Tőzsér Árpád, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, szerkesztő és irodalomtörténész, gazdag és sokrétű életművével a közép-európai irodalom kiemelkedő alakja. Pályafutása során nemcsak saját verseivel, hanem műfordításaival és szerkesztői munkájával is jelentős hatást gyakorolt a magyar irodalomra.
Mikor kerültél kapcsolatba először a szlovákiai magyar irodalommal és alkotóikkal?
Mikor 1954-ben, érettségi után felkerültem Komáromból Pozsonyba, már ismertem néhány szlovákiai magyar írót. Egri Viktor, Bábi Tibor, Gyurcsó István a gimnáziumi éveim alatt többször is megfordult Komáromban, irodalmi esteken, Veres Jánost meg még otthonról, Rimaszombatból, barátomként ismertem. Az ún. Szekció (a Szlovák Írószövetség Magyar Tagozata) akkor már működött (máig nem tudom, mikor, s milyen előzmények után alakult meg), s üléseikre néha minket, kezdő költőket, írókat is meghívtak. De alkotó kapcsolataink igazából a különböző lapokkal és szerkesztőikkel voltak. Az akkor induló fiatalokkal (azaz velünk) leginkább az Új Ifjúság, azaz Szőke József és Török Elemér foglalkozott (nem voltak a legjobb mesterek, sajnos!), de jelentek meg verseink az Új Szóban és a Hét c. képes hetilapban is. Nekem az első valamirevaló versem, amelyet később már köteteimbe is felvettem, szintén az Új Szóban jelent meg, 1954 novemberében, Tárogató szól a legelőn át címmel. Emlékszem, Egri Viktor, aki prózaírónak erősen közepes tehetség volt, de a versekhez azért értett valamicskét, lelkendező levélben válaszolt a beküldött írásomra.
Idén ünnepel a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, 35 éves lett. Milyen kihívásokkal néztél szembe elnökeként 1998–1999 között, és milyen célokat tűztél ki magad elé?
Azt kell mondanom, hogy én akkor tulajdonképpen csak olyan „botcsinálta” elnöke voltam a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. Egyáltalán nem éreztem magamban (s ma sem érzek) vezetői szervező képességeket, de az akkori elnökválasztó közgyűlésünkön én kaptam a legtöbb szavazatot, s a barátaim meggyőztek, hogy vállalnom kell a tisztséget, mert koromnál és tekintélyemnél fogva csak én tudom egyben tartani a már akkor is nagyon kétfelé húzó tagságot. Végül is olyan feltétellel vállaltam a feladatot, hogy én csak afféle tiszteletbeli elnök leszek, s mellettem Hodossy Gyula mint ügyvezető elnök fogja vezetni, irányítani, szervezni a SZMÍT működését. Az én „célom”, feladatom elnökként tehát a szervezett összefogása és együtt tartása volt.
Alkalmaztál stratégiákat például a szlovákiai magyar irodalom és a szlovák irodalom közti párbeszéd előmozdítására?
Abban az időben a SZMÍT még Pozsonyban működött, az ún. Szlovákiai Írószervezetek Hálózatának tagszervezeteként az Írók Házában (Dom spisovateľov) volt a székhelyünk, a Frideczky-házban pedig a vezetőségnek külön helyisége volt. Ráadásul tagjaink nagy része valamelyik szlovák írószervezetnek is tagja volt, következésképpen ki sem kerülhettük volna a szlovák kollégáinkkal való találkozást, beszélgetéseket. Külön „stratégiánk a párbeszéd előmozdítására” nem volt, de az ötlet kitűnő, és most volna igazán aktuális ilyen működési terv kidolgozása, mikor a szlovák íróknak a szlovákiai magyar írókkal már alig van több kapcsolatuk, mint a magyarországi kollégáikkal.
A szlovákiai magyar irodalmi önállóság kialakításában kulcsszerepet vállaltál, mind gyakorlati mind elméleti szinten.
A szlovákiai magyar irodalom „önállósága” bonyolult és az alkotóinkat régóta foglakoztató kérdés. Ha jól emlékszem, valamikor 1979 táján vita is folyt erről a Hétben (Balla Kálmán kezdeményezte). Legutoljára pedig Németh Zoltán foglalkozott a problémával a Litera nevű irodalmi portálon, s írásának (vagy interjújának?) egyenesen az volt a címe, hogy Az irodalom, amely kétségbe vonja önmagát. Már Balla is (akár most Németh) csak egyetemes magyar irodalomban tudott gondolkodni Az általa kezdeményezett vitában én is részt vettem, s az akkori álláspontomra valahogy így emlékszem vissza: Ha a szlovákiai magyar irodalom egyfajta kisebbségi létbe és tudatba zártságot jelent, akkor nincs és ne is legyen szlovákiai magyar irodalom. De jelenthet a „szlovákiai magyar irodalom”, tettem még hozzá, olyan teljes, határokon túli nyitottságot és részvételt is a világirodalomban, amely Budapest szemléleti-formai bábáskodását éppen úgy nem tűri, mint ahogy Pozsony nézőpontjait is lerázza – kutya a vizet – magáról. S véleményem a kérdésről a mai napig sem igen változott: a Szlovákiában (az egykori Felvidéken) művelt magyar irodalom nyelvében egyetemesen magyar, esztétikai tájékozottsága világirodalmi kell legyen, anyagi támogatottsága, intézményei (kiadói, lapjai, iskolái stb.) viszont akár tetszik, akár nem, nagyban szlovákiaiak. Az „egyetemes magyar irodalom” fogalma ilyen szempontból azért tűnik használhatatlannak, mert egyrészt egy újabb fajta bezártsághoz is vezethet (ezúttal az „egyetemes magyar irodalomba”), másrészt a helyi irodalmi intézményeink elvesztésével járhat. (Mint ahogy a szlovákiai kiadók és lapok, úgy tűnik, sorra meg is szűnnek.) Nyelvünknél fogva úgy is részesei vagyunk annak a bizonyos egyetemes magyar irodalomnak, helyzetünknél és nyitottságunknál fogva azonban akár határoktól független, sajátos, az „egyetemes magyar irodalomtól” is radikálisan különböző formaiskolákat is teremthetnénk és működtethetnénk a „szlovákiai magyar irodalom” határon túli égisze alatt is. (Rokonszenves és irányadó volt ilyen vonatkozásban Csehy Zoltán nemrégi nyilatkozata, szintén a Literában. Valahogy így hangzott: Minden-határon-túli vagyok.)
Hogyan látod a saját verseidhez való viszonyodat az idő múlásával?
Jobban szeretem azt hallani vagy olvasni, hogy hogyan látja a verseimet az időben másvalaki, mondjuk az olvasó, vagy a kritikusok. Én az „inas éveimet” (hozzávetőlegesen az első két kötetemet) leszámítva változatlanul ahhoz az Eliot-i paradigmához tartom magamat, amely szerint „Európa egész irodalma Homérosztól… szimultán létezik”, s afféle „lélekvándorként” (nem véletlenül ez a címe a 2019-ben megjelent verskötetemnek) ezt a „szimultán létező Európa-irodalmat” próbálom bekalandozni, élő, lélegző, egységes szervezetté emlékezni. Ragozhatnám tovább is a magam nyelvén ezt a „lírai metempszichózist”, de minek, mikor Angyalosi Gergely annak idején ezt sokkal szabatosabban és szellemesebben megtette, mint ahogy én megtenném. „Ha… …. meg kellene határoznom, hogy mi is történik a mítoszokkal és a mítoszok szerepkörébe utalt történetekkel Tőzsér Árpád költészetében, … azt mondanám: lírai metempszichózis, lélekvándorlás zajlik itt. De semmiesetre sem a boldog lelkeké. A költő nem idealizálja a mitikus figurákat: megmutatja, hogy éppen azért képesek átlépni a mi időnkbe, mert szenvedésük és nyomorúságuk minden különbözőségük ellenére örök rokonainkká teszi őket“, írja a jeles irodalomtörténész és kritikus 2007-ben A mítosz mint a líra alapanyaga c. tanulmányában.
Összefoglalva: nem tartottam magamat soha formateremtő alkotónak (avantgárdnak aztán már végképp nem), inkább szintetizáló, mintsem kísérletező alkat vagyok, de a szimultán Európa-irodalomhoz a „lírai lélekvándorlásommal” talán sikerült adekvát formát találnom.
Milyen tanácsot adnál, vagy adnál-e egyáltalán a mai fiatal költőknek például a tradíció és a modernitás egyensúlyának megtalálásához?
Nagyon fontos a problémafelvetés. A mai, fiatalabb nemzedékek ugyanis mintha valamiféle neomarxizmuson nevelkedtek volna: alkotói gyakorlatukból az következik, hogy szintén el akarják törölni a múltat, mint rossz emlékű elődeik: alig vagy végkép nem emlegetik a múlt idők kultúráját, irodalmát, történelmét — mindenki a kezdet akar lenni. Nemrégen jelent meg egy új könyvem, Europé földje címmel. Ez tulajdonképpen egy verses Európa-történelem a fiataloknak ajánlva, a célom pedig vele éppen a fiataljaink figyelmének a felkeltése volt a történelmi, filozófiai és irodalmi hagyományaink, múltunk iránt. Rövidebben tanácsolni pedig csak az tudom nekik, hogy próbálják ők isEurópa egész irodalmát Homérosztól szimultán létezőnek felfogni, s ehhez a szimultán létezőhöz újabb fejezeteket írni.
Nagy Erika