A sírás fojtogat. Torkomban a gombóc egyre nagyobb és nagyobb. Fejemben egy hang kétségbeesetten mondogatja, hogy:,,Iza elvesztél, egyedül vagy!” De nem lehet igaza! Akkor sem! Olyan nincs! Könnyeim már folynak, behomályosítva szemüvegem lencséjét. Leveszem hát apró kezeimmel, megtörlöm ruhácskám aljával, de csak rosszabb. Tiszta homály. A mozdulat közepette, mialatt visszaraknám a fejemre, valaki durván meglök. Elvesztem az egyensúlyom és a földre zuhanok egyenesen rá a bal kezemre. Éles fájdalom hasít belé, de most nem szabad vele törődnöm! Nem!

– Iza elvesztél, egyedül vagy! – mondogatja a hang tovább. – Nem, nem vagyok! – kiáltanám, de egy hang se hagyja el a szám. Össze kell szednem magam, nem lehet igaza! Nem! Fel kell kelnem, mert még eltaposnak a nagyok! Elkezdek feltápászkodni, óvatosan, megpróbálva óvni a fájó karom. Körbe nézek, de rájövök, hogy a szemüveg még mindig a kezemben. Ismét a fejemhez emelem, de valaki kilöki a kezemből és egyenesen a földre csapódik. 

– Bocsánat – mondja egy mély férfihang. 

Kitör belőlem a zokogás. A teljes reménytelenség lett úrrá rajtam. Nem lehet, hogy a hangnak mégis igaza legyen. Nem! Nem veszhetek el pont egy reptéren! A szüleim biztos keresnek már! Csak észrevették a nagy veszekedés közepette kislányuk eltűnését…!

Az ablakon átszűrődő szivárvány fénye csoda szép színeket varázsol a borosüveg szilánkjaira. A puha, szív alakú szőnyeg, mely a fotel előtti teret díszíti, többé már nem hófehér, hanem vörös. Vörös, mint a lemenő nap fénye, vagy inkább, mint a nő testéből szivárgó vér. A nőé, akit alig két órája öltem meg, és azóta csak bámulom. Nézem, hogyan távozik testéből a vörös folyadék. Először még ömlött, de mostanra már csak szivárog. Régen azt gondoltam, hogy ránézni sem tudnék egy hullára, hisz a vérvételeket sem bírtam, de az már a múlt.

Rájöttem, hogy egy holttest is lehet gyönyörű. Nézni, ahogy kimúlik valakiből az élet olyan megnyugtató, főleg ha az ember bosszúból csinálja. Mint én. 

Végre elnyerte méltó büntetését azért, amit tett. Mert csakis ő tehette! Ő hajthatott neki dédapám kocsijának rögtön nagyapám születése után! Megölte. Tudom, hogy ő volt! Pont úgy néz ki, mint az álmaimban, melyek minden éjjel kísértenek. Vörös haj, ártatlan szeplőkkel borított arc és piszkosul szép szemek. Oly fiatal és ártatlan. De ez csak álca! A vöröske legfeljebb annyira lehet ártatlan, mint én most őt nézve. Megérdemelte! Csakis ő lehetett az a nő! Lelkemet áthatja a nyugalom, szám mosolyra görbül, szívem az égen szálldos a vakító csillagok közt. Agyam újra és újra lejátssza az előző két órát.

Könnyebb volt vele végeznem, mint gondoltam volna. Jóformán megölte saját magát, én csak besegítettem neki egy kicsit. Majdhogynem öngyilkosság volt, hiszen mikor megjelentem a nappalijában egy késsel a kezemben, akkor saját magától ejtette el rémületében a borosüveget, és kezdett el hátrálni mindaddig, míg rá nem esett az üvegasztalra. Ezután már csak egy gyors szúrás a szívébe, vérfagyasztó kiáltással kísérve, és már halott is volt. Legalább nem szenvedett sokáig az ütőerébe álló hatalmas üvegtől. Igazán meg is köszönhetné nekem!

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy parasztlegény, Konrád, ki merőben különbözött a falu többi ifjától. Szegények voltak, mint a templom egere, amióta csak az eszét tudta, de mégis tudott írni, olvasni és ezt jól is titkolta. Senki más nem tudott róla csak az erdő háromlábú jósa, ki megtanította. A falu népe csak úgy ismerte, mint Konrád az erős, mert tizenkét éves kora óta ő nyerte az erőversenyeket. 

Egy nap álmot látott, melyben egy pávacímeres vár felett süvített el három sárkány. Az építmény mellett egy királykisasszony festette le a gyönyörű mesebeli tájat, ami előtt egy négytagú család piknikezett. Sült kismalac, puding, háromszintes torta és még sok más ínycsiklandozó finomság lepte el a kockás lepedőt. Nevettek, beszélgettek, boldogok voltak. Első látásra semmi érdekes, máskor is látta már ezt a képet, de most sokkal élesebben tárult elé. Látta az emberek arcát, melyet eddig soha. Látta a király szeme sarkában a nevetéstől megjelenő apró ráncokat, a szerelmes pillantását a felesége felé és a huncut mosolyát, mellyel gyermekeit ugratta. Ahogy a pillantása a királylány és a királyfi felé siklott még a lélegzete is elakadt. ,,Ez nem lehet.”- gondolta. A fiú pont úgy nézett ki, mint ő, csak fiatalabban. Nem értette. Úgy döntött, hogy másnap ismét meglátogassa a háromlábú lovat, hátha ő tudja mi ez az egész. El is ment és elmesélte az álmát. A jós csak mosolygott. Ő egyből tudta. ,,Réges-régen tán száz éve is már, hogy született egy jóslat egy szegény királyi párról, kik elvesztik féléves gyermeküket egy éjjel. A gyermek tizenhatodik életévét betöltve lát egy álmot, mely elmondja az igazságot. Az igazság tehát ez. Te vagy a gyermek. Te vagy a király rég elvesztett fia! Eredj hát és térj haza!” A fiúnak több se kellett, elindult hát felkeresni igazi szüleit. Átkelt a sivár sivatagon, át a sötét erdőn, csak a tavacskához érve állt meg egy éjszakára. Hajnalban hatalmas susmogásra ébredt. Felnyitotta a szemét és akkor látta, hogy hét kertitörpe állja körbe fenyegető pozícióban. Felpattant hát, de akkor a törpék hirtelen nekitámadtak. Ütötték, rúgták. De Konrádot se kellett ám félteni! Fogta magát, letörött egy hosszú faágat, meglendítette és az összes törpét belökte vele a vízbe. Csapkodtak, vergődtek a tóban. Konrád kihasználva az alkalmat beleugrott egy ott úszkáló csónakba és gyorsan átevezte a tavacskát. A kertitörpék csak néztek utána, lemaradtak a vacsorájukról. 

Konrád a palota elé érve megpillantotta a királyi párt és lányukat. Épp a lovaskocsiból szálltak ki, mikor észrevették őt. Egyből földbegyökerezett a lábuk, majd miután magukhoz tértek egymás karjába borultak és boldogan éltek, míg meg nem haltak.