A Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMÍT) 1990-ben alakult meg eredetileg Csehszlovákiai Magyar Írók Társasága néven. Azóta a szervezet a szlovákiai magyar írók, irodalomtudósok, művészettörténészek, műkritikusok és műfordítók független érdekvédelmi és szakmai szervezete.

Ebből az alkalomból szervezte meg a Társaság a Felvidéki Magyar Irodalom Napja alkalmából a Királyhelmeci Városi Művelődési Központban a szimpóziumot. Csáky Pál Talamon-díjas író, a SZMÍT választmányának tagja elnökletével Kövesdi Károly, Forbáth-díjas költő szerkesztő, a SZMÍT választmányának tagja  Einstein agya, avagy mi jár az alkotónak?(Mellé-beszéd egy évforduló kapcsán), Balázs F. Attila, Forbáth-díjas költő, író, a SZMÍT választmányának tagja A felvidéki magyar írók a nagyvilágban, Tamási Orosz János, költő szerkesztő A treuga Dei vélelme, vagy a folytonosság vállalás? A SZMÍT viharos évtizedeiről…, Owaimer Oliver, irodalomtörténész, a MNM KK PIM tudományos munkatársa  a Felvidéki magyar irodalom a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Radics Péter, a Digitális Irodalmi Akadémia, főosztályvezetője a  Felvidéki magyar írók, költők művei a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján és a Petőfi Irodalmi Múzeum online felületein s Roncz Melinda, a Bibliotheca Hungarica igazgatója a Katalogizált irodalom – szlovákiai magyar szépirodalmi kötetek a Bibliotheca Hungarica gyűjteményeiben címmel tartottak előadást.

Kövesdi Károly azzal kezdte az előadását, hogy eredetileg ünnepi összefoglalót, értékelésfélét, emelkedett gondolatokat kellett volna megosztani a jelenlévőkkel,  mert hogy harmincöt éves lett a SZMÍT (Szlovákiai Magyar Írók Társasága) – „bár nem ezen a néven anyakönyvezték.“ Viszont elolvasta az elmúlt harmincvalahány év értékelésként készült írásait, és úgy döntött, jobb lesz, ha inkább arról szól, mi az, ami kötelez mindannyiunkat arra, mi marad utánunk. Majd többek között ezekkel a gondolatokat hallhattuk tőle: …a „felvidéki magyar irodalomról, mint a hagyma rétegei, le fognak válni a rárakódott rétegek, és marad a lényeg: a MŰ. A művek. A vers és a próza. A történet. Mert a prózánál a történet a fontos. Ezeknek a magyarázata, besorolása, az ilyen-olyan szempontok sokasága, a szent és sérthetetlen kánon-kánonok feledésbe merülnek, eltűnnek, mint a Nap körül keringő kisbolygók, amelyek felszívódnak a semmiben. Elnyeli őket a fekete lyuk. Ezért is nevetséges erőlködés a kánonok építgetése. Nincsenek kánonok, csak Művek. Hogy miért nem jár alanyi jogon semmi? Mert az alkotó ember maga választja a sorsát, ezért nem várhatja el senkitől az ájult csodálatot. Ha sikerül érzelmeket kiváltania, az a legnagyobb eredmény. S talán ehhez kötődik a hála is, hogy sok ember által érzett, az ő általuk ki nem mondott gondolatot sikerült megragadnia – művészi fokon. „Elhallgatta a mondhatót, kikotyogta a mondhatatlant.” Itt helye nincs a Parnasszus magasából való nézelődésnek, a „buta tömeg” lekicsinylésének. Az alkotó nem függetlenítheti magát, nem zárkózhat el az olvasótól. Minden, ami jó és termékeny a művészetében, a gének által öröklődött, az anyanyelv táplálta és a közösség formálta. Ezt nem lehet megtagadni. ”

Balázs F. Attila előadását azzal kezdte, hogy világirodalom nem létezne műfordítások nélkül, csupán különböző nyelvű irodalmak, „amelyekhez csak azok férnének hozzá, akik ismernek valamilyen nyelvet, ezáltal a nemzeti irodalmak is szegényebbek lennénk, mert nem létezne az irodalmak, az írók kölcsönhatása, a kis nemzetek irodalma láthatatlan maradna, az irodalmak elszigetelten, belterjesen fejlődnének, és nem beszélhetnénk világirodalomról.” Ezt követően azt ecsetelte, hogy a tehetséget és az irodalmi teljesítményt önmagukban nehezebb pontosan mérni vagy értékelni, ezért az értékrendet inkább a szélesebb körű összehasonlítások, a szakmai, illetve a nemzetközi versenyhelyzetek alakítják. Még akkor is, ha időnként jogosan kételkednek abban, hogy a fontos díjak odaítélése mindig megalapozott és igazságos. „Ezért van minden nemzetnek fordítás- és kiadástámogatási rendszere, ezért vannak nemzeti standok a könyvfesztiválokon, ezért szerveznek nemzetközi irodalmi fesztiválokat. Rövid fejtegetésemben a magyar és azon belül a felvidéki magyar irodalom helyét és helyzetét próbálom körül járni a világirodalmi folyamatok, a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában. A kelet-európai irodalmak még mindig marginális helyet foglalnak el a világirodalmi palettán, ne tévesszen meg minket a két irodalmi Nobel díjunk, amelyek odaítélésében nem csak irodalmi szempontok játszottak szerepet. Ha megvizsgáljuk a magyar irodalom nemzetközi recepcióját, meg kell állapítanunk, hogy nagyrészt a klasszikusainkra korlátozódik, és természetesen a két Nobel-díjasunkra.” Majd azt fejtegette, hogy áll a fordítások és külföldi publikációk külföldi szereplések szempontjából a szlovákiai magyar irodalom? Grendel Lajos volt az a szerző, akit viszonylag sok nyelvre fordítottak, Tőzsér Árpádot, Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Monoszlóy Dezsőt, Cselényi Lászlót, Tóth Lászlót és még egy tucatnyi írót költőt szlovák és cseh nyelvre fordították. „A Kanári Szigetek Írószövetségének kiadásában spanyol nyelven jelent meg antológia Tőzsér Árpád, Tóth László és Hodossy Gyula verseivel. Cserében a SZMÍT kiadta a kanári költők antológiáját. Tóth Lászlót tudtommal francia nyelvre is fordították. Fellinger Károly versei, meséi 15 idegen nyelven jelentek meg, 22 kötetben.” Balázs F. Attila mellékletben csatolta a teljes listát, kiemelve, hogy olyan nyelveken is megjelent a termékeny felvidéki költő, mint a vietnámi és a szuahéli. 

A betegség miatt távol maradó Tamási Orosz János előadását Csáky Pál olvasta fel, aki a legelején arra adott választ, mire is gondolt Tamási, amikor címet választott előadásának. „Bevallom, nem arra, hogy harmincöt éves a SZMÍT, hanem – sokkal inkább – arra a százvalahány esztendőre, amelynek töréspontjai szinte elkerülhetetlenül újra és újra jelentkeznek, előtörnek; sokszor már a szövetségek felbomlása látszódik kötőanyagnak a felvidéki magyar irodalom történetében. Sok esetben azonos tartalmi okok e viszály veszélyforrásai; s távolabbról nézve magát a dolgot, nem egyszer születik meg bennünk egyfajta dèja vu – az érzés, hogy erről mintha már olvastunk volna. S bárha szívesen néznénk komédiának, sehogy sem válik az kacagtatóvá. Így például az, ami hat éve történt a SZMÍT választmányában, kísértetiesen hajazott az (eddig) két világháború közötti évtizedek ideológiai válaszútjainak számos ütközőpontjára.” Majd beszélt az Iródia létrejöttéről is, hogy mit is tartalmazott az alapítók kiáltványa. „Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együtt gondolkodás iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. Az előadásból megtudhatta a közönség, hogy  a SZMÍT és a szlovákiai magyar irodalmi intézmények fejlődése az elmúlt harmincöt évben nem mentesült ideológiai-politikai feszültségektől, de általában törekedtek az együttműködésre. 2019-ben komoly konfliktus tört ki a SZMÍT-ben, amikor néhány tag kilépett, kifogásolva a magyar kormány befolyását, ami új szerveződések létrejöttét eredményezte. A szöveg rávilágított az értékelvűség, anyanyelvépítés és irodalmi közösség építésének fontosságára, hangsúlyozva a nyitottságot és egymás elfogadását a közös cél érdekében, hogy a párbeszéd és a közösség összetartó ereje elengedhetetlen a magyar kultúra és irodalom hosszú távú megőrzéséhez.

Owaimer Oliver prezentációval összekötött előadás első részében a Petőfi Irodalmi Múzeum történetét, gyűjteményi struktúráját, célkitűzéseit ismertették meg a jelenlévők, a második egységben a múzeum felvidéki eredetű dokumentumainak földrajzi elterülését mutatta be vázlatosan, külön figyelmet fordítva a nagyobb központokra (Pozsony, Kassa, Komárom). A harmadik blokkban pedig a gyűjteménybe igyekezett némi bepillantást engedni, kiemelve egy-egy forrást, tekintettel az alkalom aktualitásaira, de a saját érdeklődési-kutatási szempontjait is érvényesítve. Előadásából kiderült, hogy Pozsonyban található a legrégibb és legszélesebb körű lelőhely, ​régi magyar irodalmi könyv és kézirattári anyaggal.  ​Komáromban van a 19. századi dokumentumok csomópontja, a múzeum törzsgyűjteményét képezi a Jókai-hagyaték​. A legjelentősebb 20. századi hagyatékok​ Kassán találhatók, Móricz Zsigmond és Márai Sándor hagyatéka​  jelentős irodalmi értéket képvisel. Owaimer Olivér az előadása végén összegezte, hogy „a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményeiben őrzött kéziratok, hagyatékok és relikviák tanújelei annak, hogy a Felvidék irodalmi öröksége nem csupán regionális érték, hanem a magyar kultúra szerves része, amely nélkül a nemzeti irodalom képe hiányos volna.​ A PIM feladata ezért nemcsak a múlt megőrzése, hanem a határokon átívelő kulturális kapcsolatok ápolása is – hogy a felvidéki magyar irodalom hangja továbbra is hallható és értelmezhető maradjon a közös emlékezetben.​”

Radics Péter előadásának legelején annak adott hangot, hogy „Könnyen adtunk címet a mai előadásnak: a felvidéki magyar irodalmárok online jelenlétéről lesz szó a Petőfi Irodalmi Múzeum internetes szolgáltatásaiban, természetesen elsősorban anyamunkahelyem, a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján. De amint elküldtem a címet, eszembe jutott Szilágyi Istvánnak, a Kő hull apadó kútban szerzőjének intelme. Amikor a DIA tagjává választották, megrázó köszönőbeszédben értekezett arról, mennyire értelmetlen, sőt elidegenítő, sőt kicsit lesajnáló esetében a kolozsvári író, az erdélyi író, kisebbségi író, a határon túli író titulus. Hiszen a magyar irodalom egy és oszthatatlan. Amikor a DIA nyitólapján feltűnik Dobos László, Tőzsér Árpád, a klasszikusok közül Mécs László, a Térey- Pázmány Péter, vagy az innen indult Jókai Mór, Szabó Dezső és még sokan — némi kutatómunkával vagy ha nincs rá kapacitás, AI-al létrehozható lenne a felvidéki magyar irodalom különgyűjteménye.A DIA azonban nem az elkülönülés, hanem az egységes magyar irodalom könyvtára.” A továbbiakban beszélt arról, hogy  az indításkori projektnevén a Digitális Halhatatlanok projektet a „magyar kulturális kormányzat 1998-ban azzal a céllal alapította, hogy – a világon egyedülálló módon – online elérhetővé tegye a legkiválóbb magyar írók, költők teljes életművét. Az alapító tagok az akkori Kossuth-díjasok voltak (köztük a helyről akkor még egyedüliként Dobos László), de azóta a DIA-tagok saját maguk, mindenfajta külső befolyás nélkül döntik el, egy-egy évben ki legyen a testület új élő, illetve posztumusz tagja.” Jelenleg a honlapon csaknem 180 író, költő, drámaíró, irodalomtörténész szerzői jogi védelem alatt álló műveit tették közzé, s ezek legnagyobb része máshol nem olvasható. Olvasottságát nézve naponta 2-3 ezer látogatója van. Radics kitért arra is, hogy a „DIA váltakozó összetételű munkatársi gárdájának ezalatt az elmúlt negyedszázad alatt olyan szerencséje volt, mint keveseknek a szférában: mindvégig ugyanazzal foglalkozhatott, egyetlen egy tárggyal: az értékes szövegeket gyűjtő, izgalmas kihívásokat nyújtó, jelentős érdeklődést kiváltó adatbázist építhette, fejleszthette… „Építjük a tornyot”, ahogy maga Dobos László fogalmazott egyszer egy privát beszélgetés során.”

Roncz Melinda a Fórum Kisebbségkutató Intézet szakkönyvtárának és a Bibliotheca Hungarica speciális kutatókönyvtárának bemutatásával kezdte előadását, melyből a jelenlévők információt kaptak arról, hogy a Bibliotheca Hungarica létrejötte az 1989-es rendszerváltozás utáni civil kezdeményezés eredménye, amely Somorjáról indult el egy országos magyar könyvgyűjtő akció keretében. A mozgalom élén Zalabai Zsigmond egyetemi oktató és Presinszky Lajos, a Somorjai Városi Honismereti Ház akkori vezetője állt. 1990 novemberében országos felhívást tettek közzé a központi magyar könyvgyűjtemény létrehozására, amelyhez különböző szervezeteket és intézményeket is megnyertek. Bár a kezdeti visszhang mérsékelt volt, hamarosan 250 kiadvány segítségével elindult a gyűjtemény, amely ma már több mint 40 000 kötetet tartalmaz, köztük szlovákiai magyar írók műveit is. Roncz Melinda fontosnak tartotta elmondani azt is, hogy a „könyvtárunk fennállása óta eltelt harmincöt évben igyekeztünk az újonnan megjelent kiadványokat még az adott évben begyűjteni. Ez egy kiterjedt és jól működő kapcsolati hálózatot feltételez a szlovákiai magyar kiadókkal. S valóban, a gyűjtés megindulásakor szép sikereket, nagy összefogást könyvelhetett el a könyvtár. Végh Lászlónak köszönhetően szóbeli megegyezések születtek az újonnan alakult kiadók vezetőivel, hogy a kiadványaikat a Bibliotheca Hungaricába is eljuttatják. Ennek ellenére a 90-es évektől kezdve kiadónként változik, hogy mennyire teljes az állomány. Vannak olyan kiadók, amelyekkel évtizedek óta jól működő kapcsolatot tartunk fel, kiadványaikat az adott évben 2-2 példányban megkapjuk (pl. Lilium Aurum, Nap Kiadó). Más kiadók nem ennyire rendszeresen küldik a megjelent köteteket, sőt, vannak olyan esetek is, amikor a kiadó nem tartja fontosnak a közös munkát, és kiadványait nem juttatja el hozzánk.”

Nagy Erika