Már a borító is szellemes. A szerző neve kínálja a játékosságot, persze némi változtatással. Széttörve kissé, de szól és lát is a költő…

Kötete késeinek is mondható, hiszen valljuk be, nem fiatalemberről van szó. Persze tulajdonképpen mellékes, hogy valaki túl korán vagy túl későn jelentkezik első kötetével. Szolláth Mihály régóta ír verset, s úgy tűnik, most jött el igazán az ideje. Azt is mondhatjuk, hogy jókor. Éretten, élettapasztalattal, a mesterség birtokában. Ahogy a mesterének tekinthető Petőcz András írja: „…költészete a későn induló alkotók minden jellemzőjét megmutatja, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az első kötet nem tipikusan „első”, hanem nagyon érett, nagyon tudatos alkotó kiváló munkája…” (Petőczön kívül egyébként még Hajnal Éva és Tomaji Attila is írt előszót a kötethez.)

Formai gazdagság, szókimondás, szabadság. Ezen értékek jellemzik az anyagot. Mindemögött műveltség és világirodalmi tájékozottság húzódik meg, s ez utóbbi a költőre gyakorolt hatásokat is jelzi. Igy hát nem véletlen, hogy a kötetnyitó szonett, a Muszájban éltem alcíme: Hommage à Oscar Wilde. Frappáns nyitány, egy kisebbfajta sorsösszegzéssel, önbizalommal, lendülettel, tenniakarással. A „most magamnak fúrok gémeskutat” tisztánlátásával. S aztán rögtön ott egy műfaji meglepetés: a haibunok ciklusa. A haikun kívül ezt az ősi japán formát is műveli költőnk. Itt a prózai rész után egy haiku zárja le a szöveget. Persze a prózában is van líraiság, mintegy előkészítendő a befejezést. A Párnákban például az „őszi avar színeit” láthatjuk, majd a haiku: „rigó nem dalol / karjával nem öl meg / hideg lesz mindig”. Logikusan, egymást erősítő részletek. De foglalkoztatja az ugyancsak ősi időprobléma is, sajátos bölcselkedéssel. Vagy éppen a sorsösszegzés, hasonló hitelességgel.

Másképpen meglepőek a Tarot lapok cím alá besorolt művek. Jóslások lennének? Bár a Leszek sas inkább már-már archaikus ízeivel emelkedik ki az átlagból: „földedre léptem / sólyommal mögöttem…”, vagy „…színek és árnyak / elébem állnak…” Másutt megénekli a múlt emlékeit, stílusa míves és érzékletes. A sokszínűség jeleként a viharos életű, sokat vitatott zseni Oscar Wilde is újra előkerül az Ő volt itt soraiban. Izgalmas ebben az, hogy miként vonzódik az extremitáshoz, a különlegességhez. Hasonló erővel küzd a visszatartó erőkkel, a létezést veszélyeztető értéktelenséggel. (Az ördög túlélői) S ha kell, hitetlenül is küzd a hitért…

Egyszerre közösségi és magányos költői alkat a Tűznehéz szerzője. S ha már ismét előkerült a különös cím, jegyezzük meg, amit az egyik előszó írója, Hajnal Éva tesz közzé: „…Az újszülöttek lucskos és a haldoklók tűznehéz ingét viseltem – mondja Pilinszky, Most című versében…” Összetett, rejtett tartalmú szó. Tulajdonképpen a sorsot írja le. Szolláth issza kedvenc elődeinek szavait, hatnak is rá, s mindezekből merítkezve írja saját műveit. Sokféle hangon és formában. Közben kutatja a lét alapkérdéseit, és megesik, hogy az esendő ember kérdéseit teszi fel. Megérintik az új háború borzalmai a Bahmut és Bucsa ezt igazolja: „…ötéves kislány szemüregből vér hull / piros pipacsok // már nem sikolt a kislány arcán a vér / pernyére szárad // már nem kel a nap a pipacsok felett / feketére szárad”. Különböző síkok találnak itt egymásra, hiszen a pipacs az emlékezés napjának a jelképe az első világháború óta, a címbe emelet két ukrán település pedig napjaink barbarizmusának valóságos színhelye.

Az emlékezés részei azok a szövegek, amelyekben az apa alakja jelenik meg. (Régi kép, Apám) Összeállnak az emlékképek, a gondolatfutam megkapó, érzelmekben gazdag. És szól az anyáról is (Világítótorony), s itt meg a múlt elvarratlan szálaival néz szembe. Szembenéz a világ, korunk gondjaival is, elővetíti a veszélyeket. (Alzheimer) A nyomasztó dolgokat aztán nyelvi játékkal oldja fel. Mint ahogy a feloldást szolgálja az Énekek éneke parafrázisa is, igazi nyelvi remekléssel. Magáévá tudja tenni a szent szöveget, azonosulván annak hősével. Sokféle hangpróbájának egyik bizonyítékával találkozunk ebben az esetben, és formai remeklése is emlékezetes.

Közben izgalmasak ajánlásai is, ezek közé sorolható a Petőcz Andrásnak ajánlott A folyó felett, idézvén a költő válogatott verseinek kötetét. Fontos benne az ég és a lég motívuma, hogy aztán így teljesedjen ki a szöveg: „…a folyó felett a híd / onnan nézem én // hullámot vet vörösen / örvénylik az ég // a folyó felett az ég / angyallal tele”. Ettől eltérően találunk másutt naturalisztikus elemeket is, pl. a Gregory Corso-nak tisztelgő Házasságban, a megidézett költő modorához igazodva. S aztán elérkezünk a kötetet lezáró vershez, a Volt egy kerthez. Elégikus hangú, szép befejezés. Középpontban a kert szimbolikájával, némi nosztalgiával, az emlékezés fölemelő pillanataival. A keserűség édes-bús ízeivel. Hiszen: „…s a házból mindenki / felzuhant az Égbe / csak én élek még itt lenn / fuldokolva a vízben / a kútmélyi víztükörben”. 

Már-már mitikus létértelmezés, ami végigfut ezen az értékes köteten.