Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, amikor az ablakból bámultam a virágoskertet, ahol piros kardvirágok küzdöttek a kinti forrósággal. A szemközti ház második emeletén egy öregúr szintén kitartóan könyökölt alsógatyájában a korlátnak támaszkodva, és kihasználva magaslati helyzetét, távcsövön keresztül kukkolt. Perverz disznó! A párkányon masírozó hangyákat figyeltem, akik a hátukon pirinyó morzsákkal igyekeztek, majd eltűntek a fal hajszálrepedésében. Pár perc múlva ismét jött egy csapat, nem rohantak, úgy viselkedtek, mintha titkos küldetésben lennének. Nyilván újabb télire való után kutattak. Az egyik hangya megállt, és kacsintott egyet pimaszul, mint egy Casanova. Behunytam a szemem és néhány pillanatig zárva tartottam. Hirtelen minden elsötétedett, és a virágok helyén egy tavat láttam, amelynek vizét beragyogta a hold aranyló fénye. A tó felett egy vállig érő fekete hajú nőt láttam lebegni, arca sápadt volt, haja színe pedig még jobban kiemelte bőre halványságát. Felém fordult, gonosz tekintetét, csúf nyelvét úgy öltögette rám, mint a béka, amikor elkapja és felfalja a legyet.  Nyelve rám tapadt, én kapálódzva kerestem fogódzkodót, de semmit sem találtam. Csak húzta maga felé a testemet, amikor elkaptam egy rózsabokor segítő kart nyújtó ágát. A tövisek a kezembe fúródtak, kapaszkodtak vérző húsomba, nem engedtek. Csapdába kerültem. Üvöltöttem a fájdalomtól, de annyi erőm még volt, hogy a nő nyelvéhez suhintsak egyet a tövises ággal, s mint a horgászbot csalija, kampóként mélyedt a démon rusnya nyelvébe. A váratlan fordulattól meglepődve elengedett, és sikerült fedezékbe bújnom. Az arca teljesen átváltozott, szeméből vörös lángcsóva tört fel a magasba, és felüvöltött.

– Te akartad!  

A sötét fokozatosan sűrűsödni kezdett, és rezzenéstelen csend telepedett a tájra. Az asszony indulata visszahúzódni látszott a barlangjába, kísértetiesen kacagott, majd a közelben lévő temető felé nézett. Testem megfeszült, szinte halottá dermedtem, izzadság gyöngyözött a homlokomon tehetetlenségemben. A harang zúgása hullámokban ért el hozzám, és mint a köd, szétterült a levegőben. Eszelősen nevetni kezdtem, majd elcsendesedtem, amikor megláttam, hogy a sírkertet körbenyaldosták a lángok, harapdálták a sírköveket, és izzásig hevítették a fakereszteket. Fehér lepelben zavarodott árnyak repdestek, sercegően fülsüketítő hangjuk olyan volt, mintha a tűzjelző szirénája szólalt volna meg. Segíteni akartam, de a azt éreztem, ólomba öntötték a lábam, a füsttől meg szinte nem láttam semmit. Nem tudtam szabadulni, az arcom már teljesen átforrósodott, ruhám sütötte a testemet. A távolból jövő fülsértő jajongás egyre erősödött. Tenyeremet a fülemre szorítottam, és csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor messziről jövő szomorú ének dallama keveredett a füst és láng közé, melyet gyászosan finom dobolás egyenletes üteme kísért. Istenhez küldött halk fohászok repkedtek a levegőben, majd reccsenés hallatszott, amikor a tűz újabb falatot harapott a kőből, fából. 

Az eső hirtelen, a semmiből előbújva zuhogni kezdett, és az esőszemek nagy erővel, bugyborékolva csapódtak a betonra. Eltakartam az arcomat, mert nem akartam látni semmit, majd egy hideg ám gyengéd fuvallat magamhoz térített. Ujjaimmal letöröltem az arcomat, kezemet látva azonban elborzadtam, mert láttam, nem víz, hanem vér az, ami az arcomat borítja. Csend vett körül, bár néhány halk sikoly még felreppent a levegőben. 

– Nem akarok így meghalni – motyogtam magam elé bámulva. 

– Nem fogsz, ne félj én megvédelek – hallottam hátam mögött egy ismerős hangot. Vállamra egy kéz nehezedett, és az érintésétől megnyugodtam. A kézre pillantottam, majd az arcot kerestem hozzá. Mikor megláttam, elindultak a könnyeim, végig csorogtak az arcomon, akárcsak az eső, s egyre csak könnyeztem. Már sokkal jobban éreztem magam, mert láttam, hogy Zola néz rám mosolygó arccal. A bársonyos pirkadat egy fényes hajnali napsugarat vetített békés arcára, olyan volt, mintha élne. A temető hirtelen megtelt virággal, a sírok között emberek járkáltak, kezükben hatalmas csokrokkal. Piros, narancssárga, rózsaszín virág mindenütt. 

– Gyere, kísérj el utamon – szólt hozzám Zola, és gyengéden megfogta a karomat. 

– Haza mész? – kérdeztem boldogan. 

– Nem, ott már voltam. 

– Olyan jó, hogy hazajöttél. 

Ahogy ballagtunk, egy gyönyörű, illatos fenyőkkel övezett tisztáson találtuk magunkat. A csörgedező patak mellett minden jóval megterített asztalnál ott ült az egész család.  Egy fehér ruhás kislány szívfájdítóan gyönyörű dalt énekelt, a fiúk „adj király katonát” játszottak a tisztás szélében. A környezet annyira elvarázsolt, hogy a nyelvem sehogyan sem akart engedelmeskedni, nem voltam képes egyetlen értelmes szót sem kiejteni. Nem is törtem magam, csak figyeltem mindenre, ami körülöttem zajlott, néztem, ahogy Zola nagy élvezettel és vidáman behabzsolt egymás után három süteményt a teájához, úgy, mint akinek van mit bepótolnia. Hirtelen pislogni kezdtem, mint a bagoly, amikor erősen tűz a szemébe a nap, majd szaporán vettem a levegőt, akár egy távfutó, amikor a célszalagot átszakítja.  Mire feleszméltem, egy zsákutcában álltunk Zolával, majd köddé vált, semmit nem láttam, csak az üres végtelent. Zola leült a földre, zsebéből egy kisméretű mobiltelefont és névjegykártyát húzott elő, amit átnyújtott nekem. 

– Ezen a számon megtaláltok, nem tűnök el, csak hívni kell. 

– Elmész? – kérdeztem meglepett arccal.

– Igen, itt minden zsúfolt és zajos, mindenki bosszús és idegbeteg. 

Zola felállt, majd telefonált. Nem értettem semmit, számomra idegen nyelven beszélt. Háta mögött egy fiatal férfi jelent meg, aki egy utazótáskát húzott maga után. Majd hirtelen sokan lettek. Türelmesen várakoztak, nem lökdösődtek. Hangtalanul leszállt egy Boeing szellemszállító és a várakozó tömeg megkezdte a beszállást. Nem értettem semmit, nem tudtam mit csinálni, elindultam a tömeggel én is, közben Zola pólójának ujját ráncigáltam, és ordibálni kezdtem.

– Nem mehetsz el, ezt nem teheted!

Zola csak ment némán, békés mosollyal az arcán. Ideges voltam, szerettem volna rágyújtani. Amikor az öngyújtó lángja fellobbant, a kezem megbénult, és láttam, hogy Zola a fejét rázza rosszallóan. Majd lassan engedni kezdtek izmaim, a láng kialudt, a cigaretta pedig porként hullott a földre. 

– Nagyszerű – szólalt meg mellettem egy ismeretlen férfi kellemes akcentussal, akinek szemét sötét, sűrű szempillák övezték, szemöldöke pedig szabályos ívvel rajzolódott ki. Jó pasi, gondoltam, de  mi a fenének üti bele az orrát az én dolgaimba egy vadidegen, mi köze hozzá, hogy pöfékelek, hogy nikotinszagú leszek, meg talán egyszer tüdőbajos. Az a pár másodperc, amíg dohogtam magamban, elég volt ahhoz, hogy Zolát szem elől tévesszem. Kutatni kezdtem a tömegben, majd rá is találtam, de a lábam egyre nehezebben mozgott. Rabul ejtett a pánik, és csak az járt a fejemben, hogy nem szabad engednem, hogy felszálljon a gépre. Nem adtam fel, mászva vonszoltam magam az egyre fogyatkozó tömeg után, majd magam maradtam a lépcső közepén, az erőm egyre fogyott, már úgy éreztem nincs is lábam, hogy a mászás közben teljesen elkopott. Megtapogattam, mert azt gondoltam, hogy patakzik a vér belőle, de még csak horzsolás sem látszott rajta. Olyan tiszta volt, mint amikor esténkét kiléptem a zuhany alól. Mire végre felértem a lépcső legfelső fokára és betekintettem az ajtón, lépések halk neszét hallottam, és fényt láttam a folyosó végén. A fényesség egyre jobban elvakított, de ettől cseppet sem voltam ideges, sőt olyan nyugalom szállta meg a testemet, amit már nagyon régen nem éreztem. Homályosan láttam, amint Zola fölém hajolt. Bal tenyerét a fejemhez érintette, jobb kezének mutatóujjával pedig az orrom előtt vízszintes mozdulatokat tett. 

– Nem, te nem jöhetsz ide fel, neked még maradnod kell – szólt ellenkezést nem tűrő, ám gyengéden parancsoló hangon. Nyugtatóan megsimogatta a kezem, majd minden elsötétült előttem. 

Koppanásra ébredtem. A félig zárt szemhéjam közül kilestem, féltem attól, amit látni fogok. Határozottan azt éreztem, vibrálnak a falak, és nem tudtam, hogy hol vagyok. Az utcai világítás beszűrődő fényében viszont megláttam, hogy az ágyamban fekszem, és minden békés körülöttem. Az éjjeliszekrényen a telefonom után matattam, mert tudni akartam, hogy hány óra van. Nem találtam. Lenéztem magam mellé a szőnyegre, a mobiltelefon ott feküdt a szőnyegen. Levertem álmomban, annak a koppanását hallottam. Fél három volt, még nem jött el a felkelés ideje. Szomjas voltam, számhoz emeltem a poharat, de üres volt. Lementem a konyhába, de nem bajlódtam azzal, hogy a poharat megtöltsem, számhoz emeltem a flakont és jó nagyot hörpintettem belőle. Megnyugtatott. Visszafeküdtem az ágyba, eloltottam a lámpát. Az első pillanatban azt hittem, hogy nem alszom vissza,  de hamarosan visszakerültem az álom nyugtalanítóan édes birodalmába.