomjaztam, vissza kellett tartanom magam, nehogy kitépjem a kezükből. Haza kellett mennem. Előhúztam a telefonom, hogy megnyissam a térképet, de mire felnyitottam, elfelejtettem, mit akartam vele. Ekkor belém jött egy nagydarab fehér pólós csávó, de bocsánatot kért, és magához vonta sokkal alacsonyabb barátnőjét, akinek fél segge kilátszott szoros, szakadt, rövid farmernadrágjából. Ráncos volt, és úgy mozgott, mint a zselé. Haza kellett mennem. Megnyitottam a térképet, megnéztem a metróútvonalakat. A megállóban nem én voltam az egyedüli, aki be volt állva. De aztán rájöttem, hogy mégis, csak a tükörképemet nézem. Próbáltam belekapaszkodni egy gondolatba, és nem elengedni, de szertefoszlott mindegyik, és elsodródott valahová, ahol már nem értem el.

Halkan elfordítottam a kulcsot a zárban. Perceknek érződött, amíg lenyomtam a kilincset. Nem hallottam horkolást vagy szuszogást. Csend volt, amiben minden lépésem megremegtette a földet. Telefonom halvány fénye mellett megtaláltam az ágyam, és ruhástól a legaljába süllyedtem.

Dübörgésre és neszelésre ébredtem. Kimentem a nappaliba, ahol apám fordította ki bőröndjeit a földre.

– Baj van – mondta.

– Mi?

– Hol az anyád?

– Nem tudom – vontam meg a vállam.

– Nem veszi a telefont. Hívd fel. – Megcsörgettem. Apám nézte egy darabig, majd tovább keresgélt. Nem vette.

– Mit keresel?

– Kurva nagy baj van.

– Mi az?

– A feketére tettem.

– Mennyit? – Nem válaszolt. Kurva nagy baj.

– Hol hagytad azt a nőt?

– Melyiket? – kérdeztem. Félig figyeltem csak.

– Az anyádat, fiam.

– Maradt még boltokat nézegetni.

– Egyedül? – Nem válaszoltam. – Szép. – Már majdnem az egész padlót beborították a ruhák és holmik. A rendetlenségben egy számla akadt a kezébe. – Ez meg mi a franc? – A zsebemhez kaptam. Üres volt. Nem tudtam, mit mondjak, vagy megszólaljak-e egyáltalán. Megrezzent a telefonom.

– Anya írt. – Visszadobta a számlát a földre, és mögém jött, hogy lássa a képernyőt.

„Nem jövök vissza. Menjetek haza”.