Nyolcvan pokróc

Tegnap búcsúztatták Ardót. Most olvastam a Tiszti közlönyben. Az intergalaktikus hadapród akadémiáról. Emlékszel? Mikor tejfelesszájúként a seregnyi lecke mellett a csesztetésből sem szenvedtünk hiányt. Akkor még nem csak a kiképzők nyektettek szakmányba’, de a felsősök is. Kész csoda, hogy nem lett valamelyik idióta tréfának végzetes következménye.

Na és tanrend első évbe’? Hétvégenként sem lehetett egyéb, csak a három T: takarítás, tornajáték és tanulás. Épp nagytakarítás zajlott, így a tartalékfelszerelést is kezelésbe kellett venni. Mellém a csodabogár hírébe’ álló Körtvéli űrregrutát osztották, meg még nyolcvan pokrócot. Itt a fényképe, a gyászjelentés… megvan a régi arca? – többször is elzárták már addigra, mert rendre a tiltott zónákba’ mászkált.

Miután jelentkeztünk szolgálatra, a tőlünk alig idősebb, de annál besikerültebb Baknyúzó hadnagy leemelte a legfelsőt a tornyokba halmozott katonazöld, durva lópokrócokból. Gyanús kedvességgel intett, lépjünk közelebb. Odadugta az orrunk alá, jókorát húzott a pokrócra a keze ügyébe készített prakkerrel, mi meg kétrét görnyedtünk. Olyan masszív por ömlött belőle, te! Ha nem hátra hőkölök, előre, de a fejem betöri. Baknyúzó tarthatta rezdüléstelen’ a fapofát, láttam rajta, hogy kifejezetten élvezi. Alapvetően a vezetéknevénél csak azt utálta jobban, ha élcelődtek is vele. Nehéz helyzet, mert, ugye, ki nem röhögné rommá magát egy ilyen megveszekedett családi név hallatán?  A szemébe közülünk persze senki nem vihogott bele, de neki elég volt a gyanú leghalványabb árnyéka, főleg, hogy feljebb is előszeretettel cukkolták. Vajon megvan még? Úgy hallottam, nem sokkal utánunk nevet változtatott.  

Mire sikeresen berekesztettük a fuldoklási rohamot, kaján vigyorral az arcán tudtunkra adta, hogy hasonlóképpen fogja ellenőrizni az összeset, mind a nyolcvanat, ha kell, és ha csak egy porszem is kipattan bármelyikből, hát… Ne akarjuk olyan iskolát. 

– No, pajtás, azt hiszem, a nap végére megköt a tüdőnk… Ami port ebből kiverünk, annak a felét be is nyeljük, annyi szent! – sandítottam egy sóhaj keretében az addig szótlanul mélázó Ardó felé, miközben egy kézitargoncára pakolt böhömnagy tárolókosárba’ toltuk végig a rakományt az akadémia kötelékébe tartozó Tau-7-es űrállomás folyosóin a teherlift felé. Az alsóbb szinteken lévő elhagyatott hangárokba vezényeltek a munkavégzéshez, ahol nincs gond a porral, úgyis rendszeresen szellőztetnek. 

– Várd ki a végét! – kacsintott sejtelmesen Ardó. 

– Nem tudom, cementeszsákokat göngyöltek-e ezekbe, vagy homokhordáshoz osztották ki őket a múltkori tűzoltáskor, de csikorog majd a… 

– Csigavér, öreg! Van egy ötletem, – kacsintott ismét. – Majd kiviszi a huzat. 

Ugyan először hevesen tiltakoztam az ötlet ellen, meg Ardóval is úgy voltam, magunk közt szólva, hogy félcédulás szegény. Jobb, ha fékezem az agyvize habzását, mert mindkettőnket elsodorja. Aztán azzal is tisztába’ voltam, mennyire megüthetjük a bokánkat, de a porolás sem kecsegtetett semmi jóval. Végül csak rászedett, te! 

Az elhagyatott karbantartóhangár helyett egy ugyancsak ritkán használt, jókora légzsiliphez vezetett. Még ahogy odakerültünk, akkor beszélték a felsősök – a szkafandereiket pucoltatták velem, akkor hallottam, – hogy ez az űrállomás valamikor irídiumbányaként működött. Az aszteroidán, amire épült, időkővel már csak egy meddőhányó maradt, így az épített terek nagyrésze is új funkciót kapott. Ezek a mozgalmasabb napokat is látott szintek még a kezdeti időkből maradtak meg érintetlenül, a szállítóflotta tudott itt dokkolni be- és kirakodáskor. 

Szóval a grandiózus terv… Az ég tudja honnan, de Ardó hozott magával feles elefántzsineget, amit a plafonon, a padlón és a falakon lévő rögzítési fülek közt kifeszítettünk, aztán jöhettek a pokrócok. Azóta nem sajgott úgy a csuklóm; nem volt egyszerű betonbiztos csomókat kötni a durva anyagon. 

Amikor Ardó nekilátott a kézivezérléses nyomáskiegyenlítésnek, oda sem mertem nézni, de mire a folyamat végére ért, kissé megnyugodtam. A kémlelőnyílásokon át láttam a kinti körülmények közt kíméletlenül megtépázott, a távozó porfelhőben tajtékzó pokrócainkat. Megismételtük még a folyamatot kétszer vagy háromszor, már nem emlékszem. A végére már nekem is fülig ért a szám, mert a világűr mohósága az utolsó mozdítható porszemet is magáénak akarta. Ugyan bevillant: most meg az lesz a baj, hogy túlságosan tiszták, de hátha ezen nem akad fenn Apródnyúzó…

– Hetvenöt, hetvenhat…

– Itt a hetvenhetedik.

– Akkor hetvenhét, hetvennyolc, hetvenkilenc, nyolcv… – torpantam meg egy szemvillanással előbb, mint kellett volna, amikor egy nagy adag semmibe markoltam bele. 

– Nincs több – meredt rám, aznap először megszeppenve Ardó is. Pontosan tudta, hogy egy űrállomáson sok mindent lehet, de nyom nélkül eltüntetni valamit, azt aligha. Vagyis nagyjából egyetlen módja van. Pont úgy, ahogy feltehetően nekünk is sikerült. 

– Az nem lehet, számoljuk újra! – harsogtam erőltetett magabiztossággal. 

A pokrócok azonban csak nem szaporodtak osztódással, egy híján nyolcvan maradt. Úgy néztünk egymásra, mint akiket leforráztak, de nem volt mit tenni, már az időnk is majdnem lejárt, vissza kellett vinni mind a hetvenkilencet, aztán abba’ bizakodni, hogy a valódi turpisságra nem jönnek rá. 

A pokrócszámolás egy örökkévalóságig tartott. Azt beszéltük meg, úgy teszünk, mintha nem is tudnánk a hiányos darabszámról. Irdatlan erőfeszítésbe került, hogy ne látszódjon meg a számlálás percei alatt a fejemen: nyakig ülünk a gödörben. Ardó épp ellenkezőleg, mintha megnyugodott volna. Persze hiába, a vége mégiscsak hetvenkilenc lett. 

– Baknyúzó hadnagy úrnak jelentem, hogy nálam a hiba! Én hagytam el az egyik pokrócot útközben, Csépán űrregrutának ehhez köze sincs. 

Megkövülten meredtem Ardóra, hiszen arról volt szó, együtt visszük el a balhét. A kiképző magából kikelve ordította le mindkettőnk fejét, aztán fejenként ötven fekvetámasz után elzavarta Ardót, hogy azonnal menjen a hiányzó pokrócért; mire elpakolja a többit, itt legyen. Az, hogy makulátlan tiszta volt a meglévő hetvenkilenc, fel sem tűnt neki. Cinkostársam hátraarc közbe’ még rám kacsintott, majd futólépésbe’ elviharzott. 

Kénytelen voltam tűkön ülve várakozni, csak azt tudtam, hogy ebből nem mászunk ki szárazon. Gondoltam, elhoz egy használatba’ lévő pokrócot, de abból csak baj lehet, még arra is seperc alatt fény derül, ha a sajátját áldozza be. Közben telt múlt az idő, Baknyúzó egy-egy felém döfött szúrós tekintet közt szépen komótosan behordta a pokrócokat. Idővel kezdett türelmetlenné válni, Ardó meg sehol. Talán azon vacillált, hogy merjen-e utána küldeni, vagy a legjobb, ha legalább engem a markában tart. Láttam a tekintetén, hogy éppen elszánná magát valamilyen lépésre, amikor egy spontán riadógyakorlat zavarta meg az idillt: hirtelen sötétség, majd harsogó szirénák és mindent vörösbe borító villogók. Felocsúdni sem volt időnk, alig indultunk el a kijelölt evakuációs pontra – egy saroknyit se haladtunk, – máris azt recsegte a rádiós tiszt, hogy „téves, téves a kutya mindenségit neki!” 

– Mindenki vissza a helyére, ismétlem, nincs riadó, mindenki vissza a helyére!

A váratlan epizód láthatóan még inkább felbosszantotta a hadnagyot, gondolhatod, hogy már kezdtem komolyan aggódni. Végül csak előkerült Ardó, kezébe’ a nyolcvanadik pokróccal. Baknyúzó derekasan megpaskolta, de nem talált benne kivetnivalót. Egy centivel sem volt hitványabb a másik hetvenkilencnél. Szemmel láthatóan csalódott, hogy végül mindent rendbe’ talált, de valószínűleg a rejtélyes riadó oka jobban foglalkoztatta… 

– Ezt most egy fél napra megúsztuk, de hiába fejtetted le a monogramot, este egészen biztos megindul a hiányzó pokróc miatt a haddelhadd. Apródnyúzó pontosan emlékszik majd, mi meg… – szűrtem ki a fogaim közt a szavakat, miközben Ardóval a tornaterem felé masíroztunk. Ez lett volna a hétvége legszerethetőbb része, de most még a tornajátékoktól is elment a kedvem. 

– Ne légy már annyira begyulladva, Csépán! Ha a hálókörletből oroztam volna el azt a tetves pokrócot, minek kellett volna a riadó, he?

– Riadó?! – meredtem rá elhűlve. 

– Ne ordíts! – ragadta meg a vállam, félre vonva az egyik panorámaerkély kiszögelésébe, mögöttem a Tejút teljes pompájával, – ha a hetvenkilencből úgy veszel el egyet, hogy az hetvenkilenc marad, aztán hozzáadod, mennyi jön ki? 

– Hetvenkilencből nem tudsz úgy…

– Akkor Baknyúzó miért engedett el, he?! – rázott meg a vállamnál fogva.

– Szóval te… 

– Most már csak azért imádkozz, hogy a következő nagytakarításkor ne rád osszák ezt a nyolcvan pokrócot – kacsintott rám cinkos mosollyal, majd bokáit összecsapva irányba fordult, és nekiiramodott a tornaterem felé. 

Többet nem volt dolgunk a pokrócokkal. Ardóból meg valami kutatótiszt lett. Te! Nézd csak meg ezt a fotót a gyászjelentése mellé tűzve! Nem olyan, mintha éppen kacsintani készülne?