Tea

Igen, emlékszem Istenre.

Lesegítem a kabátját, jöjjön.

Teázzon velem, kérem,

egyébként is ilyenkor szoktam.

De a másik fotelbe talán, 

közelebb húzom a tűzhöz,

dőljön nyugodtan hátra,

a meleg ma annyira jólesik.

Citrommal kéri vagy inkább tejjel? 

Igen? Tejjel csak Délen szokta?

Merthogy úgy gazdagabb?

És itt meg, télidőn. Meglehet.

Esteledik, de ugye

nem zavarja ez a félhomály? 

Nem gyújtanék lámpát, s talán

elég is teánk aranyló derengése,

tudja már régóta vártam.

Hadd nézzem a kezét. 

Vigasz

Hermész, no persze, zaklatott.

Bokán a szárnyak dadogva verdesők,

hogy fölfelé, csak fölfelé

és mindig fölfelé.

Törvény szerint

kísérni kell az árnyat itt, a nőt,

egész világgal váltható köpenybe-rejtezőt,

s mellette ott, a büszke-fürtű

izzadt-büdös nagy férfi-állatot,

lant-pengetőt!

Fordulna meg! – zihálja, magába fojtva,

belül talán ordítja már.

A kaptatón haladnak mindörökre, tudhatod,

Mi kellene még a lant után neki?

Nyúlna cselhez, állna hullámzón, s hangtalan

vagy lassítaná a lépteit, 

hogy torpanna meg, 

fordulna vissza ő!

Zuhanna, döngve dőlne, riadna hátra ő!

És haladnak, mennek egyre,

s egyre fölfelé.

De hát nem tudja,

bottal most is hírhozó, 

nem sejti még, hogy máris vége van.

Hogy vége van, nem érti, isten, föl se fogja, 

hogy Orfeusz mosollyal

s talán kevés vigasszal int neki:

Semmi baj barátom, 

csak semmi izgalom, Hermész!

Én visszafordulok.

Sétakert

Most megdermed a súrló fény

a karcsú ciprusok között

egy pillanatra és a Sétakertre

narancsos mézillat ereszkedik.

A hosszú mély avarban ösvényt

hoznak ismerős lépteid,

s mint a csönd, ami megszólít,

belülről indít meg a hazatérés.

S ahogy a füled mögött játszik, 

ahogy meglep az illatával, 

ahogy a hajadba borzolja magát –,

múlhatatlan ez a megtérő

lassú szél itt, akár a lélek. 

S mint az út, a kő, a ciprusok, olyan.

Nem kérdeznek, elfogadnak 

útnak és kőnek és ciprusoknak. 

Pálmák

Kis köveim vannak,

babérlevél Mexikóból,

utcakő öklömnyi Oxfordból

és piros lovacska még –,

ennyire lennék.

A városban, arrébb, szikomorfák

vannak, meg pálmák.

És tűhegyes köztük az árnyék.

De már nem nyitok ajtót.

Meddig is látnék?

Ó, hogy nézek közelgő túlsó partra, 

a nyugati partra át,

innen, 

hol ennyi a kincsem – , 

és mikor mintha nem is köszönnék már.

Részesül

Petényi emlék Kisbali Lászlónak

Huszonöt vagy harminc éve 

együtt sétáltunk délidőben 

június huszonegyedikén, 

a gyümölcsösök, rétek mellett, 

beszélgetve mindenről még.

Egyedül mentem ki hozzád, 

a Napra emlékszem, meg a szóra, 

ahogy felszállt a hang a csöndben, 

libbent és azóta is hullámzik talán 

az Andromeda ködjei felé.

A felújított kastély vaskerítése 

vastagon eresztette magából 

a frissen festettség izgalmait. 

De nem tűztük ki rá a „Festve” 

papírlapot mi sem. Csak álltunk.

 

Aztán a melegtől hólyagzó bitumen 

fölött mintha összenézett volna 

velünk a kert, ahogy lassú levelekkel 

rámutatott a Napra. Rend van. 

Sosem delelhet ennél északabbra.