Lombtalanítás
/Mikola Anikó meg nem élt 80. születésnapjára/
I.
Jónás, a szánalmas, galamblelkű kis-
próféta kiborul, akár a bili,
hiába ígérte neki az Isten,
ha Ninive lakói nem térnek meg
negyven nap után, a város elpusztul,
felfordíttatik, s lám, virul a nép, ki-
nevetve őt, aki menekülni sem
tudott a sorsa elől Tarzis felé.
Talán nem látja a Teremtő, hogy a
böjtjük, megtérésük csupán színlelés,
miért nem neki hisz az Isten, az egy
szál gyertya a napnál is fényesebb a
vaksötétben, amikor átadjuk a
stafétabotot, átadjuk magunkat
a Teremtőnek, meglelt hiányunkat
meg a köztes örökkévalóságnak.
Egyenként gyorsak vagyunk, versenyt futunk
a céllal, de együtt messzebbre jutunk,
van időnk lehajolni még a hegyek
vén lábához, leborulni a szélhez.
A jövő egy visszatérő, szép emlék,
valójában ráérős patak, bőrét
hólyagossá teszik az esőcseppek,
patak, amibe kétszer lehetetlen
belelépni. Az elhajított kavics
a helyén van, a kezdetektől, s gyakran
lehull nehéz szívünkről a súlya, a
halál legyőzi az időt, a csúszó-
mászó távolságot. Mindenki a start-
vonalnál vár, de sose dördül el a
startpisztoly, a vers végső soron a csönd
beszédes testőre, szúrópróbája.
Olyan pont, ahonnan tárgyilagosan
nézhetnénk a világra, szerencsére
nem létezik. Csak középpontok vannak,
a legnagyobb szerencsétlenségünkre.
A földgolyót, hála a nagy égnek, el-
kerülik a pusztító meteorok,
ahogyan a költészet a lényeget.
A legbizonytalanabb a helyzete
annak, aki mindenütt jelen van, és
akkor még nem is említettük meg az
Istent, az ő hiánya s a nemléte
eredményezi a jót és a rosszat.
Akkor vagyunk jelen, amikor már nem
hiányzunk senkinek, vakon átnéznek
rajtunk, s mint szív dobban meg bennünk az el-
kerülhetetlen, megmászhatatlan hegy.
Jónás úgy érzi, üres reklámtábla
az Isten, senki sem ragasztana rá
semmit, épp olyan, mintha nem is lenne,
a közelsége mégis zavarja a
járókelőket; a hívek olyanok,
mint akiknek amputálták az egyik
végtagját, mégis az fáj nekik, vajon
mit adnának ezért a fájdalomért,
akik már láb és kéz nélkül jöttek a
világra? Jónást leköti a sikoly,
a szenvedők sikolya, mint ahogy a
hős Odüsszeuszt odakötözik a
matrózai a vitorla rúdjához,
de Jónás inkább Gullivernek érzi
magát, a szabadság repedt falára
fordítva felakasztott, vén tükörnek.
II.
Jónásék régi parasztházát egyik
napról a másikra lebontották, a
legfiatalabb testvér a helyére
új házat épített, olyat, aminek
már alapja is van. Jónás kérdőre
fogta öccsét, miért nem csinált fotót,
filmet a régi családi házról, a
bútorokról, hiszen ott nőttek fel, ott
vertek gyökeret az aprócska lábak
mától csupán az emlékezetükre
hagyatkozhatnak. Ha pecsenyére jut,
vajon miért eszünk puszta fokhagymát,
az egészség nem lehet jó kifogás.
Jónás, amióta készen a modern
ház, a helyét keresi benne, mintha
attól olcsóbb lenne az a valami,
amire sohasem futja. Mutatja
hát unokáinak, hol állt a bölcső,
hol volt az ő gyerekszobája, akár
egy bárány, hagyja a vérét csapolni.
Őrtüzek a csillagok, még azok is,
amiket akkor látunk, ha a falnak
csapódunk. Mert igazából nincs titok.
Képzeljük magunkat Isten helyébe.