Nép kell. Mit tehetünk, így van ez.

Szent Istvánt ünnepli a nemzet, együtt az ország, lesz légi parádé és tűzijáték, viszik hírül a szalagcímek a spártaiaknak: vándor, lásd, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Tűnődve nézem a sorokat, és Száraz Miklós György egyik tárcanovellájának részletével egészítem ki őket: „Augusztus második fele volt, Szent István ünnepe. Kibontotta a csillogó, zörgős zacskót, elgondolkodva ropogtatta a sós, fűszeres krumpliszirmokat. »Több mint ezer éve felszentelt hely.« Ez állt a táblán a templom romjainál. Regényt kéne írni a kolorádóbogárról”. 

Miért épp arról, szakítom meg a sorokat, lesz róla szó, ám előtte világítsuk meg a történetet, a kontextust: valaki visszaemlékezik abban, megint más már lejegyezni is lusta, részleteiben eltér, de alapjaiban ugyanaz a történet, évszázadokra visszamenő mesetöredékek. Leégett házról, felégett hazáról, egyre fogyó családról, nemzetről, míg végül itt ül, egyedül, a lányától kapott krumpliszirmot eszegeti; valahol ünnepelnek, biztosan okkal, de regényt azért másról kellene írni, mégis. „Krumplibogár. Imádták a tyúkok. Bölények, régi keresztények, vakondtúrások. Récéskúti bazilika, honfoglaló magyarok, káprázatos gyomok, kolorádóbogár. Az idő rétegei.” (István, a sirály).

Magány.

Az ünnepek mindig a dicső, ám küzdelmes múltat, és az emelkedő jövőt festik elénk. S hogy túl kell lépni a jelen viszályain. Mert csak együtt. „Úgy kezdődött, hogy egy reggel arra ébredtem, bármire gondolok, nyomban teljesül”, írja Száraz Miklós György, másutt (Mindenható). Ehhez azonban meg kell állnia az időnek, hogy terelhető legyen, más mederbe, jobbra, fenségesebbre, emberségesebbre, mint ahogy eddig vezette az időóceánt. „Eszembe jutott anyám, apám, a nagyszüleim, akiket feltámaszthatok, eszembe jutottak bántások, kísértő vétkeim egész sora: örvendve gondoltam arra, hogy kérek bocsánatot. Eszembe jutottak a barátaim, betegek milliói, éhínségek és háborúk szenvedői. … Eszembe jutottak katonák: ujjuk a ravaszon, de már nem tudják meghúzni”. S az idő állt, csupán a gondolatok szaladtak. Hogyan is kellene, lehetne jobbat, emberségesebbet, mást? Lehet-e mindent így, hogy ami rossz volt, meg se történjen, csak abból épüljünk, ami jó volt, tetsző a mindenségnek? „Most leszámolhatok velük, ujjongtam magamban, eltörlöm a Föld színéről a románokat! Erdélyből legalábbis. Csak azért nem nyerem meg Mohácsot, mert nem lesz Mohács, hiszen Isztambult előbb elfoglalom. Zsidók? Maradjanak otthon: újraépítem nekik Salamon templomát, megvédem őket Babilon és Róma lándzsáitól”. 

Áll az idő, a tárcanovellában legalábbis kihűlt, megdermedt lávafolyam; nem beszél zsidó nagymamák miatt átértékelendő pártkötődésekről, sem az idő múlása által orvosolható fájdalmakról, de arról sem, hogy a török gyorsbüfében, miközben eszed az ételt, megüti füledet a szomszéd asztaltól átszűrődő beszélgetés: bizony, még hogy nem tudott a nagymama származásáról, dehogynem. Ezek mindenhová így furakodnak be, s nyelvükön  ott a „moslékba áztatott spongya”.

Mint az íróén, aki spongyaként szívja fel a létezést, de a nyelvét egészen másba meríti… Pontosan tudva azt, amit  majd tűnődése végén, kesernyésen summáz (akárha Ancsel Évát is idézhetné [Soha senki sem fog új életet kezdeni, mert azt a spongyát, amellyel éltünk tábláját letörölhetnénk, soha nem fogják fölfedezni]), de most még így folytatja. „Azám, de ha nincsenek románok, villámlott át rajtam a fájdalom, akkor nincs Hunyadi János, nincs déli harangszó, nincs Mátyás és a fekete sereg, talán Bartók sincsen. Ha nincsenek zsidók, hová lesz Füst, Szerb, Radnóti? Ki írja meg nekem az Utazás a koponyám körült? Ha mindig győzünk, nem lesz Eger és ’56 sem?” És nem lesz megbékélési mozgalom sem, mert minden marad a régiben: ha a Föld isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. 

De ünnep van, ilyenkor félrenéznek a beszédjeink, nem látják azokat, akik ülnek a kocsmában, és arról mesélnek, hogy egyikük, a nagyobb hangú, két év múlva vízre teszi üvegszálas tengeri hajóját, mert várja az Atlanti-óceán. Később kiderül, még életében nem vitorlázott, a Körösön sem ladikázott, a Balatont meg még nem is látta. De tervei – vannak. És véleménye a „bolgár” hosszútávúszónkról, a „szerb” kajakozóról, aki, lám, egy lakásért visszamenne – de hát nem is tartozott közénk, mondja cingár, beesett álmait darálva, s még hogy annyi milliót? Mire föl, kérdi harciasan, nem, már nem Száraz Miklós György írja ezt, csapán tovább hallgatom figuráját, hiszen én is ismerem, mindannyian ismerjük őket, akik ugyanúgy végig dolgozták az életüket, darálják naphosszat a kocsmában, de nem, hogy milliókat, hanem és nem folytatom. Ünnep van, egy diadalmas államalapítás emlékét melengetjük, ilyenkor illetlenség arra gondolni, hogy milyen sokszor buktuk el ezt az államot kisszerű hintapolitikák miatt, percemberkék percnyi diadalainak keserű levében ázva. S ilyenkor illetlenség arról beszélni, hogy Szent István nem rovásírással hagyta ránk Intelmeit… Nincs baj a hagyományok ápolásával, felelevenítésével, persze, hogy nincs, hiába ugrik máris acsarogva e félmondatra a hivatásos agyargóhom. Ápoljuk, de a funkcionális analfabetizmus terjedését, a morális deficit-hiány szárnyalását, a krisztusi felebarátság inflálódását, a kóros nyelv- és (társ)nemzetismeret-hiányt nem azzal tudjuk orvosolni, hogy hivatalos oktatási programunkba illesztjük a rovásírást, mint ezt így szorgalmazta a minap valaki a tévében. Ehhez semmi köze, semmi érvelési értéke nincs a cirill betűnek vagy az ázsiai írásmódnak, uraim, hiszen az élő, eleven kommunikációs eszköz volt és maradt; de hát mi mennyiben fogunk előrébb lépni Európa kulturális útjain, ha rovásírással adjuk ki a Jókai-összest, vagy kortársaink szépirodalmát?

És mennyire fogja korszerűsíteni haderőnket a lovasezred, amelynek felállítására, szintén a tévéből tudom, jó esély mutatkozik? Legyünk büszkék lovasnemzet-múltunkra, tegyük ismét naggyá annak sportkultúráját, jussunk el, mint a szerző, Andalúzia tájaira, vagy Ponte Sistoba, ahol olyan faháncshídon kell átkelnünk, mint Körösi Csomának a zanszkári hegyláncban. De követhetjük az írót Afrátába, ahol semmi látnivaló sincs, ha csak nem a helybéliek élet- és vándorszeretete; ahová mi véletlenül tévedünk be, követvén az írót, de ott Alexandrosz bácsi örül nekünk – mert magyarok vagyunk. Tud rólunk, ha mi róla nem is. Hát térjünk haza, lovas-emlékeink közé, annyi elhanyagolt lovasiskola van, annyi gazzal benőtt fogatpálya, és annyi lehetőség – egy lovasnemzet előbb éremesélyes díjlovaglókat állítson ki az olimpiára, s csak azután induljon európai lovaskörútra, vagy építsen huszonegyedik századi ütőképes haderőt – lovasezredre.

De hát nem így van, nem így közbeszélünk. „Bizony, a magyal tálsadalom minden egyes példányát évtizedek óta nap mint nap száz és ezel hatás éli a nemzeti hovataltozással kapcsolatban. Nyomtatott sajtó, televízió, világháló, szépilodalom és egyéb művészetek, oltatási intézmények. És a leklámok! Millió plakát, videoklip, hildetés. Amit ezek összessége sugall, az tudattalanul lögzül az egyes magyalokban. Magyalul mondva: kultiválódik. Szónokolhat bálki bálmit évente egy-egy szent nemzeti ünnepen, a magyalok többségében az lögzül, ami langyos esőként hull, búvópatakként csölgedezik minden áldott nap leggeltől estig”. A palódia – paldon: paródia, avagy pardon, belegebegabalyodok mán’, no – szóval a Borsszem Jankó dörgedelem oka és célja érthető, világos; ismétlés a tudás kezdete, tegyük hozzá, ahogyan biccentsünk a szépírói lelemény ügyességére. Azután vegyük komolyan az ott leírtakat. Hogy „a fagyal sem magyal”. De minden téveszme, és rosszul interpretált történelemismeret előbb-utóbb – visszanyal. És örülhetünk, ha fagyi, és nem szúrós, tövises sövény; olyan határ, amely nem légiesíthető. Mennyi ferdítés van tudatunkban, rossz, hamis tudás, és mennyi még haszontalanabb időkerék-visszaforgatás. Játszd újra, István, mondjuk magunknak, ha a jövő útjai kuszának látszanak; oldjunk meg valamit a múltból merítve, valamit, ami pedig a jövő egészen más konstellációkból álló kérdése, kihívása. De meg tudjuk-e oldani, akkor, ha a múltról is egészen másként vélekedünk, megannyi alkalommal?

Szép ez a kötet, pontos helyzetértékelést ad Száraz Miklós György, talán azért, mert nem is erre törekedett. Csak valahogy képes volt mindig mindent „lereagálni”, egyként vélekedve, konzekvens világképpel, és lám, alkalmi írásaiból, tárcanovelláiból összeállt egy nagyon izgalmas korkép. Nagyszerűen. Amely, persze, nem csak ünnepre való olvasmány, de hétköznapjaink során is ünnepi pillanatokat szerez. És ünnephez méltó, okos gondolatokkal vértez. Az országot látjuk általa, azt, amely ma ugyanúgy veszíti végeit, mint Ady idejében, de szólamokon kívül nincs okos válaszunk arra, amikor „Megint elesik két vár, újabb hídfőállást foglal a román nacionalizmus ezen az istenverte szórványvidéken” (Rokonoknál). És nincs igazán hiteles cáfolatunk erre sem: „Erdély ma messzebb esik Budapesttől, mint Makó Jeruzsálemtől”. És hát „Ne gyere, fiam. Normális ember télen falura nem megy. … Majd a tavaszon hozod, amit hozol, különben se hozz semmit, nem kell már nekünk semmi, magatokra költs, ne az ilyen vén románokra, akik ugyan magyarnak születtünk, magyarként éltünk, csak a sír szélén tettek minket románná” (Babus néném). De azért megyünk, indulunk, bár „…rettegve suhantunk a határ felé. Mert menthetetlenül bekapcsolt ez is. A félelem. A sok évtizedes beidegződés, a dresszúra eredménye. Hogy vajon most mi lesz? Most mit találtatok ki nekünk, román testvéreink?” (Utazás vízözönnel). No de kié legyen az igazság szentsége? A lottózóban sorba álló, álmokat kergetőké? A patikában egymás torkának eső, egy pár perces sor miatt acsargóan gyűlölködőké? 

Az autósé, aki a piros lámpánál állva ezer okot felsorol önmagának arra, miért nem ad a járdaszigeten közeledő koldusnak egy fillért sem? Minden rosszat tud róla, s minden jót önmagáról – csupán azt nem, hogy a hátsó ülésen gubbasztó kutyája erdélyi kopó és dalmata keverék. Ezt már a hajléktalan mondja neki, nem kéreget, ennyit mond, s hogy „nagyon csipás a szeme, be fog gyulladni, kamillateás vattával kellene törölgetni pár napig, bi-ízony, attól szépen elmúlik, igaz, szép kutya, igaz, Fülesmaci? Na, menjen, zöld a lámpa. Isten áldja. Ne feledje a kamillát!” 

Bizony, ünnep van, államalapításunk, emberi közösségünk megszilárdításának napja, azért reggel még jó futni egy kicsit, örülni a természetnek, a lágy szépségeknek, a csöndnek, de mit akar az ott, mögöttünk? Fut, utánunk. Gyorsítok, ő is ezt teszi. Nem akarom, hogy utolérjen, nem idézem, egy tragikomédia zajlik le előttünk arról, hogy valaki milyen szépen szépeleg a nyugalomról, s mennyire nem figyel oda embertársaira. Inkább gyorsít, gyorsít, amennyire csak tud, a szíve, a tüdeje már majd kiugrik, a másiknak is, artikulálatlanul üvölt valamit, azért sem állunk meg, már az oldalunkban sípol, zihál, liheg, habzik a szája, de mi futunk, egyre dühödtebben, végül valahogy leránt a földre, s félájultan hörgi: „Álljon meg végre, maga ámokfutó! A kulcsa – suttogja elhalón, és nyújtja felém a kezét” (Futok).

Szép, igaz ünnepi beszéd ez, barátaim. Ahogy a kötet számos tárcanovellája. Ám ez a nap közösségeink vezetőié, a politikusoké, a nemzet hivatásos kézen fogóié. Akik majd ma is elmondják, amit kell. S akikre odafigyelünk, hiszen „…a politika igenis mindenkit érdekel. Mindenki ért hozzá. Mindenki jobban csinálná, mint akire a szavazatát adta”. Hát ki nem bólint erre a textusra is, ugye? Szerzőnk, persze, szorgalmasan ezt is tovább álmodja. Mert hát a kötet félálmok szüremlése, folytonos látomások, a valóság pillanatképei, de a gondolati sík 3D kiterjedésében; asszociatív inspirációk – mondom, hogy azért a könyv primer értékeiről is szó essék. Most, itt, éppen azt álmodja az író, hogy „politikus vagyok” (Török a hatalomra). S szépen megrajzolja a rossz és a jó vezető jellemzőit, figuráit, majd summázza a legfontosabbat: „…a nép így-úgy elvan vezető nélkül – a vezetőnek viszont nép kell. Minden hatalom alapja a föld, a víz, a levegő – és a dolgos nép. Jó, ha van templom, akadémia, pénz, paripa, fegyver, szoftver, de egyik sem nélkülözhetetlen. Ám a négy fő elem nélkül nem megy. Nép kell. Mit tehetünk, így van ez. Ez ad értelmet az egésznek”.

Bizony, ez adott értelmet és illúziókat az egésznek – akkor is. Erre kell gondolni ma, amikor Szent Istvánt ünnepli a nemzet, együtt az ország, lesz légi parádé és tűzijáték is, viszik hírül a szalagcímek a spártaiaknak, hogy vándor, lásd, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Megcselekedtük, valóban? Ki népei vattok hát…? (Száraz Miklós György: Andalúziai kutyák. M-érték Kiadó, 2012).

Megjelent 2012. augusztusában, a www.mkdsz.hu (magyar-hon-lap) oldalon. Eredeti hivatkozási link az oldal archívumának elérhetetlensége miatt nem áll rendelkezésre.