Interjú a 60 éves Jezsó Ákossal
Jezsó Ákos családi háttere szorosan kötődik a Felvidékhez, mivel nagyszülei még a csallóközi Bakán éltek, és a család története a felvidéki magyarság XX. századi sorsát tükrözi. A trilógiája, vagyis a Megyek túlra (2017), a Mécses a ködben (2021) és az Éjfélre kialszanak a lángok (2025) című kötetek három generáció életét mutatják be együttesen a felvidéki magyarság történelmi és társadalmi kontextusában.
Hogyan indult az írói pályafutásod, és mik voltak az első irodalmi ihlető élményeid?
Még általános iskolás voltam, olyan hatodikos-féle, amikor valamiért feltévedtem nagyapám padlására. Elámultam, mert ott a tartógerendák közt egy titkos könyvtárat találtam. Nagyszüleim nem csak azokat a könyveket rakosgatták fel az ottani könyvszekrény polcaira, amelyek a gyermekeik kötelező iskolai olvasmányai voltak, de azokat is, amelyeket el akartak rejteni az idegen szemek elől. Ne feledjük, ez még a kommunizmus időszaka. Emlékszem: az egész nyarat a padláson töltöttem, nagymamámnak úgy kellett lezavarni onnan a friss levegőre, játszani. Olvastam Hunyadiról, Kinizsiről, Rákócziról és 1848 hőseiről. Álmaimban pedig én is Hunyadi, Kinizsi, Rákóczi és ’48-as huszár voltam. Azóta is szeretem a történelmet.
Milyen szerepet játszik az életedben a felvidéki magyarság történelme és sorsa?
Meghatározó, hiszen apai ágon onnan származom. Az imént említett nagyapám Érsekújváron, nagymamám pedig Pozsonyban született. Mindez még az első világháború előtt történt, amikor azt a tájat úgy hívták, hogy Észak-Magyarország, vagy Felső-Magyarország. Nagyszüleim pedagógusok lettek, már az impériumváltás után. Ugyanabban az iskolában tanítottak, munkahelyi szerelemmel indult kettejük életre szóló szövetsége. Édesapám és a testvérei mind, a Bős melletti Bakán születtek.
Noha én már Budapesten láttam meg a napvilágot, hiszen családomat 1946-ban kitelepítették Magyarországra, magamat mégis a Csallóköz gyermekének tartom.
Mi motivált leginkább írásra? Vannak-e személyes élmények, családi történetek, amik visszatérően megjelennek a munkáidban?
Ó, a családi legendárium nagyon is sok élményét szőttem bele a regényeimbe, de én ezt nem szégyellem, mert úgy gondolom, ez csak erősíti a mű hitelességét. Szerintem a történelmi regények esetében alapkövetelmény a hitelesség.
Hogyan választod ki a témákat? Mi alapján döntöd el, hogy milyen korszakot vagy eseményt dolgozol fel?
Ez öntudatlan döntés kérdése. Valahogy egyszer csak bekopogtat az ötlet, aztán sokáig csak barátkozom vele, ha pedig egymás tenyerébe csapunk, akkor neki látok a munkának. Először mindig a történelmi hátteret járom körbe, s csak azután kezdek neki az írásnak.
Mi inspirált arra, hogy megírd az „Éjfélre kialszanak a lángok” című regényt, amely a felvidéki magyarság 20. századi történelmét bemutató trilógia harmadik, tehát záró kötete?
Eredetileg is három kötetben gondolkoztam. Az első, „Megyek túlra” című kötetben megteremtettem egy dunaszerdahelyi ikerpár alakját. Mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra. Nők, vagyis az élet továbbadói. Életvidám dunaszerdahelyi leánykák. Szememben ez az ikerpár az egységes és oszthatatlan magyar nemzet jelképe. Őket, rajtuk keresztül pedig családjaikat vágja szét az államhatár. Egyik ide, másik oda kerül, köztük pedig a szélesen hömpölygő Duna. Az első könyv Trianon első nemzedékének története, a második a másodiké, a harmadik kötet pedig a harmadik nemzedék életét mutatja be, vagyis a mi korunkat, a jelent. S miközben az idő vastörvénye alapján éli az államhatár két, ellentétes oldalára kényszerített család a maga életét, az olvasó előtt megelevenedik a történelem. Mindaz, ami az elmúlt száz év során megtörtént Csehszlovákiában, majd Szlovákiában, valamint Magyarországon. Nem csak a határtologatás, de a kitelepítés, az asszimiláció, a deportálás is, no meg a mindennapi élet. A kommunista rendszer gerincmegtörő elvtársi időszaka épp úgy megjelenik a trilógiában, mint mondjuk a vegyesházasság gondjai, vagy a nemzeti gyűlölködés érzülete, a bűn és bűnhődés kérdésköre. De a szeretet is, hiszen enélkül mindezt nem lehet túlélni. Ez az, ami még a legnehezebb időkben is erőt ad. A hit, remény és a szeretet, amely nem csak a szülőföldre irányul, hanem a másik ember felé is. Márpedig ennek kell összekötni bennünket, erre a hídra kell építeni, nem a gyűlölködésre. Csakhogy ennek egyik előfeltétele az őszinteség. Az, hogy mindenki elmondhassa, hogy neki mi fáj, mi az, ami bántja. Magyar is és szlovák is rakja ki a sértettség batyuját az asztalra, hogy őszintén beszélhessünk róla. Mert ha szembenéztünk a démonjainkkal, ha nevén neveztük a mumust, akkor az már nem fog bántani.
A kötet hogyan folytatja és zárja le a trilógiát a korábbi „Megyek túlra” és „Mécses a ködben” regények után?
Ez a három regény úgy képez szerves egységet, hogy közben három nemzedék életét mutatja be. A harmadik, vagyis most megjelent kötet napjaink társadalmi problémájával foglalkozik.
Az új regényben milyen újszerű regényszerkezeti eszközöket alkalmaztál, amelyek különböznek a korábbiaktól?
Technikai és tematikus változások is vannak. Ami az előbbit illeti, az első két regény idősíkja a kronológia szabályai szerint halad előre. A harmadiknál úgy haladunk az időben előre, hogy közben folyamatosan visszatérünk a múltba. Ezt egyrész azért tettem, mert úgy gondolom, hogy a múltunk alapvetően befolyásolja a jelenünket, ezáltal pedig kihat a jövőnkre. Másrészt pedig ezzel a technikával is összekötöttem a három kötetet, hiszen azok szerves egységet képeznek.
A könyv hangsúlyosan foglalkozik a nemzeti sorskérdésekkel és identitással. Hogyan jelenik meg a szövegben ez a két nézőpont, vagyis a felvidéki és a budapesti?
Az első két kötetben egyértelműen a felvidéki nézőpont dominál, hiszen minden a Csallóközből, Dunaszerdahelyről indul. Az ott élő emberek életét mutatom be. A csallóközi emberek szemével nézek Budapestre. Onnantól kezdve, hogy az ikerpár egyik tagjának a családját kitelepítik Magyarországra, a két országban párhuzamosan halad tovább a történet. Hangsúlyozom, a valóságnak megfelelő történelmi keretek között játszódik a fikciós regény cselekménye. Mivel a hitelesség nagyon fontos szempont volt, nem kerülhettem ki azt a problémát, amely miatt száz év alatt a felére apadt a szlovákiai magyarság létszáma. Ezt a témát a harmadik, most megjelent kötetben járom körül.
Mik a legfontosabb üzenetek, amiket szerettél volna átadni az olvasóknak a felvidéki magyarság történelméről és jelenéről?
Azt, hogy van remény. Hogy tiszteljük a szüleinket, őseinket, a szülőföldünket és a múltunkat. Egyiket se hagyjuk el! Ha ezt betartjuk, akkor megmaradunk.
Hogyan látod a magyar kisebbségi irodalom helyzetét ma, és milyen szerepet kívánsz betölteni ebben a saját munkásságoddal?
A Bibliában Mózes parancsba adja: „Vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is” (5 Móz. 4,9). Ezt, a biblikus üzenetet szolgálom. Szívesen segítek, ha tudok, de én a határ másik oldalán, Magyarországon élek, az itteni magyarság mindennapi életében nem veszek részt. Ha azonban meghívnak író-olvasó találkozóra, akkor oda szívesen megyek. Ha meghívnak, hogy fiataloknak beszéljek, örömmel megteszem.
Tervben van-e az, hogy további műveket írj a témában vagy más történelmi korszakokról?
A történelem nagyapám titkos könyvtárában egy életre belopta magát a szívembe, továbbra is ezen a területen szeretnék mozogni. Sok ötletem, tervem van még.
Nagy Erika