Egyszer másképp lesz minden, még akkor is, 

ha ide kellett születnünk, még akkor is, 

ha legyőztük a halált, mert sokszor születtünk. 

Születtünk anyai méhben, gondolatban, a szavak súlya alatt, 

születtünk a versben, születtünk reggel, rossz álmok után, 

emlékezéskor, emlékeink emlékeiben, a valóságban, 

és a képzelet megtermékenyítő erejében. 

A történet 1976-ban kezdődik, vagy 1978-ban, vagy 2024-ben, 

a mindenség parányiságában. 1978-ban lettem 18 éves. 

Voltam reményteljes siheder, lettem felnőtt, ki kétszer élt, 

egyszer magányban, és egyszer veletek, egyedül, 

„mert az ifjúság, mint ólommadár, ül”, 

mint egy síkosra kopott nehéz kő, amit bárki 

kénye kedve szerint rakhat nehezéknek. 

Rátéve a súlytalan gondolatokra, 

hogy a résnyire nyitott ablakon beúszó szellő fel ne kapja, 

rátéve, a „kéziratlepedőkre”, a verstöredékekre, 

szótöredékekre és betűporokra. 

Ólommadár volt az ifjúság, teli vágyódással, akarással,

”kóválygó lidércekkel”, „szocialista brigádmozgalmakkal” 

és dühös lázadással, így laktunk a városban, 

az aranysárga városban, Budapesten, 

Dunaszerdahelyen, Érsekújvárban, 

miközben a „kistökös hegedűvel kínlódik”, 

én inkább a dobot ütöttem, hogy közhírré tétessem 

ez egy családregény, jól megszerkesztve, 

teles-teli jól megkomponált fordulattal, „öltöző viccekkel”, 

vagy inkább öltöztető viccekkel, hogy lelkünk meztelenségét 

takargassuk, szeméremből, alázatból, félelemből, 

hogy a szőnyegre dobott tegnapi álmainkat vele letakarjuk, 

hogy azokat ne lássa senki, hogy ne tapossa senki, 

hogy aki bántani akarja, a kőben essen el. 

Mert nem igaz, hogy a tegnapi álmainknak se híre, se hamva, 

mi tudjuk a titkot, a kő alatt bizton rejtőzködik 

és vár türelmesen, ránk vár, 

s amint lehajolunk megemelni a követ 

„átszínesedik minden körülmény”.

Van úgy, hogy az ember világgá megy, 

ha félig lecsúszva, széken ül is. 

Kedvetlenül jár-kel Arthur Rimbaud-dal, 

vagy éppen Gregory Corsoval, Szervác Józseffel, 

Csajka Gábor Cypriánnal, Térey Jánossal, vagy másokkal, 

vagy egyedül, vagy a versekkel, vagy a versek árnyékával, 

vagy a halállal, vagy annak árnyékával, 

de a végén mindig kialszanak a fények. 

A sötét csendje rendre felvilágosít, megigazít, 

ráncba szed, tapogat és kéjjel kéjeleg. 

Az orchideákká váló mivoltunk reggelén 

apró melleket képzelsz magad elé, 

„vézna kicsi testű” „asszonyvágyszabadságot”. 

Elképzeled az elképzelhetetlent, a végtelent, a tű fokán tűt, 

a táncoló „csodamadárkát”, a tollhullást, 

ahogy az belepi az üveghegyeket, az egész horizontot. 

Ilyenkor úgy érzed muszáj gyónni. 

Gyónsz egyszer, sokszor, 

gyónsz a kiröppenésről, a „nyakkendős toporgásról”, 

a bűzlő levélborítékról, az égő erdő jajongó imájáról. 

Ilyenkor súlyos nyugalom telepedik Rád.

Hogyan lehetett volna ezt másképpen? 

A bögrecsárdákban a mámor lerészegített, 

hiába tetted le a poharat. 

„Vágtázó éjjeleken” át „méltóságos pusztulásodban” 

jársz-kelsz a kocsmák közt délcegen, keresed a mestert, 

a szörnyülködés misztériumát, és a megáradó emberszívet, 

hogy átéld a múltat, a megtörtént jövőt, 

és a röghöz kötött kegyelmet. 

A vándort lehetett volna pontosabban útba igazítani?  

Fel-fel a hegyre, alább nem adod, mész nagyapád, 

dédapád után, később őket engeded előre, 

mert fel kell, hogy kapaszkodjanak, a Parnasszus legtetejére, 

s közben vízjeleket rajzolsz az égre, a „lehetetlen szavakra”, 

a diófád pompás estélyi ruhájára. 

Mielőbb még felérnél a csúcsra leláncolod a fohászt, 

hogy a lánc tanúsítson türelmet, s Te Zeppelint hallgatsz, 

mert „egyszer eljön a dolgok neheze” 

és „akkor kívül s belül, s belül kívül” 

semmi sem az, aminek látszik. 

A sötét fénylik, a jég éget, a hit kárhoztat. 

A költő meg egy régi keret nélküli kép és könyvek mögül 

nézi a világmindenség minden szennyét és gyönyörét.